Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 12 1985. október 26., szombat E mberünk, a tábla előtt ha elszívta cigarettáját, bizonyára belép a gyárkapun. Útja a felvételi irodába vezet majd, s ha szerencséje lesz, talál is munkát, annak ellenére, hogy a gyárkapu mellett fölállított fekete tábla „Felveszünk" felirata alatt egyetlen állásajánlat sem szerepel. Igaz, a leírt kép nem tipikus, á,m, hogy létező, látha tó, ezt ma már aligha cáfolná meg egyetlen, munkaüggyel foglalkozó szakember is. Nem mintha a kormányzat föladta volna a teljes foglalkoztatottság elvét, hiszen alkotmányunkban az ember munkához való joga ma is ott szerepel. Ám a hajdani keresleti munkaerőpiac képe mintha változóban lenne. A gyárak, intézmények vezetőit a korábbinál kevesebb tényező sarkallja arra, hogy a teljesítmény növelését a munkaerő számának növelésével igyekezzenek megoldani. így fordulhatott elő, hogy hét magyar városban idén, ha csak hetekre, hónapokra is, de az álláskeresők száma abszolút értelemben is meghaladta az álláskínálatok számát. Ózd, Sárospatak, Encs és Sátoraljaújhely tartozik megyénk közül a „hetek” közé. Gondjaikról beszélni kell, még akkor is, ha ezek a foglalkoztatási gondok elsősorban a munkaerő szerkezetéből adódnak. Hiszen végül is, aki keres, az talál munkát ezekben a városokban is. Ám az nem biztos, hogy ez a munka minden esetben szak- képzettségének, végzettségének, igényeinek megfelelő lesz. Mások pedig még így sem biztos, hogy pecsétet tudnak majd szerezni munkakönyvükbe. Számukra, megeshet, hogy közmunkákat fognak majd szervezni, akinek viszont ez nem felel meg, azok között biztos akadnak majd útrakelők, az ország más vidékein remélvén boldogulásukat. Riportunkban az említett foglalkoztatási „betegségekkel" bajlódó városok egyikében jártunk, fölkérdezve a tanácsi szakembereket, munka- vállalókat, gazdasági vezetőket: megeshet-e, hogy a következő években nem szerezhetünk, csak — Nem éz az első munkahelyem, dolgoztam már a levéltárban is, aztán a szüleim beszéltek rá, hogy ide jöjjek. — Pedig itt aligha köny- nyebb a munkád. — Igen, de szellemileg nem köti le az embert. Az biztos, hogy nem jó dolog hatkor kezdeni, de ha a tanulmányaim sikerülnek, szeretném magam átkérni nappalira. — Levéltár, vagy gyár? Más választásod nem volt? — Nem nagyon. Üjhelyen egy érettségizett lánynak nehéz elhelyezkednie, ahhoz jó kapcsolatok kellenek. Mármint egy jó helyhez. — Szerinted mi a jó hely ? Egymásra néznek, és Ildikó elnyomja a cigarettát. — Hát nem ez . . . Nyolc óra hajtás 2300 forintért. A legtöbb osztálytársam továbbtanult, sokan pedig szerződésesként tanítanak. Krisztina közbeszól. — Az, hogy ki mit végez, lassan már nem meghatározó. Az én évfolyamomból sokan otthagyták a Hegyalja Ruházati Szövetkezetei, mert nincsenek megfizetve. A két kislány hát, a gyárigazgató szavaival élve, tipikus „cirkuláló", akikre leplezetlen elmeneteli szándékuk ellenére a vállalatnak mégis szüksége van. Nem megtűri, hanem foglalkoztatja őket, amíg szándékukban áll maradni. Az üzemből kifelé jövet Gombos László még annyit hozzátesz: Krisztinának az apja, anyja, sőt testvére is itt dolgozik, míg Ildikó apja gyermekorvos. A vállaEg.y dohánygyárban mi mást lehet tenni, mint füstölögni? Füstölögni arról, hogy ez a patinás cég, melynek neve egybeforrt a városéval, manapság munkaerőgondokkal küszködik. Mint Németh Dezsöné. a g.yór terv- és munkaügyi osztályvezetője elmondja, a cég mindinkább veszít vonzerejéből a munkát keresők előtt. Három műszakban, különösen a nők, nem szívesen vállalnak munkát, még akkor sem, ha az éjszakai pótlékot 40- ről 50 százalékra emelték föl. A fluktuáció évről évre J3Ö, jelenleg az összlét- számnak közel egyötödét teszi már ki. Dohányipari szakmunkásuk, betanított munkásuk kevés van, és mellettük műszerészekből is hiányt szenvednek. A megoldás a két műszakra való áttérés lehetne, de ez — ehergia- és gépgondok miatt — egyelőre nem járható út. De nézzük, mi a helyzet a gyártósorok mellett! Ott, ahol munkát tudnak kínálni a jelentkezőknek, ott, ahová viszont nem szívesen megy mindenki. Kiss Sándor üzemrészvezető 25 éve van a gyárban. Tapasztalatai szerint a CO-as években kitűnő volt a munkaerő-ellátottság, előfordult, hogy megbízható, pontos munkaerőt is el kellett bocsátani. A 70-es években aztán már egyre-másra jelentkeztek a létszámproblémák, melyek mára már olyannyira tetőztek, hogy a helyzet megváltoztatása már nem sokáig tűrhet halasztást. Havasi Anna még annak a generációnak a tagja, akik között számosán akadtak „dohánydinasztiák”. Édesapja, bátyja is itt dolgozott. Ö jelenleg gépvezető, ám fizetése, 26 itt töltött esztendő után is éppen hogy meghaladja, pótlékokkal együtt a 4000 forintot. Véleménye szerint a három műszak hat riasztóan az új munkaerőre. „A három műszakot sose lehet kipihenni. Az ember tisztességesen még ki sem alud- ta magát, és megint lehet éjszakára jönni.” Szavait hallván, érthetők meg a tanácsi szakember szavai, melyek is azok a strukturális problémák, melyek mellett a munkaerőmérleg látszólag ugyan egyensúlyban van, valóságban mégis elég billenékeny. Hiszen középiskolát végzett, ám szakképzettséggel nem rendelkező fiatal lányok aligha ilyen munkahelyről álmodhattak az iskolapadban, s ha a városban munkahely után járnak, első munkakönyvükkel, okkal-joggal érezhetik a munkahelyhiány szorítását, annak ellenére, hogy munkát végül is bármelyik nap kaphatnak. Posták Gézáné két éve került a gyárba. Jött volna ő korábban is, mert előtte, már majdnem húsz éve is ide jelentkezett, de akkor nem sikerült bejutnia a gyárba. Protekció kellett volna hozzá. Lehet, hogy a munkaerő- piac további változása oldja majd meg a dohánygyár egyik-másik gondját? Miért üres a tábla? Hová tovább? — Merő véletlen, hog.v a mi táblánk most üres — neveti el magát Szilágyi László, az Elzetl Művek sátoraljaújhelyi gyárának igazgatója. — Bár elég lenne rá egy szám: hatvan. — Ez mit jelent? — Hogy jelen pillanatban ennyi betanított munkásra lenne szükségünk. Ma például, ha 50—60 ember elém állna ezzel a szándékkal, azonnal felvenném őket. Magamban persze sóhajtanék, vajon meddig maradnak? — Nagy a jövés-menés? — Itt a legnagyobb. Mármint a folyamatos melegüzemnél. Az öntöde mellől könnyedén megemelik a kalapjukat, és viszontlátásra! Ami a dolog érdekessége, ez a fajta munkaerő cirku- lál itt az újhelyi vállalatoknál. Van, aki előbb- utóbb ismét visszatér hozzánk, bár semmi garancia arra, hogy végleg marad. Az igazgatói irodában Gombos László szegődik mellém kísérőnek, hogy néhány „újfelvételissel” beszélgessünk a gyárban. A csendes, virágos irodaháztól viszonylag hosszú, te- kervényes és zajos utakon jutunk el a mágneszár- gyártó üzemig. Hatalmas csarnok, hatalmas lárma. Gombos László: — Ide öten jöttek most az ősszel. Az ötből két fiatal lányka cigarettázva kuporog egy asztal tetején, s míg lábukkal hosszasan harangoznak, röviden elmesélik, miért is kerültek ide. Praszna Krisztina az idén végzett az újhelyi 117-es Szakmunkásképző Intézetben. A szakmája női szabó. Csodálkozásomra, hogy mit keres itt egy dübörgő nagyüzemben az, aki blúzok, szoknyák, ruhák var— Gondolom, a gyár nem várja ölbe tett kézzel, hogy a körforgás révén véletlenül röppenjen be egy vándormadár. — Ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Annál is inkább, mert sok más orzságos vállalattól eltérően az Elzettnek változatlanul kedvező a piaci helyzete. Van elég megrendelés, következésképp tervek is a továbbfejlesztésre. Ehhez munkáskéz kell. A közelmúltban 12 millió forint területfejlesztési alapjuttatást kaptunk. — Mire használják fel? — A városban és a város környékén nyolc általánost végzett fiatalok felkarolására, kiképzésére. — És ha diplomás kopogtatna a személyzetis ajtaján? — Attól függ, mi a diplomája. Közgazdászra, ko- h ászra, gépészre, vegyészre most is szükségünk van. rására hivatott, a tizenévesek jellegzetes grimaszával elhúzza a száját. — Igazából szabó sem akartam lenni. A vágyam az volt, hogy kirakatrendező legyek. Ahhoz viszont érettségi, utána pedig kétéves tanfolyam kell. — Itt mit csinálsz? Rápillant a barátnőjére. — Azt, amit Ildikó. Betanított munkások vagyunk, csomagolunk, darabolunk .. . mikor mit. Egy műszakban dolgozunk, a fizetést viszont két részletben kapjuk. — Mennyit? — Az órabérünk 12 forint, ez körülbelül 2300 forintra jön ki havonta. De csak addig maradok, amíg a gimit el nem végeztem. — Hogy lehet munka mellett tanulni? — Hát. . . nehezen. Estére mindig fáradt vagyok. Hajtani kell, és keveset mászkálni . . . Erről a bizonyos hajtásról többet tud mondani á barátnője, Lámer Ildikó. akinek az ittléte még meg- hökkentőbb. Ildikó ugyanis másodéves joghallgató levelezőn. A két lánnyal ellentétben Kovács Tibor nem véletlenül került az ellátó gyáregység szerszámüzemébe. Tanulmányi szerződés köti a gyárhoz, az idén végzett a szakmunkásképzőben, mint szerszámkészítő. A gyári dinasztiát azonban szándéka szerint ő sem kívánja gyarapítani. — Egy évig leszek, aztán . . . nem tudom. Ha lehet, elmegyek. Sok nekem az a napi 28 kilométer busszal. Füzérkomlósról járok be, igaz, 1100 forintos útiköltségemből több mint 800-at térít a vállalat. Jobb volna valahol a közelben, mondjuk Hollóházán, az tőlünk csak három kilométer, apám is ott dolgozik. Gondoltam arra is, elhel.yezke- dek valamelyik tsz-nél, de nemigen lesz szerencsém, mert ott mostanában inkább felszámolják az üzemágakat. Pedig annak idején mezőgazdasági gépszerelő akartam lenni. A fizetésem jelenleg a 15,50-es órabérem alapján 2500 forintra jön ki, hát az nem valami sok .. . — Szerinted nehéz elhelyezkedni ma egy Üjhely környéki fiatalnak? — Ha szakma van a kezében, azért válogathat. De nagyon lényeges szempont a távolság. Az utazás sok lathoz való kérészéletű kötődésük pusztán a kettejük barátságára alapozódik ... A Hegyaljáról szólva: ez a kislány csak egy a sok közül, aki mostanában búcsút mond a szövetkezetnek. A nyugati megrendelések miatt feszített a tempó, sok a túlóra .. . kell ennél több ? időt rabol, nem marad enei'gia otthonra, egy kis túlmunkára . . . Egy ember munkát keres. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal kimutatásából legalábbis ez derül ki, hogy Sátoraljaújhelyen mindössze egyetlen ember van reménytelen helyzetben, elhelyezkedéséi tekintve. Hiszen a július 31-én rögzített állapot szerint Üjhelyen 45 volt a betöltetlen munkahelyek száma, ezzel szemben 46-an kerestek állást. — Mit szólna hozzá, ha ez az ember munkanélküli segélyért fordulna a városi tanácshoz? — ezt a kérdést tettük fel Simkó János munkaügyi főelőadónak. — Nem lepődnék meg. A munkanélküli segély folyósításának feltételeiről hatályban lévő jogszabály rendelkezik, így aztán, ha a kérés a törvényes keretek között hangzana el, az illető bizonyára megkapná a pénzt. Sokra nem menne vele, mert a rendelet 1957-* ben kelt. Egyébként a 60-as években, jól emlékszem, több száz volt a munkahelyet keresők száma a városban,' és évente körülbelül 20—25 embernek is folyósított a tanács munkanélküli segélyt. Az alábbiakban szó esik majd a nyugati filmekből jól ismert fogalomról, a munkanélküli segélyről, de ne vágjunk a dolgok elébe. Elég talán annyi, hogy manapság már, amikor nyár végén kirajzanak a végzős diákok az iskolák kapuján, bár elhelyezkedniük nem könnyű, a segély gondolata meg sem fordul a fejükben. És ide kívánkozik egy adat is: Sátoraljaújhelyen l!)84-ben például 747-en kaptak végzettségükről valamilyen papírt (egy gim— Visszafelé tartunk ezek szerint? — Ez a megállapítás még akkor sem volna helytálló, ha csakugyan fizetnénk valakinek a városban segélyt. De senkinek nem fizetünk, és ez többek között annak a következménye, hogy az azóta eltelt idő alatt Sátoraljaújhelyen egész sor új gyár, üzem telepedett meg, több száz ember számára kínálva munka- lehetőséget. — Honnan akkor a foglalkoztatás körüli problémák eredete? — Hetekre, vagy inkább napokra tényleg előfordult a nyáron, hogy a statisztikák szerint több volt az álláskereső, mint az állás- kínálat. Ám a valóságban ez azért bonyolultabb. Újhelyen strukturális eredetű gondok miatt nehezebb munkát találni, vagyis lehet, hogy valaki a szakmájában nem tud elhelyezkedni, míg ugyanakkor egy gyár másfajta szakképzettségű emberek tucatjait is képes lenne foglalkoztatni. názium és közgazdasági, illetve mezőgazdasági szak- középiskola működik a városban), s ebből mintegy 300 általános iskolai bizonyítvány volt. A fiataloki előtt évről évre ott a kérdés — hová tovább? Sajnos az egyéni szándék itt sem esik egybe a város, illetve a köz érdekével, hiszen égető munkaerőgondjai vannak a tejüzemnek, és a tanácsi szakember véleménye szerint „húsos és tejes szakmában a szakképzés jelenleg megoldatlan”. Húsipari, tejipari szakmákban például aggasztó a hiány a városban, olyannyira, hogy körlevélben kerestük meg a környező községeket, felmérvén, miként tudnának segíteni ezeknek az állásoknak a betöltésében. Tagadni viszont kár lenne, hogy a volt járás területéről jelenleg is mintegy ötezren ingáznak a megye, vagy az ország különböző pontjaira, s bizony súlyosbodnának a munkaerőfeszültségek, ha egyszerre hazatérnének. — Tegyük föl, hogy továbbra is az ingázás mellett döntenek. Ám a most itthon lévőknek, beleértve az évről évre munkába álló fiatalokat, tudnak majd a következő ötéves tervben is munkát biztosítani? — Határozott igennel felelhetek, még akkor is, ha a szakképzetlen munkaerő, a „vándormadár” sereg, és a társadalom egyéb, perifériára szorult tagjai számára már most közmunkák szervezésén gondolkodunk. Keresztény Gabriella-Csendes Csaba Jobb híján... Túlmunkára nincs idő Billen az egyensúly
