Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
1985. október 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 13 Á faji reliefek Megyénk egyik legszebb, sajnos eléggé elhanyagolt állapotban levő kastély- épülete Fáj községben la- lá Iható. Az 1040 négyzet- méter alapterületű. 1750 körül. barokk stílusban épült, majd a XIX. század közepe táján klasszicista átépítésekkel renovált Fáy- kastély egyik legfigyelem- re méltóbb értékei a dísztermet díszítő Casagrande reliefek. E fehér márvány reliefek közül (három található a díszteremben) mi most , a római Lukrécia történetét ábrázoló, öt méter hosszú, és kél méter magas domborművel mutatjuk be. A mű közepén a haldokló Lukréciát apja karolja át. s előtte anyja roskadt térdre. Jobbra áll mellettük Brutus, felemelt, ökölbe szorított balkezével bosszút esküszik. A dombormű történelmi magva: Tafquinius Collations feleségét meggyalázta a király Sextus Tarquinius, érré az asszony szíven szúrta magát. A táji kastély reliefjeinek alkotója az a híres olasz szobrász, Marco Casagrande, ki többek között Pyrker érsek meghívására az egri székesegyházon is számos maradandót alkotott, s közel húsz évig dolgozott hazánkban. A táji kastély reliefjeit az egykori tulajdonos Fáy István gróf megbízásából készítette. Az értékes domborművek éppúgy, mint az építészetileg is kiemelkedő jelentőségű kastély, a jelenleginél sokkal nagyobb védelmet, gondozást érdemelne. A walesi herceg Miskolcon Ragyogóégetés Mezőkövesden Úgy gondolom, sok # olvasónk először hall róla, s meglepődik a címet olvasva. Pedig való igaz. történelmi tény, hogy a szigetország nagy múltú királyi dinasztiáinak egyik sarja Albert Edvard, walesi herceg, angol trónörökös, kit később VII. Edvard néven angol királlyá is koronázlak, járt megyénk székhelyén. Az események felidézéséhez persze vissza kell fordítanunk az idő kerekét 18811-ig. Ez évben történt, hogy Ferenc József, Ausztria császára, Magyarország királya afféle „diplomáciai gesztussal” a Miskolcon állomásozó 12-ik huszárezred „tulajdonossá nevezte” ki a Magyarországra látogató trónörököst. A neves vendég 1888. október 1-én érkezett városunkba. Látogatásáról a korabeli lapokban, így a Borsodmegyei Lapok 1888. 79. és 80. számában olvashatunk. Az egykori tudósító ekképp számolt be a nem mindennapi eseményről: „A walesi herceg délelőtt 12 órakor a rendes személyvonattal érkezett Miskolczra: Már a délelőtti órákban ezerre menő nép- tömeg lepte el az indóhá- zat és környékét. A peronra tilos volt a bemenet, s így a közönség az indóhá- zat, s az I-ső osztályú váróterem bejáratát, hol Ö fensége kijövendő volt, lepte el nagy számban ... a katonai zenekar által rázendített angol Hymnus hangjai mellett berobogolt a vonat. A közönség feszült kíváncsisággal nézett az udvari vagon felé, honnan az angol trónörökös huszárezrede ezredesi egyenruhájában kilépett, s Sztranszky dandártábornok . . . jelentését fogadta . . . majd a közönség lelkes éljenzései mellett az I-ső osztályú várótermén keresztül az udvarra lépett, hol egy udvari lakáj egy pompás to- porzékoló mént vezetett eléje. A trónörökös daliás, férfias alak, szép és megnyerő arczvonásokkal. A huszárezredesi egyenruha elegánsan simul termetéhez, s lóhátról valóban oly délczegül néz ki, hogy a született magyar ezredesek sem lesznek túl rajta az elegánczia és lovag- lási ügyességben.” A korabeli tudósító a továbbiakban arról számol be, hogy a trónörökös az indóház melletti rétre vágtatott, ahol már várakozott a 12-ik huszárezred három százada.. Ezek, bizonyos An- derlé alezredes vezetésével diszgyakorlatot mutattak be az új ezredtulajdonosnak. „Gyakorlat után az ösz- szés tisztikar a herczeg köré gyűlt, s Ö fensége a legnagyobb megelégedésének adott kifejezést az ezredes és tisztikara előtt. Ezután a Bécsbő! e napra ideszállított udvari kocsiba ült Ö fensége, s miután Foresti ezredest maga mellé ültette, a városba hajtatott.” A herceg fél kettőkor ért a város Három rózsa nevű szállodájához (a villanyrendőrnél lévő épületben, ma például a Kazinczy könyvesbolt található). Itt számára, valamint kíséretének hét szobát rendelt előzőleg az udvar. A herceg zsúfolt programját mi sem bizonyítja jobban, minthogy kél órakor már fogadta a megye és a város küldöttségét, amelyet báró Vay Béla főispán vezetett. E küldöttség távozása után pedig gróf Ap- ponyi Albert tisztelgett nála. Maid . . . „Délután 4 órakor a lóversenyre ment Ö fensége, mely a zsolczai híd melletti térségen lett megtartva. Már 2—3 óra között valóságos népvándorlás volt a lóversenytér felé. a hol több ezer ajakról eredt éljenzés fogadta az angol trónörököst, a ki kíséretével a számára felállított díszes tribün bal oldalán foglalt helyei." A lóversenyt nagy érdeklődéssel figyelte a herceg. Különösen a befejező, nagyon izgalmas vadászver- sen.y nyerte meg tetszését, amelyet bizonyos Palkovits hadnagy nyert meg, elnyerve ezzel a trónörökös tiszteletdíját. A versenyről Edvard visszatért a szállodába, ahol este 7 órakor vette kezdetét hatvan vendég részvételével a díszebéd. „A terem ez alkalomra déli növényekkel lett feldíszítve .... Az ebéd U-ala- kú asztalra volt terítve. Az asztalfőn az angol trónörökös ült... Az ebéd alatt az 5-ik gyalogezred zenekara játszott.” E díszebéd alatt olvasták fel Ferenc József válasz- sürgönyét, amelyben Ed- vad kora délután elküldött táviratára válaszolt. A trónörökös a következőket sürgönyözte a császárnak: „Épp most szemléltem meg a 12. huszárezredet, nem találok szavakat, hogy annak jó, hogy annak kitűnő kinézését és fegyelmét leírjam. Végtelenül büszke vagyok, hogy oly kegyes voltál engem eg.y oly gyönyörű ezred tulajdonosává kinevezni.” Ferenc József válaszsür- gönyében ez állt: „Igen ör- vendek, hogy az ezreddel meg voltál elégedve, és hogy az magát a névre, melyet viselni szerencsés, méltónak mutatta.” A császár sürgönyének felolvasása után Edvard szólásra emelkedett. Köszöntő szavait Szendrey János Miskolc város története című munkájában olvashatjuk: „Büszke vagyok ezen szavakra, és azt hiszem. hogy az ezred legmagasabb hadurának megelégedését mindig ki fogja tudni vívni. Poharamat Ö felsége egészségére emelem, felhívom önöket, hogy velem koccintsanak." Az estebéd végeztével a herceg maga elé hívatta a lóverseny győzteseit, dijakat adott át. A zsúfolt program 9 órakor a laktanyában folytatódott. Ott népmulalságon vett részt a herceg. A Rákóczi-induló hangjaival fogadták a laktanyába bevonuló Edvar- Jot, aki nem a részére készített tribünön foglalt helyet, hanem a legénység között elvegyülve szemlélte a huszárok táncát és a 150 tagú dalárda műsorát. „Ö fensége mintegy másfél óráig időzött a szép mulatságon, s innen a tisztilakba ment, hol theát vett magához.” Ezzel tulajdonképpen véget is ért a walesi herceg miskolci programja, hisz este 11 óra után a tisztikar kíséretével az állomásra hajtatott, s az éjféli vonallal visszautazott Pestre, hol másnap, mint azt Szendrey János írja: „a nemzeti casinóban a tiszteletére rendezett banquet- ten a legnagyobb megelégedéssel emlékezett meg ezredéről, s miskolczi időzéséről.” Mindenekelőtt kezdjük magyarázattal... Mi is az a ragyogó? A század első évtizedeiben Matyóföldön így nevezték azokat a színes fémpikkelyekből, színes fémszálakból, üveggyöngyökből álló szalagdíszeket, amelyeket világszerte színházi, báli ruhák díszítésére használnak. Ám a mezőkövesdiek ezt a nagykereskedelem által forgalmazott Bittereket — afféle divathóbortként — gyönyörű népviseletük, úgymond még díszesebbé tételére vásárolták, használták. E hóbort a század első évtizedeiben úgy elterjedt, akár a járvány. „A ragyogó kellett a menyecskének ... a testállóra, sok szoknyára... a bokáról bokára ugráló höndör- göre. Kellett ragyogó a legénynek a borjúszájú ingujjra. a surcra és a hetyke matyó kalapra. Az idősebb asszonyok is szívesen hordták a több sor galárist a bökötöjükön." A ragyogóból nem volt elég néhány méter, egymást túllicitálva, bizony több száz méter is fölkerült a vasárnapi, ünnepi ruhára. Akkortájt egy rőf (77 centiméter) ragyogó ára 80 korona volt. Bizony, vagyont költöttek a szegény, de hiú kövesdiek e Bitterekre! Az értelmetlen divat, a matyó népművészetet és ugyanakkor a családok békéjét is tönkretevő jelenség ellen Mezőkövesden a húszas években mozgalom indult. Ennek egyik elindítója, szervezője egy köves- di pap, Jámbor László volt. Jámbor László feljegyzéseit a közelmúltban rendelkezésemre bocsátotta Kövesd egyik jeles lokálpatriótája, idős Kovács Mátyás. A következőkben ezen írás segítségével idézem fel a ragyogó elleni küzdelem legfontosabb mozzanatait. „1923-ban jöttek hozzám, e sorok írójához, a többi papokhoz. — Lelkiatyám, csináljon már valamit a ragyogó ellen! — En csináljak valamit? Nem maga adta az unokájának rá a pénzt? — De én adtam, mert nem akartam, hogy alábbvaló legyen a többinél . . .” A felidézett beszélgetés jellemzően rávilágít az akkortájt kialakult helyzetre. Egyre nehezebb a megélhetés, ugyanakkor a nyomorúság cifrába öltöztetésének szinte nincs gátja. Talán már tenne ellene minden kövesdi, gondolatban legalábbis eljutottak odáig, de a gyakorlatban és egyedül senki nem mer lépni, tenni ellene. ,,Elhatároztuk, néptörvényeket fogunk alkotni, maga a nép mondja, meg, mi legyen a sorsa a jövőben a ragyogónak? ... 1925. január közepén voltunk. Er- dőssy Gyula, az első káplán egy jómódú családtól bekérte menyecske leányuknak az összes ragyogóval ékesített ruháit. Egy szakértő kereskedő által megbecsültette, hogy ez a család mit fizetett a ragyogóért. Az eredmény meglepő volt. Egyetlen menyecske ruháin a ragyogó 20—25 millió koronába került.” Kövesden ezek után megkezdődtek a néptörvényeket előkészítő gyűlések. Először a település „legszámottevőbb" asszonyait hívták meg a plébániára. „A mi csodálkozásunkra az asszonyok egymás után, rövi- debb-hosszabb hozzászólások után leszavazták a ruhákról a ragyogót ...” Ennek csakhamar híre ment, mint a méhkas zsongott Kövesd. Ekkor került sor a második gyűlésre, amelyen a községi elöljáróság és a legtekintélyesebb polgárok vettek részt. Ölt. hasonlóan az asszonyokhoz, elfogadták a néptörvénytervezetet. A harmadik gyűlést a tantestületnek tartották, s külön is rendeztek felvilágosító előadásokat a legények és lányok részére. Mindenhol sikerült a résztvevőket a ragyogó ellen hangolni. Ezek után „kihirdettük, hogy 1925. február 15- én vasárnap délután 4 órakor a Katolikus Olvasó Kör nagytermében lesz a ragyogó sorsáról többször említett népgyülés.” Az eseményen többek között megjelent Zsóry Lajos főszolgabíró és dr. Kiszely Pál főjegyző is. Elsőként Jámbor László szólt a tömeghez. Többek között ezeket mondotta: „Ügy érzem magamat, mint egy orvos, aki nehéz, súlyos operáció előtt áll. Előtte egy igen kedves betege... de ha meg akarja menteni életét, a legélesebb késsel bele kell vágnia eleven húsába . . Másodiknak Mahunka Imre káplán gazdasági oldalról világította meg: milyen sokat ártott a ragyogó a kövesdi népnek. Kiszámolta, hogy a , kövesdiek egy évben 170 tonna búzát költöttek a flitterekre. Bayer Róbert, a gimnázium tanára a pusztuló népművészetről beszélt. A beszédek elhangzása után került sor a paragrafusokba szedett néptörvénytervezet ismertetésére. Ez részletesen tartalmazta, milyen lehet a jövőben a viselet. A tömeg paragrafusonként szavazott, s mindegyik ismertetése után egyhangúlag kiáltotta: elfogadjuk! Ezzel a néptörvénytervezet törvényerőre emelkedett. A gyűlés döntött abban is: mi legyen a ragyogók sorsa? — Tűzre vele! — zúgta a nép. A ragyogóégetés időpontjául 1925. február 25-e, hamvazószerda délutánját tűzték ki. Akkorra a lefejtett Bittereket, fémrojtokat a parókiára kellett bevinni. Az események kapcsán vers is született, amelynek szerzője Demeter József kövesdi költő volt. Azért lett szegény víg Kövesd városa Valamennyi kincsét ragyogóra adta, Ragyogóra adta, arra pazarolta, Az ennivalóját magától elvonta. // De most már ennek végére kell érni A sok ragyogónak piacon kell égni! ' örülnek az apák, örülnek az anyák, Hogy a ragyogóért pénzüket nem adják. Miközben Kövesden az események zajlottak, a pesti és a miskolci sajtó a matyó népművészet megsemmisítéséről cikkezett. Február 25-én, délután 3 órakor a kistemplomtól induló bűnbánó körmenettel kezdődött a ragyogóégetés. Akkorára a leányok nagy kosarakba rakták a lefejtett díszeket, amelyekkel mintegy harminc kosár púpozva megtelt. Pestről, Miskolcról riporterek érkeztek. „ . .. érdeklődtek nálam. — Uraim, most nézzenek körül, hogy mi készül itt... kérem Önöket, írják meg az igazságot ... Mi a csehországi importált flittereket égetjük el, nem a ruhákat.. Három órakor megkon- dultak a harangok, s megindult a körmenet. „Iskolásfiúk—lányok hatos sorban, ugyanúgy nagylányok, -legények, férfiak végeláthatatlan hatos sorokban. Hatvan leány sötét ünnepi ruhában, lila szalaggal, harminc kosár ragyogóval. Az elöljáróság, élen a törvénybíróval...” A nagytemplom elé érve mintegy nyolcezer ember vette körül a teret. „ ... az országút felé eső részen a tűzoltók kukoricaszárból hatalmas máglyát készítettek, és ezt telehányták sok kosár ragyogóval, amely a plébánián gyűlt össze. Leöntöttük petróleummal, nem tudták, hogy fog égni, ez a sok ragyogó. A máglyát nagy körben tűzoltóság állta körül, senki közelébe nem léphetett.. De mielőtt meggyűlt volna a máglya, Jámbor László beszélt a tömeghez. „Néptörvényt hoztunk és eljutottunk a mai napig, midőn önként, saját elhatározásunkból tűzbe vetjük a ragyogót... Volt és nem lesz többé soha.” Az oldalt irta: Hajdú Imre
