Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1985. szeptember 7., szombat Zézé premierre készül. Ráadásul évadnyitó premier. Izgalomban van, s még inkább a felesége. Bizonyára nem kisebb izgalomban, mint az évadnyitó premier szereplői, a főszereplőtől a harmadik alabárdosig. Ám ők nézők lesznek. Földszint, jobbközép, 7—8-as szék. Csakhogy nézőnek lenni, premieren nézőnek lenni, s pláne, évadnyitó premieren, az nem kevesebb, sőt, jóval több, mint akár ott fenn, a büdös, görcsös, poros deszkákon egy főszerepet eljátszani. Hogy mit játszanak, ki játszik, ki írt és ki rendez? Ez nem különösebben érdekes, hiszen minden produkciót írnak, rendeznek, játszanak. Ám ez premier, és ráadásul, évadnyitó. A felesége szenved. Már volt pedikűrösnél, fodrásznál, manikűrösnél. A ruha kikészítve, vasaltam rendben várja, ott az még bontatlan, új harisnya is. De a cipő! Az nem új, az volt már a lábán tavaly, az évad utolsó premierjén is. Mit szól majd K.-né, és L.-né, meg M.-né, ha meglátja, s ha véletlenül emlékezik rá, hogy látta már... Rágondolni is rossz. Egyszóval, magasra hág a premierláz Zézé otthonában. Aztán mégiscsak elmennek. Odaérnek, villogva erre-arra, ki, hogy, miben mennyire .. . Mire a helyükre ülnek, belefáradtak a villogásba, a köszönésbe, a mosolygásba. Mert mosolyogni kell! Ez íratlan szabály, különösen évadnyitó premieren. Halványulnak a fények. A földszint első sorai egyszerre fölnéznek az első emeleti páholyokra, balra Ha üresek, lehet fanyalogni, ha nem, akkor vastaps a végén. Sötét. A zenekari árokból modern kocsinyekergés szól. Ez zene. Ma ez a zene. Felmegy a függöny. A színpad egyelőre üres. Zézé még egyszer a műsorfüzetbe les. Ott az áll: „Elég volt a kispolgári lila ködökből, illúziókból. Elég volt Kálmán Imréből és Jacobyból. Vesszen Molnár Ferenc! A kispolgár rázkódjon össze, rendüljön meg, szarja ősz- j sze magát rémületében attól, amit ebben a burzsoá- . botránkoztató színházban tát. Egyszóval, itt a modern színház, a totális, a kegyetlen, a sokkoló.” A színpad hátterében három ember áll. Mélabús, kissé keleties dallam kíséretében úgy tesznek, mintha a háttérfüggönyre vizelnének. Amely kéken lebeg, bizonyára tavat, folyót jelképezve. Eltelik így 2—3 perc. Hatásszünet. Aztán alaposan megrázogatják, még alaposabban elteszik, helyére igazgatják, feszelegnek. Mindezt egyelőre háttal a nézőtérnek. Az első szó csak mintegy tíz perc múltán hangzik el. Addig a közönség feszülten figyel. Az első mondat után azonban elernyed: rájön: ez is csak egy színdarab. Zézé szünetben a társalgóban. A társalgóban ő is ugyanolyan tanácstalan és feszélyezett, mint mások. Tébiábolás, üres, buta, zavarodott mondatok. Ez is bukás, ez a társalgó, ez az atmoszféra. Ez a félbéna ü publikum vajon képes lesz-e arra egyszer a belát- f ható időben, hogy vala- % mire, bármire nemet j mondjon? Hogy ne csak j tapsoljon, fütyüljön is? Lesz-e még egyszer olcsó tojás, krumpli, paradicsom? A felesége feleségeket néz. A feleségét feleségek nézik. A férjek szeme magányos nők után kutat. Mutatós, magányos nők után. Aztán véget ér az évadnyitó premier. Zézé a színházból elmenekül. Papp Lajos A rádió reggeli híreiben hallottam, hogy már megint eltérítettek egy amerikai repülőgépet. A banditák azt követelték, hogy eresszék szabadon a bebörtönzött társaikat, és adjanak nekik hárommillió dollárt. Gyorsan felöltöztem hát a nejem legújabb nylonharisnyájába — mindkét szárát a fejemre húztam, hogy hatásosabb legyen —, és beállítottam a sarki játékboltba. Leakasztottam a polcról két automata játékpisztolyt, két koltot, és a zsebeimet megtömtem pukkanó játékgránátokkal. Mire az álmos eladónő megkérdezte: „mitetszik?”, már újra az utcán voltam, és rohantam az autóbuszmegállóba. A hecc kedvéért azért visszaszóltam, hogy a nylonharisnyája. Szebb volt a színe, mint az enyémnek. Csak tudnám, hol kapta . .. A buszon aztán odaáll- tam a sofőr mellé, és megkérdeztem : „Merre megy, szaki bácsi?” Azt mondja: „Hetes körjárat, Rákóczi út következik”. No, mondom, akkor taposson bele, szaki bácsi, el van térítve! Meg se állunk Hajdúhadházáig. — Kiküldetés van? — Bízza ide! — De nem ám harmincegy forintért, mert ezt csak géemkában csinálom . . . — Oké, adja ide az URH-ját, majd elintézem! Aztán bemondtam a forgalomirányítónak a rendszámot, meg hogy eltérítettem a buszt. A harmincegy utas és a sofőr szabadon bocsátása fejében követelem az összes OTP- részletem azonnali eltörlését, valamint tízezer. forint készpénzt húszas címletekben, amiből kifizetem a sofőr kiküldetési díját. Továbbá a szomszédom anyósa, a Julis néni szabadon bocsátása fejében követelek egy új háromszobás lakást a Rózsadombon a hozzá tartozó 1985-ös évjáratú Mercedes-szel, úszómedencével és az egyéb szokásos tartozékokkal. Mindezt telekkönyvileg a nevemre írva, és az ötven évre előre kifizetett adó nyugtájával. A vállalatom emelje duplájára a fizetésemet, és Józsi, a szomszédom nyilvánosan kérjen tőlem bocsánatot, amiért tegnap este tévénézés közben lemarházott a falon keresztül, amikor azt mondtam a feleségemnek, hogy egészen tűrhető a műsor. A nagyobb hatás kedvéért meghúztam a ravaszt, de a géppisztolyomban nem volt elem. A pukkanó gránátok se pukkantak. Kölcsönkértem az egyik vihorászó utastól egy papírzacskót, felfújtam és eldurrantottam a tenyeremen. Aztán megkérdeztem tőle, mi tetszik neki ennyire? Azt mondta, ő még soha életében nem utazott ingyen Hajdúhad- házára. Most is éppen oda indult a nagymamájához. Pech . . . Vártam egy félórácskát, aztán újra beleszóltam az URH-ba, hogyha nem fogadják el a feltételeimet, tíz perc múlva kivégzem az első túszt. Az önfeledt mosoly behallatszott a készülékbe. Szerencsére, az egyik utasnál volt egy zsebrádió. Áttettük belőle az elemet a géppisztolyba, és' gyorsan kilőtteln egy sorozatot. Ez használt. Közölték, hogy a Minisztertanács megtárgyalta a követelésemet, és elfogadták. Lehet, hogy a többit nem is hallották? No, szóval ilyen vidám csevegés közben megérkeztünk Hajdúhadháza határába. ahol már hatalmas fehér zászlót lengetve várt bennünket a tanácselnök. Mellette a népfronttitkár tartott egy táblát a következő felirattal: „A Fő téren várnak”. Vártak. Voltak vagy tízen a buszmegállóban. Élükön a Józsi szomszéd. Odajött hozzám, és köny- nyes szemekkel elnézést kért, amiért lemarházott az este. Azt viszont a büdös életben nem fogja megbocsátani, hogy épségben visszaszolgáltattam az anyósát. — Mondtam én, hogy a mi esetünk — bökte oldal- i ba egy nagydarab, fehér ! köpenyes férfi a hasonló l öltözetű társát. — Na, hallod, aki a teg- 1 nap esti tévéműsorra azt mondja, hogy egészen tűrhető, az csak őrült lehet ... T. Ágoston László Kubinyi Anno: Búzatábla-kép Szurcsik János: Pioc Szurcsik János: Halászbárkák Mezőgazdasági témájú festmények, szobrok, grafikák, érmek kiállítása nyílt a Mezőgazdasági Múzeumban. Képeink a kiállításról: Móder Dezső: Az öreg kisfával „Ki tudja merre, merre visz a végzet...” — dalolta ne- kikeseredést színlelve a barátságosan koszos eszpresszóban a sörökkel bekerített Bogosi. Karnyújtásnyira ült az idős zongoristától, akinek egész lénye meghazudtolni látszott az éjszakai vendéglátós zenészekről Bogosiban őrzött képet. Arca kipihent, tekintete makulátlan, játékában csakúgy, mint viselkedésében úriemberre valló attitűdök, kifinomult, bizalomébresztő gesztusok, egyszóval nem tartozott a táskás szemű, piától bűzlő, bagófüstbe burkolódzó oeszkás gengszterek közé. Tévedés volna persze azt hinni, hogy Bogosinak bármiféle baja lenne az utóbbiakkal, sőt kifejezetten kedvelte a zene éjszakai munkásait, a művészet perifériájára száműzött, rossz arcú, ám többnyire tiszta lelkületű, aranyszívű pianistákat, dobosokat, s merő szimpátiából nevezte őket „gengsztereknek”. A némely zongorafutam közben transzilván ábrándjaiba feledkező Mester ellenben egészen más volt. Bogosi, aki korántsem tartozott az italozások jótékonyan elzsibbasztó mocsarából magukat holmi nótá- zással kimentő „tökös” magyar gyerekek közé — egy kezén meg tudta volna számolni, hány dal szövegét ismerte —, most mégis, akaratától függetlenül dalra fakadt. Túlzás lenne azt állítani, hogy énekelt volna, mindenesetre igyekvő motyogása olykor találkozott a zongorából elővarázsolt kósza dallammal. A sörből mindeközben láthatatlan pókok másztak elő, akár egy Bach-fúga megtestesülései, porpuha- ságú lábukkal végigbaktattak Bogosi halántékán, gerincén, behatoltak fejébe, simogatták zsigereit. Szelíd agressziójuk pillanatok alatt leigázta az örök készenlét militarizmusúru kárhoztatott érzékeket: kozással teli egyedüllét. Hát persze, Bogosi a nőre várt, akivel itt beszélték meg a randevút. Egyszerre szerette és gyűlölte a nőkre való várakozást, amiképpen a nőket is. „Nőre várni maga az aggódás, s ez mint olyan a filozófiák leggyalázatosab- bika, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy időnként lételméleti vívódásokat indít el az emberben” — idézte fel írás közben kedvenc szerzője meghamisított aforizmáját. S bár Bogosi azt is betéve tudta, ahogy az előzetes várakozás a csalódás alapja, képtelen volt saját kárán tanulni: újra és újra előzetesen várakozott, s hol csalódott, hol nem. Itt és most, amikor a zongorista személyiséggel teli játéka pillanatról pillanatra fokozta eufóriáját, nem volt kedve csalódni. „Egyenesen gyötrelmes lenne, ha nem oszthatnám meg vele ezt az élményt.” Voltaképpen úgy szerette volna, hogy miközben várakozik rá, itt legyen várakozásának szeretett tárgya, ami persze pihent agy szülte képtelenség, s amiből Bogosinak már nem okozott különösebb megerőltetést továbbképzelni az elképzelhetetlent: magáért a várakozásért várni valakire, amely várakozás csak akkor lehet tökéletesen teljes, ha érzelmeink kedves Godot-ja sohasem érkezik meg. Bogosi a látszat ellenére sem volt skizofrén (legfeljebb érzelmileg), noha tagadhatatlanul hajlamot érzett bizonyos pszichés élményekbe történő belehelyezkedésre. — Maga egy okkult em- pátista — vázolta kutyafuttában Bogosi anamnézisét. Lélekcsináló, a zugivász és autodidakta pszichiáter, akinek illegális és éppen ezért népszerű analíziseiről város- és bögrecsárda- szerte elismeréssel beszéltek. — Mindez oké, dokikám, de ha engem ilyen okkult izének tart, akkor mivel magyarázza, hogy mégis folyton megzuhanok, és valahogy az a fránya okulás sehogysem akar összejönni? — Lélekcsináló hosszasan Bogosi szemébe bámult — már-már farkasszemet néztek —, majd azoknak az egyedeknek krisztusi szomorúságával, akik leg- belül még hiszik, hogy felebarátaik' megváltására rendeltettek, de majd-min- dennapos csalódásaik nyomán már régen belenyugodtak, hogy sohasem támadnak fel, lassan elfordította a fejét, s fáradt egykedvűséggel kortyolt bele soros fröccsébe. „Intermezzo, az élet csak röpke intermezzo” — dobolták Bogosi ujjai az üveg koszos lenyomatát őrző térítőn. s fogalma sem volt, miféle belső komputer vezényli szertelen pályákra többre érdemes gondolatait. A disztingvált pianista már csak kizárólag neki játszott, miután hangszerétől felemelkedve méltóságteljes meghajlással köszönte meg Bogosi billentyűkre csúsztatott utolsó százasát. „Most már muszáj jönnie, hogy kiváltson innen” — torkolta le magában az egyre inkább előpofátlan- kodó aggodalmaskodást. . . „Hol késel, érzelmeim kedves Godot-ja? — kérdezte Bogosiban a rossz lelkiismeret, amikor muta- tis mutandis — hátulról jéghideg, csábítóan érzéki ujjak tapadtak szemére — a zárórát kiáltó pincér immár harmadszor szólította távozásra — homlokába martak a téli éjszaka dermesztő kutyái, s rögvest eszébe villant, hogy nem is itt beszélték meg a találkozást... Tódor János: bizsergető volt ez a vára-
