Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-31 / 204. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. augusztus 31., szombat Akció kell. . . ... játék kell! Jó tíz éve találkoztam először Palkó Pállal. Versmondó versenyen vett részt, az országos döntőben, két borsodi társával. -Később aztán csak hallottam róla, már nem mint versmondóról, hanem gyermek- színjátszó csoport vezetőjéről. Nem emlékszem olyan jelentős amatőr megmozdulásra, amelyről ő és csoportjának tagjai hiányoztak volna; mint érdeklődők. Játszani a csoportot kevésszer láttam, legutóbb Szerencsen, a falusi színjátszók seregszemléjén. Nagy vihart kavart a Mákvölgyi Bányaüzem Hunyadi János Művelődési Házának színköre az Übü király bemutatásával. A két pártra szakadt nézők egy dologban nem vitáztak: a csoport tagjai nagyon tehetséges játszók! Vezetőjüket, Palkó Pált az augusztusi ünnepen a Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesítették. * A közelmúltban Miskolcon „edzőtáborozott’’ a társaság. Itt beszélgettünk három színpadi taggal. , ők ebben a csoportban nőttek fel, a szó szoros értelmében. (Ahogy vezetőjük egyszer fogalmazta: „Amikor kezdtek, még a bokámig értek ezek a gyerekek ...”) — Tíz éve vagyok a csoportban, véletlenül cseppentem közéjük, de nagy szerencsémre — mondja Szabados Andor. — Nagyon sok élményben volt részem, komolyan mondom, ez a szellemi tevékenység olyan haszonnal jár, amely pénzben nem mérhető. Nagyon sokat köszönhetek Palinak, itt indultam el, néhány sikeres szereplésem volt már. És ha már a haszonról volt szó: igenis hasznot húztam, az időmet sokkal jobban használtam ki, mint akik csavarognak .. . Sallai Attila igen meglepő dolgot is mond: — Előfordult, hogy elzavartak bennünket ebből a színkörből, de visszajöttünk! És ez a jó! Ez mór jelent valamit. Sokan vagyunk itt tíz éve, olyan volt mindig ez a csoport,, mint egy hangyaboly. jó ,_Még von türelmem ..." volt élvezni a jövés-menést, a nyüzsgést, ez volt a lényeg. Szabadon kipróbálhattuk magunkat. Én egyébként teljesen véletlenül kerültem be a csoportba a múcsonyi általános iskolában. Laci barátom hívott — és aztán ott maradtam, kezemben maradt a gitár . . . Poráczki László is a múcsonyi általános iskolában kezdte: — Utólag tűnik csak úgy, hogy itt valami nagy vállalkozásról volt szó. Egyszerűen az „összeröffenés” szándéka élt bennünk, jó volt együtt lenni. Itt tanultam meg zenélni, táncolni, verset mondani. És a haszon az valóban abban van, hogy közösséget találtam, baráti kört, mi már jóban és rosszban együtt vagyunk. A csoportmunka igazán demokratikus, akkor is, ha vezetőnk néha erőltetett menetet vezényel. Akkor is megfogad minden jó tanácsot, meghallgatja a véleményünket. Jó együtt lenni, dolgozni. * Ezeknek a fiatalembereknek a szavait igazán az tudja értékelni, akinek megadatott valamikor az effajta közösségi élmény. Ahhoz persze, hogy ennek folyamata van, tagadhatatlanul kellett egy megszállott ember. Egy Palkó Pál. Ó egyébként nem pedagóJóbanmindig együtt gus a papírok szerint — a Borsodi Hőerőmű Vállalatnál gépész —, tevékenységével azonban a. jó példa útját járja. Néhány aktuálisnak ítélt kérdésről ezeket mondotta: — Milyen szándék vezetett a csoport szervezésekor? — Azt tapasztaltam a falumban. hogy a kapcsolat- teremtés hagyományos formái megszűntek. Helyébe viszont nem jött más, amely demokratikusabb rendet, erkölcsi értékrendet alakítana ki. Korlátozott lehetőségeimből eredően azt próbáltam meg, miként lehet a legifjabbak- kal közölni, hogy a kilátástalan élvezetek helyett az alkotó, céltudatos életet keressék. — Azt hiszem, sok türelem kellett ehhez a munkához. Mivel sikerült megnyerni a gyerekeket? — Rendszeresen és sok felszabadult hangulatú közös iátékdélután.t tartottunk. Ezeken bárki részt vehetett, bekapcsolódhatott a színkör kialakult programjaiba; a tánc. a dal mellett szerepelt „műsoron” a helyzetgyakorlat, a rögtönzés, a mesejáték, az egymás mozdulatainak, akcióinak elemzése, a cselekvések értékelése. A játéksza- badság alatt olyan vonzások és taszítások alakultak ki, amelyek a csoportmunkát éltették. ^ — Te miért adtad fel az előadóművészet gyakorlását? — Nem akartam előadóművész lenni, bár több évig voltam színjátszó, versmondó. A közösségteremtés, a szervezés; az átfogóbb feladatok és célok vonzottak. A rázósabb utat jártam . . . — Igazából lehet ma egy kistelepülésen amatőr színházat csinálni? — Miért ne lehetne? Bármikor lehet, ha van rá igény. Nem műsorszolgáltatás szempontjából látom fontosnak a létrehozását — bár ez is lényeges —, hanem a játszani akarás, a drámai helyzetekben való élet- és útkeresés lehetőségének kipróbálása miatt. Vannak országok, ahol minden településnek van színháza (400 lelkes községnek is), ahol mindenki játszik vagy játszott. Nálunk ennek a formái nincsenek meg, kialakulásának nyomait sem találjuk. Nincs társadalmi megbecsülésé ennek a mozgalomnak. — Megyénkben valóban holtponton van az amatör színjátszás. Te miben látod a kibontakozást? — A mozgalom fellendítéséhez az kellene, hogy az iskolai oktatásban helyet kapjon a játék, a dramati- kus játékhelyzetek gyakorlása. A művelődési házakban helyet, lehetőséget, anyagi és erkölcsi megbecsülést kell biztosítani a színpadok működéséhez. Végezetül fel kellene ismerni, hogy az amatőr színjátszó mozgalom, ezen belül egy- egy színpad, színkör működése nem ellenségünk, nem időrablás, hanem a „munkaerő magasabb szintű képzésének az eszköze”. * A Mákvölgyi Bányaüzem Hunyadi János Művelődési Házának színköre egy évtized alatt felnőtt. Azt mondta egy beszélgetőpartnerem, aki kinőtt már az általános iskolából: „A felmondásomat nem fogom beadni, ide mindig jó lesz visszatérni. Lesz egy biztos helyem az életben! Egy hely. ahová mindig visszatérhetek.” S kivánhat-e többet magának az ember? (ténagy—csákó) Pápai noteszlap Ha Pápa nevét hallom — s azt hiszem, nemcsak én vagyok így —, először két dolog jut hirtelen eszembe: egy idétlen vicc vagy har- mincegynéhány évvel korábbról, meg egy katonanóta, amely szerint „seprik a pápai utcát, masíroznak a katonák”, s a továbbiakban arról is szó esik e zeneműben, hogy bizonyos éltesebb évjáratú barna hölgy sírva megy a regiment után. Ezek a csacskaságok motoszkáltak bennem, s konok módon vissza-visszatértek gondolataimba, miközben egy kisebb tisztes társasággal Pápára, a Bakony és a Kisalföld találkozásánál elterülő kicsike, ám nagy hírű városba igyekeztem, merőben más céllal, mint az utcák seprésének megismerése. Bár ha nagyon meggondolom, úticélunk és az utca seprése nem is teljesen idegenek egymástól. Pápán rendezték meg ugyanis a napokban a műemléki albizottságok és a műemléki társadalmi bizottságok XIII. országos konferenciáját, amelyen a városvédő és városszépítő egyesületek, továbbá egyéb, a szőkébb pátria értékeit vigyázó szervek és személyek vettek részt. E több napos tanácskozás egyik aktusára voltunk hivatalosak, de arra is módunk nyílt, hogy valami keveset megismerjünk ebböla nagyon szép, jelentős fejlődést megért és további fejlődés előtt álló, ugyanakkor a múltját igen dicséretesen ápoló és őrző városkából. Néhány jellegzetes épület, utcakép ismerete elengedhetetlen volt ugyanis ahhoz, hogy a város rendezési és ezzel összefüggésben műemlékeket megőrző, megújító terveit ismertető dr. Winkler Gábor előadását igazán megértsük, mi, a ngm szakmabeliek is. Persze, e konferencia nem kizárólag Pápa ilyen jellegű gondjainak, terveinek megvitatására született, hanem a téma országos kérdései kerültek terítékre, de keresve is nehéz lehet alkalmasabb helyet találni ennek a gondolatcserének, mint a Petőfit, Jókait, Eötvös. Károlyt és másokat is nevelő város és kollégium, ahol az egységes városképet bizonyos utcákon még alig- alig töri meg egy korábbi időszak gigantomániás, a múlt emlékeit semmibe vevő tervezése, s amely városban elsőként alkottak saját „műemléki törvényt” értékeik megmentésére. Nem feladata e rövid jegyzetnek Pápa és a Bakony- környék — amelyet a konferencia résztvevői autóbuszszal megismertek, mielőtt tanácskozni kezdtek! — műemléki és egyéb értékeinek bemutatása, hiszen a tanácskozás ezeknek apropóján mást, országos gondokat, feladatokat vitatott meg. Sokkal inkább feljegyzésre szorul, hogy a szakmabelieken kívül milyen sokan és milyen sokféle társadalmi körből, foglalkozási ágazatból munkálkodnak a maguk lehetőségei szerint, elsősorban önfeláldozó társadalmi munkával a még meglevő értékeink megőrzésén, ami gazdasági adottságaink között, bizony, nem éppen könnyű feladat, nemegyszer sziszifuszi, kilátástalannak tűnő, de mégis folyamatosan végzett tevékenység. A társadalom és az építészeti örökség címmel Pozs- gay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára tartott igen gondolatgazdag előadást, megfogalmazva benne — többek között — azt, hogy az építészeti örökség ápolása, megőrzése a társadalomra háruló feladat, a mi feladatunk pedig annak kimunkálása, hogy adott körülményeink között miként lehet ezt a feladatot a legjobban ellátni. Somogyi László építési és városfejlesztési miniszter felszólalásából megszívlelendő — többek között — az a gondolat, hogy a legjobb szándékú tervezői szárnyalásnak is most közelítenie kell a földön járáshoz, a körülményeink behatárolta realitásokhoz, de a; valóban szükséges értékmegőrzésre mindig lesz fedezet. A konferencián előterjesztett határozati javaslat pontjai még inkább össztársadalmi méretűvé kívánják tenni az építészeti örökség védelmét, szorgalmazzák például az „Egy üzem — egy műemlék” mozgalmat, amelyhez a székesfehérvári Ikarus gyár dolgozói máris értékes vállalással csatlakoztak. A szakemberek bizonyára igen hasznos tapasztalatokkal tértek haza és igyekeznek a maguk szűkebb pátriájában hasznosítani a pápai több napos vita értékeit. Én, a szakmán kívüli meghívott is sok-sok ismerettel gazdagabban utazhattam haza. Hogy miként seprik a pápai utcát, azt viszont nem láthattam, mert egész nap zuhogott az eső. De tapasztalhattam, hogy miként ápolják a pápai utcák értékeit, s ez sokszorta érdekesebb volt, mint a masírozó katonák után sírva ballagó nótabeli barna kislány esete. Benedek Miklós Középiskolai katonai kollégium Középiskolai honvédkollégium alapító- és tanévnyitó ünnepségét tartották csütörtökön Zalaegerszegen. A kollégisták egyelőre — önálló osztályközösséget alkotva — a város két gimnáziumában tanulnak, 1987. szeptemberétől pedig a most épülő új Ságvári Gimnáziumba járnak, amelynek 24 tanterme közül nyolcban őket oktatják majd. Az iskolában ugyanazt a tananyagot sajátítják el, mint a többiek, speciális honvédelmi előképzésben — elsősorban a hétvégeken — csak a kollégiumban részesülnek. A kollégium céljára a Magyar Néphadsereg a Zala Megyei Állami Építőipari Vállalat volt munkásszállóját vásárolta meg. A megállapodás értelmében a ZÁÉV elvégzi a szükséges átalakításokat és fokozatosan adja át az épületet új rendeltetésének. Két év múlva már az egész tízszintes ház a honvédkollégisták második otthona lesz. Ezzel párhuzamosan a jelenlegi 60-ról 260—280-ra emelkedik a növendékek száma. A legjobb szándék' vezérelt annak idején, amikor a tócsniról írtam. Ami ugyebár csak annyiban egyszerű étel, hogy egyszerűen és gyorsan lehet megenni, még eszeájgot sem kíván, ám a készítéséről ezt már kevésbé lehet elmondani. Minden valamirevaló háziasszony tudja, hogy a tócsnihoz krumpli kell, sok-sok krumpli, amit hámozni majd reszelni kell, és a továbbiakban már csak a sütésről beszélek, lévén mondandóm célja nem receptközlés. Márpedig a tócsni sütésére ebben a kétszázezer lakosú nagyvárosban mostariig egyetlen kis- és nagyvendéglő, sütöde, önkiszolgáló stb. nem vállalkozott. Aztán jött a meglepetés a miskolci Városház téri tejivóban, ahol kénytelen voltam hinni á szememnek — a tejivókra amúgy sem jellemző bő választék mellett még frissen sült tócsnit is kínáltak, darabját tíz fillér híján öt forintért. Mit mondjak . .. szemrebbenés nélkül papírra gépeltem kellemes meglepetésemet, miért is ne, hiszen annyiszor megírjuk, ha valaminek nem örülünk, ha valami nem tetszik, legyen végre egy ellenpélda is. „Kicsit reklám- ízű” — morogta rosszkedvű szerkesztőm. de azért a másnapi lapban már megjelent a tócsniról a „Tócsni”, s ha előre is sejtem, mit művelek ezzel, inkább a kéziratpapírt fogyasztom el — leadás előtt. A boltot ugyanis aznaptól valósággal megrohanták. A hideg tej mellé majd’ mindenki forró tócsnit követelt, nem győzték sütni, forró olajban sercegtetni a mohón várakozóknak a fokhagymásfűszeres darabokat, a kasszás naponta lebillentyűzött ki tudja hány 4 Ft 90 fillért, a kisasszony a pult mögött napszámra zsírpapírba csomágolt, mert vitték, vették az emberek a tócsnit, volt, aki tízet is egyszerre. Ez lett volna a kisebbik baj. Elvégre, ha bírják energiával, csak süssék, s minthogy az energiában nem is volt hiba, fényesen ment a tócsni-üzlet egészen néhány kereknapig. Mígnem a KÖJÁL nem jelentkezőit. Ök is az újságból „informálódtak”. s miután munkaköri kötelességükhöz híven elfogyasztottak néhány „mintavételi darabot”, tömören írásba foglalták (no nem azt, hogy finom volt, az legfeljebb szóban hangzott el): a tócs- ni-sütést azonnal be kell szüntetni, minthogy „hiányzik a tejivóból az előkészítő raktárhelyiség, ahol a burgonyát a dolgozók tisztíthatják”. A vezetőtőnek majd a lelke szakadt belé e döntésbe. „De hiszen a krumplit otthon pucolják a kollégák, ki-ki egy mennyiséget, itt már csak összeállítjuk és kisütjük. Nem is tudnánk másképp, hiszen ebben a boltban még tényleges raktárhelyiség is olyan kicsi, hogy mozdulni alig lehet benne”. A KÖJÁL azonban meggyőzhetetlen- nek bizonyult, így a tócsni váratlanul felfelé ívelő miskolci karrierjének egyik napról a másikra befellegzett. S a hír hallatán az én aznapi derűmnek is. Hát egyszer örüljön az ember valaminek a nagy nyilvánosság előtt, s az örömöt szerzőn rögtön elverik a port. A „kicsit reklámízű” any„„oöl így lett antirek- lám. Nagyon sajnálom. Mármint a tócsáit. S ebben nem vagyok egyedül... —keresztény
