Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
ÉSZAK-MAGYAKORSZÁG 8 1985. augusztus 18., vasárnap Tanári történetek Találkozóra gyűltünk öszÜj kenyér — maradt # még ennek a két szónak sugárzása? Egy mai fiatal, aki mór abba a világba született bele, ahol a két-három napos vekniket az élelmiszerboltokból nagy teherkocsikon egyenesen a disznóhizlaldába szállítják, ahol a háztartások naponta vagonszám dobálják a maradék kenyeret a kukába, ahol virgonc diákok sonkás zsemlével futballoznak óraközi szünetben, de ahol még tanár is kerül, aki szemétbe parancsolja az el nem fogyasztott tízórait — az a mai fiatal vajon mit ért ezen a szón: kenyér? Érzi egyáltalán. hogy ennek a szónak szótári értelmén tú| is van jelentése? Mert az én korosztályom 'fogalmi világában ez aszó: kenyér — kifejezhetetlenül többet jelent, mint az ugyanilyen nevű tápanyag, melyet kalóriaérléke, szén- hidráttartalma, élvezhetősé- ge meghatároz. Én is olyan környezetben nőttem föl, ahol a búza termésének ez volt a neve: élei. „Vágják az életet”, „hordják az életet” — magát az élet szót többször hallottam aratás táján így, mint eredeti jelentésében. Emlékszem, huszonkilenc őszén — egy nagyon keserves aratás után (előző télen a határban minden ki- íagyottj — nyolc-tíz búzaszemet hozott haza a nagyapóm, valahol az utcán szedte föl. — Egy szem ... egy: kalász — mondta. Régen volt. Rég elkerültem a falusi környezetből. És nem először veszem észre, hogy átsiklik a szemem a napilapok első oldalára nyomuló mezőgazdasági híreken — nem érdekel. Természetesen eszünk valamit jövőre is. Cseng a kasza, arat a kombájn, nincs alkatrész, pereg a szem, ha nem igyekszünk — igen, ezek mind nagyon fontos dolgok, de végtére is:‘.vannak, akik csinálják. Valamikor engem is megpróbáltak ezek a hetek, hónapok meg az elődeimet is. Minden számba vehető ősömnek ezentájt következett az esztendő legfontosabb, próbatevn évada. S itt olyasvalamit érzek, amit Illyés Gyula érezhetett, amikor letekintett a hajó szellős fedélzetéről a gépház poklában dolgozó fűtőkre:' „Nem menekülhetsz.” „A lét alakítja a tudatot” — száraz és makacs igazság. Észre sem vesszük, és mai létünk máris átalakította tegnapi tudatunkat: épp ellenkező reményekkel vizsgáljuk az eget, mint apáink és valamennyi ősünk: szidjuk a hétvégi kirándulást elmosó esőt, szidjuk Medátdot; hetek múlhatnának, nem hiányoznék nekünk a felhő a tavaszi-nyári kéktiszta égről. Eddigi életeim négyötöd részét töltöttem városban, falura csak látogatóba járok. Az aratásról már olvasmányaim jutnak eszembe először: igen, némely szakíró szerint a kézi aratás a legnehezebb fizikai munka, napi öt-hatezer kalóriát fogyaszt; sem fehérje, sem szénhidrát nem pótolhat ennyit, csak az aránytalanul zsírbő étrend: zsír, zsír, zsír a kánikulai forróságban is. Ügy kell hozzákeresnem az olvasottakhoz a földerengő emlékképeket: a szentistváni Inán- csi Sándor -bácsiról, az első Kaszásról, akinek vízhatlanná zsírosodon inge derekában félliternyi izzadtság gyűlt össze, s ütemesen lötyögött minden kaszasuhin- tósra. Persze, másképpen esik az aratás a kombájn nyergében, tudom én. Valameny- nyire még a mai kaszásoknak is másképpen esik; hihetetlenül messze kerültünk országos átlagban a vízben áztatott kenyértől és a vereshagymától — még az átlagot rontó nehéz esetekben is eljutottunk legalább a kenyér-szalonnáig. És ma már a kenyér sem olyan egyetlen szimbóluma az életnek, mint annak idején, amikor minden morzsáját meg kellett becsülni. Mi hetenként sütöttünk kenyeret, csütörtökön. A hét nagyobbik felében tehát szárazabb kenyeret ettünk annál, amit ma kiselejtez és a disznóhizlaldáknak szállít a kereskedelem. Eredeti fogalmaim szerint a kenyér legalább hét napja kisült, némiképp már megszikkadt ennivalót jelentett, minthogy a frissen sütöttnek lágykenyér volt a közhasználatú neve. Rendben van: ma lágykenyeret eszik az ország. Hellyel-közzel már a reggeli sütést sem szívesen viszik a délutáni vásárlók. Az is rendben van, hogy csökkent a kenyérfogyasztásunk. Statisztikusok az életszínvonal mércéjének tekintik a kenyérfogyasztás alakulását: egy határig nő — amíg maga a jólla- kás a gond —, azon túl pedig csökken. Az anyagi jólét, a magasabb színvonalú, sokoldalú, egészségesebb táplálkozást a kenyérfejadag csökkenése is jelzi. A — viszonylagos — bőség kosarából tehát ki-ki a frissebb kenyeret választja, s az elkerülhetetlen maradék majd ömlesztett rakomány lesz a hizlaldákba induló teherautókon. De. Vajon gyermekeink ismerik-e azt a furcsa szorongást, amely minket elfog, ha a szemetes kübliben félbe vágott kenyerei látunk? Beléjük neveltük mi azt az érzést, melyet egy egész életre belénk nevel a szülői ház? Ismerik egyáltalán a pocsékolás főbenjáró bűnét, ezt az évszázadok során ösztönné vált bűntudatot? Vagy a szocializmusban ezt már végleg nélkülözhetj ük? No igen, ezekben a kérdésekben a kenyér ugyanaz a szimbólum, ami volt; az összetartozók életének, közös sorsának nagy szimbóluma. ■ Ami azok szemében volt, akik még ma is, ha leejtenek egy darabot, óvatosan és bocsánatkérően lefújják róla a port. Fekete Gyula sze, a hajdani izgalmas érettségi után — meg se mondom, hány évtized múltán: olyan régen maturáltunk. Hiszen a hajdani 4!) ifjú közül már csak húszán élünk, s csak tízen, hozzátartozóinkkal együtt tizenöten tudtunk tisztelegni drága alma materünk, a pataki kollégium előtt. De boldogok voltunk, valósággal megfiatalodtunk, miközben fel idézgettük a diákéveket, s megfürödtünk egy kicsit elmúlt ifjúságunk mindent megszépítő emlékeiben. Kis történeteket, kedves anekdotákat meséltünk kifogyhatatlan bőséggel az órák, a súgások, puskázások izgalmairól, amelyeknek két főszereplője természetesen nem is lehetett más, mint- a tanár meg a diák. A legtöbb történet matematikatanárunkról esett, aki ’ 90 éves korában a közelmúltban hunyt el, utolsóként egykori érettségiztető tanáraink közül. Haló poraikban is legyen áldott mindnyájuk emlékezete. Kél dolog került gyakran szóba vele kapcsolatban. Az egyik, hogy szórakozottsága ellenére is kitűnően értette és tanította nem könnyű tantárgyait: a matematikát és a fizikát. A másik, hogy közismert volt igazságosságáról. Ez pedig nem volt könnyű dolog a régi világban, amikor az egyházi iskolák léte nem kismértékben függött a földesurak, patrónusok adományaitól, alapítványaitól. Emiatt aztán a tanárok — a gyenge előmenetelő „úr- fik” osztályozásakor — nemegyszer kerültek lelkiismereti „szorítóba”. Szovjet kutatók ultrahangos érzékelőikkel jutottak nyomása az ősi novgo- rodi vár rejtett járatainak Az ultrahangos nyomkeresőtől további sikereket várnak, mert a feltevések szerint a vár régi lakói különböző okmányokat ás egyéb értékes történelmi Ez történt a mi kedves matematikatanárunkkal is, igaz, nem a mi osztályunkban. Bukásra állt nála az egyik arisztokrata csemete, az iskola világi í «gondnokának közeli rokona. Az igazgató kérésére, akinek „figyelmébe” ajánlották a delikvens sorsát, az utolsó órákon újra meg újra felelésre szólította tanárunk az úrflt; de eredménytelenül. Így nem tehetett mást, be kellett írni a bukást jelentő szekundát. Persze, megindult erre a „mentőakció”, ami végül is „sikerrel” járt. Tanárunknak álmatlan éjszakákat okozott az eset, s hogy könnyítsen valamit a lelkiisimeretén, és az igazságérzete se szenvedjen túl nagy csorbát, a konferencián matematikából minden tanulónak egy jeggyel — felemelte aá".'osztályzatát. Régebben is előfordult egy-egy hason lökését. A níTúlt századbán történt, például, hogy az egyik Lónyay gróf fia csak amolyan „protekciós” érettségi bizonyítványt kapott, arra való tekintettel, hogy az ősök alapítványt tették a kollégiumban. Amikor az ifjú átvette az érdemtelenül kapott bizonyítványt, csak úgy foghegyiről odaszólt Kun Pál igazgatónak: — Igazgató úr, kérek érettségi 'bizonyítványt a lovam számára is, megfizetem,. De Kun Pál se maradt adósa, s. csípősen vágott vissza a gőgös grófi csemetének : — Bocsánat, gróf úr, a ló okos állat, nem szorul protekcióra, így pénzért — ha mór adni kell — csak szamarak kaphatnak bizonyítványt .. . Hegyi József emlékeket rejtettek el a falakban. Az ultrahangos „átvilágítással” nemcsak az elrejtett kincseket fedezhetik fel, hanem a falazatok hibáinak megáLlapításáival azt is meghatározhatják, hogy hol van szükség helyreállításra, javításra. Kikeletkor, Szentgyörgy-napkor . Minden ember lehet pásztor, De már ősszel, számadáskor, Az az ember, ki beszámol. Merész tervek, bizonytalanul körvonalazható álmok, mindent kitöltő, magával ragadó hit és bizakodás, mindez a fiatalok sajátja. Vállalkozás a jobbítás szándékával, vállalkozás a magunk álmodta környezet megteremtésére, olykor erőn felül is. A késői szembesülés, a számadás elkerülhetetlenül jelzi, mivé lettek kezünkben fiatalon megfogalmazott terveink. Harminchárom, évvel ezelőtt azt mondta az orvos régi betegének, Bányai Emilnek, hogy vessen számot az eddigiekkel, úgy rendezze az elkövetkezőket, mint akinek csupán néhány hónapja van hátra. Tíz év múlva meghalt az orvos, a körzetben azóta mór negyedik kollégája rendel, de ezeket a rendeléseket Bányai Emil csak nagyon ritkán látogatja. Nem történt csoda, az egykori körzeti orvos nem ítélte meg rosz- szul betege akkori állapotát, ám ennek az embernek sikerült talpra állnia. Pedig nem kényeztette magát. Csaknem négy évtizedet hagyott maga mögött a gyárban, a kohászat nehéz levegőjű melegüzemében, ahová kerékpárral járt be húsz éven át Mályíból. Otthon, a ház körül egyedül látta el a nehezebb munkákat, ugart tört fel egy kis szőlőnek a faluszéli erdő fölött, jószággal bajlódott, és mindemellett sohasem volt társadalmi megbízatások nélkül _ — Minők ez a sok ingyenmunka, ma, amikor mindenki, aki bírja magát, a forint utón fut, mellékest vállal, maszekol? — kérdik tőle azok a megfáradt, fásult öreg barátai, akiknek hébe-korba a kert gondozása, a gyérszámú aprójószág ellátása is megerőltető már. Legtöbbször választ sem kapnak. Legutóbb, amikor a helyi tanács a lakosság anyagi hozzájárulását kérte, Bányai Emil az átlagosnak elfogadott családonkénti 500 forint helyett 1000 forinttal iratkozott fel elsőnek. Aki ezek után valamiféle látványosan adakozó, a felelősséget nélkülöző olcsó közszereplés lovagjának hinné, hát az igazán nagyot tévedne. Különben is, csak úgy zárójelben, Má- lyiban sem a tehetős, igazán jól kereső családok nyitják meg legjobban pénztárcájukat, ha közösségi célokért kell áldozni. Éppen ilyen helyeikről nehéz ki imád kozni a hozzájárulást. A kis dombra felfutó utcában, régi házak között húzódik meg a többihez hasonlatos egyszerű épület. Körülötte gyümölcsfák, virágok és szőlőlugas. Vasárnap déli csend. , — Elment valami társadalmi munkát, vagy felajánlást szervezni, a környező házakat járja — tárja szét a kezét a felesége. Az órámra nézelk, alig múlt dél valamivel. — Ebédre csak hazajön, nem? — Ebédre? — kérdez vissza az idős asszony. — Már a húslevest is úgy kanalazta, mint aki útra készül. Alkonyodon, már, amikor újra kopogtattam Bányaiék- nál. Csirkék futottak előre a hátsó udvarból a kapunyitáskor, a gazda két mérges házőrzőt csitítva jött elő. Még nem fejezte be az állatok etetését, de lenne munkája más is a sötétedésig. Széles mozdulattal tessékel beljebb, szigorú tekintette] parancsol nyugtot a kutyákra. Az udvarban a már csen- desülő szél távoli, felperzselt tarlók égett-füstös szagával forgolódik. Erejét fitogtatja még a nyár, de a gazdálkodó ember már az őszre gondol, számot vet az évvel. Bent az elnehezült kezek megpihennek néhány percre az asztal lapján, aztán párás borosüveg kerül elő két pohárral, szíves a kínálás, könnyű-kellemes a saját termésű bor. — Mindenki szépen gyarapodik, aki nem kíméli magát a munkában. Aki teheti, felújítja a régi házát, kényelmesen berendezkedik. De ez nem minden, mert kellene jó út, terülj asztalkám ABC1 vei, ruházati bolt, iparcikküzlet. A Miskolcon dolgozók még csak meghozzák naponta maguknak, ami kell, de nekünk az utazás költségével drágább minden. Nemköny- nyű társadalmi munkát szervezni, hozzájárulást leérni, mert a pénzéért mindenki sóikkal többet dolgozik ma, mint eddig, kitölti a napokat a műszak utáni műszak. Előre tudom, milyen mereven utasít el egyik-másik család, amikor felkeresem őket. Mégsem hagyom ki egyiket sem. Hogyan is hagyhatnám? Ebben a hosszú utcában hárman írattunk villanybekötést, amikor annak idején idáig értek a vezeték- építéssel. A többi húzódozott. De így volt ez a vízvezetékkel is. Hogyan hagyhatnánk felerősödni a visz- szahúzódók hangját. Ma hálásak nekünk azok, akik a legjobban hadakoztak minden változás, fejlődés ellen. A városban dolgozót előszeretettel kritizálták Má- lyiban is úrhatnámságga], ha a csalódja kényelmére beállított egy-egy gépet a háztartásba. Milyen távoli mindez, és milyen hihetetlen, hogy az elsőket gúny és gáncs vette körül. — Régen volt, amikor megbizonyosodtam felőle: a jót sem könnyű elfogadtatni. Pedig az ember szívesen törekszik többre az elődeinél.' Hat bikát neveltem egyszerre, és annak száz mázsa abrak kellett. egy jószag lábára a régiek egy kocsi szénával számol- , tak. Ezt lekaszálni, begyűjteni, ennyi abrakot megtermelni, a jószágot ellátni, önmagában is éppen elég lett volna. Ez volt a mi ifjúsági törvényünk, a munka és még több munka. Kamatmentes gyári kölcsön, kedvezményes fuvar, ilyenről álmodni sem mertünk. — Ma sem könnyű a fiataloknak, még a kedvezményekkel sem. — A legtöbb szülő segítséget nyújt, ha pénzt nem is adhat, keze munkájával támogatja az építkező fiát. lányát. —- Azt mondják a községben, hogy ahol építkeznek, ott a legnagyobb lapáthoz, a legsúlyosabb te- herhez nem lehet hozzáférni, mert az Bányai Emilé. — Ha így mondják, lehetett benne valami, de a koromat én sem hazudtolhatom meg. Az idő elmegy fölöttünk, de nem mindegy, hogy hogyan. Az utánunk jövők bármikor megkérdezhetik, hogy mit hagytunk magunk mögött? A választ pedig nem lehet elhallgatni ... Nagy József Ultrahang a régészet szolgálatában
