Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. május 4., szombat A jubiláló miskolci filmfesztivál I. A kezdetek Május 8-a és 13-a között rendezik meg a 25. miskolci filmfesztivált. Egy negyedszázad a kisfilmművé- szet életében is jelentős idő, műfajok szűntek meg, új műfajok teremtődtek ez alatt, s nem jelentéktelen ez az időszak az otthont adó város történetében sem. Noha először 1964-ben rendeztek Miskolcon fesztivált, az akkor még egészen új szak- szervezeti székházban, a ma Hónai Sándor Művelődési Központ néven ismert intézményben, mégis huszonötödikről beszélünk, mert a miskolci fesztiválokat megelőzően Budapesten tartottak négy kisfilmszemlét és 1970-ben úgy rendezték meg az akkor immár tizenegyediknek sorszámozott miskolci filmfesztivált, hogy az mintegy örökbe fogadta az előző szemléket. Az 1974-es esztendőben nem tartották meg a miskolci filmfesztivált, az év őszén az AICS. a Népszerű-tudományos Filmek Nemzetközi Szövetsége XXII. nemzetközi kongresszusának adott otthont a művelődési központ. Ha ezt az évet kihagyottnak tekintjük, úgy jön ki a mostani jubileumra okot adó huszonötödik filmünnep. Ez aLkalmat ad egy kis visszatekintésre, arra, hogy a teljesség igénye nélkül felelevenítsük egyik-másik epizódját. Az első íilmünnepnek a neve még 1. Magyar Rövides Televíziós Filmfesztivál volt, és 1964. június 15-e és 19-e között tartották Miskolcon. (Ez volt az egyetlen júniusban tartott fesztivál, a továbbiakban mindig májusban rendezték.) A Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsa 1964. február 25-én körlevélben kereste meg Borsod megye, illetve ' Miskolc néhány társadalmi szervezetét, sajtószervét, s abban közölte, ' hogy .Az országos szervek által történt megbízás alapján Miskolc város kapta meg a Magyar Rövid- és Televíziós Filmfesztivál rendezési jogát. E fesztivál 1964. június 15. és 19. között kerül megrendezésre, a Szak szervezetek Megyei Tanácsa Művelődési Házában (MSZB tér 1. sz.). A fesztivál megrendezése igen jelentős feladatot rótt a város kulturális szerveire, és éppen ezért, e munka végzését közösen kell megoldani. Az SZMT elnöksége nevében felkérem az elvtársakat, hogy szíveskedjenek szervezetük képviseletével egy felelős személyt megbízni. aki a fesztivál helyi rendező bizottságának munkájában részt vesz'. Kérem, hogy a mellékelt rendezési terv- javaslatot szíveskedjenek tanulmányozni, és megbízottjukat elküldeni a helyi rendező bizottság alakuló ülésére .. . Kérjük, hogy olyan személyt bízzanak meg a bizottság munkájában való közreműködéssel, aki mindvégig részt tud ■ venni a bizottság munkájában." A helyi rendező bizottság 1964. március 2-án alakult meg. tizennyolc állandó taggal. Magam is tagja voltam ennek a testületnek, én voltam az első fesztivál sajtófőnöke Sok gyakorlatunk még nem volt a fesztiválok rendezésében. A fővárosból leruccant tanácsadókból egy kicsit több is volt a kelleténél, de az új iránti lelkesedéssel láttunk munkához, és végeztük önként vállalt társadalmi feladatunkat. (Eszünkbe sem jutott, hogy ezt anyagi ellenszolgáltatásért is lehet csinálni. Mások, akik az anyagiakkal rendelkeztek, szintén nem gondoltak erre. így ebben tökéletes volt az egyetértés.) Sok probléma adódott, még a Jlinó-szálló nem létezett, nehéz volt a vendégek elszállásolását megtervezni. a fogadások, zártkörű rendezvények meghívottjainak kiválasztása sem ment zökkenő nélkül. Végül is kidolgoztuk a programot, percnyi pontossággal beosztottuk az egész hét teendőit.' Ekkorra már meghatározták a zsűri összetételét is. Elnöke Ranódy László filmrendező volt, tagjainak sorában pedig Gribovszky Lászióné, Miskolc város Tanácsának elnökhelyettese, Kürti László filmkritikus, Marton Endre, a Nemzeti Színház főrendezője, Mónus Gábor, a Munka című folyóirat főszerkesztője. Nemes Károly filmesztéta. Tárnok János filmfőigazgató-helyet- tes. Pásztor István filmoperatőr, Szluka Emil újságíró, Vass Imre, a Művészeti Szak- szervezetek Szövetségének főtitkára és Wiedermann Károly filmrendező foglalt helyet. Helyet kapott a zsűriben a KISZ Központi Bizottságának 'képviseletében Ko- nyorcsik János. A fesztivál országos sajtótájékoztatóját 1964. június 8- án tartották Budapesten a Filmklubban. Elsőként György István filmrendező, a fesztivál igazgatója beszélt a korábbi rövidfilmszemlékről. arról, miként lett a szemlékből fesztivál, s ezzel a rövidfilmek ügye kilépett a szükebb szakmai bemutatás keretei közül, és társadalmi eseménnyé vált. A sajtótájékoztatón a különböző kistilmgyártó műhelyek, a MAFILM közművelődési stúdiói, valamint a Pannónia Filmstúdió, továbbá a Magyar Televízió érdekelt szerkesztőségeinek vezetői munkájukról adtak tájékoztatót, én pedig arról adtam számot. miként várja a vendéglátó vái'os a fesztivált. A fesztivál . hivatalosan 1964. június 15-én, este kezdődött meg, az SZMT-szék- ház színháztermében. Jakó Andrásnak, a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsa akkori vezető titkárának ünnepi beszédével. Nagy számban eljöttek a megnyitóra és részt vettek a fesztivál egész heti munkájában különböző országok filmszakemberei, például Virgilio Tosi olasz dokumentumfilm-rendező. az AICS elnöke, többen itt voltak az NDK-ból, Csehszlovákiából. Bulgáriából, a Szovjetunióból, A szovjet vendégek között tisztelhettük Rowan Karment, a spanyol polgárháború sóik dokumentumfilmjének alkotóját. aki éppen abban az időben készített Kubáról igen nagy hatású filmet. A bemutatók sorát Bokor László és Csőké József három-három híradó-riportja nyitotta. Az első fesztiválon számos anké- tot rendeztek, külön minden ágazat, külön megbeszélte a maga időszerű gondjait, problémáit, és különösen figyelmet érdemelt a televíziós rövidfilmek problémáiról folytatott tanácskozás, amely azt próbálta még akkor tisztázni, miként illeszkedhet a televíziós filmgyártás munkája az egyetemes magyar filmművészetbe milyen feladatok várnak rá az egységes magyar művelődési életben. A díjkiosztást természetesen nagy vá- ! akozás előzte meg. Az első fesztivál nagydíját megosztva nyerte Kende Márta Siker című televíziófilmje, és Kollányi Ágoston Ének a vasról című alkotása. Az egyéb díjjal honoráltak között volt többek között Szemes Marianne Válás Budapesten. Takács Gábor Arany- metszés, Nádasi László Éva A 5116 című alkotása. így kezdődött, ezzel a hat nappal indult el a miskolci filmfesztiválok sora. (Folytatjuk) Benedek Miklós Arborétum Sziléziában Több mint 70 000 érdeklődő járt tavaly az Opava melletti Növi Dvur Sziléziai Múzeumának arborétumában. A 24 hektárnyi területet elfoglaló növénykert iránt a téli hónapokban sem csökkent az érdeklődés. A parknak igen gazdag a tűlevelű növénygyűjteménye. A legszebb látnivalót azonban a sokféle trópusi növény nyújtja. Az üvegházakban most virágzik az orchidea, a citromfa. a banán- és az ana- nászcserje. Bárka a Dunán A magyar fahajó-épités egyik utolsó remeke a „Pöttyös” bárka a paksi Dunán, egy mohácsi hajóács munkája. A hajó a paksi Vörös Csillag Halászati Termelőszövetkezet mindennap nyitvatartó halboltja. A bárka nemcsak szépségével vonzza a látogatókat - a helybeliek és az átutazó autósok kedvelt, nagy forgalmú halpiaca. így élt Kosztolányi Dezső Levendel Júlia: Tényleg, hogyan'élt Kosztolányi Dezső? Félő, hogy a centenáriumi megemlékezéskampány előbb kioltja az érdeklődésünket, mielőtt kielégítené. A költő (magán)- élete csak akkor érdekli az olvasót, ha szereti magukat a műveket, amelyeket alkotott. Jogos tehát a kérdés, hogy ismerjük-e, szeretjük-e a költő, író Kosztolányit? A kérdésnek ugyanis története van. Már a kortársai, pályatársai is vitatkoztak vele — s nem csupán a sokat emlegetett Ady-tanulmánya miatt! —, s volt idő, amikor kissé fanyalogva hallgattunk róla (mint ahogy magáról a Nyugatról is). Kosztolányit — inai szóhasználattal — időnként „rehabilitálni” kellett, hol „jobb-”, hol „baloldalról". De hiszen akkor ez egy izgalmas ember, művész! — mondhatja a mai olvasó, aki tudja, hogy senki és semmi nem „egyszerű” és egyértelmű, hogy a művészet nem tantételek halmaza. Így igaz. Kosztolányi Dezső (is) ellentmondásos művész, tele gyarlóságokkal, sőt — később — elismert, s részben jóvátett tévedésekkel (is), de mert nagy művész és nagy varázsló, ezekkel az ellentmondásokkal is szereljük és tiszteljük. Talán éppen azért, mert élni tanít, megbékélni esendő voltunkkal, azzal a tudattal, hogy egyetlen életünk van, s ez a létezés véges voltával együtt, s csak azzal együtt varázslatos, ha felismerjük, célt és tartalmat tudunk adni neki. Századunk embere éppen elég borzalmakat élt meg ahhoz, hogy becsülni tudja azt, aki az élet 'örömeire és szépségeire tár ablakot. Levendel Júlia könyve ezeket a gondolatokat bontja ki az életrajzi mozzanatokat felsorakoztatva, elemezve. Gyerekeknek, az ifjúságnak szánt könyvről lévén szó, egy kicsit bizony didaktikusán, iskolásán. A feladata nem kicsi és nem könnyű. Úgy kell tennie, mintha most fedezné fel azokat az adatokat, tényeket, ámelyeket a tudós monográfiák már feldolgoztak, mintha Kosztolányi nem is lenne iskolai tananyag. Ezt, azonban nem sikerült maradéktalanul megoldania a szerzőnek. A felnőtt (mondjuk már érettségizett) olvasónak hiányérzete van, mert kicsit lecsiszolt, sterilizált, azaz idealizált képet kap a költőről, míg az ifjú olvasó a tételszerű vers- és prózaelemzéseket fogja sokallni, a tankönyvszerűséget, ami — ki tudja miért? — mindig elrontja a gyerekek kedvét, s a szomorú tapasztalat szerint akár egy életre is elriaszthatja őket az irodalomtól. (Hogy a gond mennyire nagy, a baj mennyire akut, arról ma már egyetemi, főiskolai tanárok nyilatkoznak riadtan!) A költő és a költészet ugyanis nem képlet, amelyet le lehet vezetni a mégoly bőségesen adagolt életrajzi adatokból! Kosztolányi esetében meg éppen nem, hisz’ — noha az életét nagy kalandként élte meg — látványos, romantikus fordulatai nem voltak. Nem, ha a külső történéseire gondolunk, de rögtön izgalmassá válik a dolog, ha a XX. századi magyar értelmiség életérzését, lét helyzetét kívánjuk tetten érni Kosztolányi életművében. Azét a polgárságét, amely a miénknél gazdagabb, fejlettebb országokban is válságba került, a (háborús) katasztrófába sodródott. Kosztolányi — 1936- ban halt meg (rettenetes betegségben: rákban) — ezt már nem él(het)te meg, de átélte, megszenvedte magát a folyamatot, s (egyik) választott eszményképéhez: Marcus Auréliushoz hasonlóan az emberi méltóságot, a személyiség rangját védte, féltette. A dédelgetett kisfiút gyermekkora óta foglalkoztatta a halál tudata, gondolata, amellyel Kosztolányi élete utolsó percéig nem tudott megbékélni, de megtanult élni vele. Ez a semmi és a létezés teljessége között vil- lódzó intellektus, a minden- ségét birtokolni vágyó életszeretet páratlanul fogékony bele- és együttérző képességgel érdeklődött a szegények, elesettek, a társadalom megtaposott, lenézett páriái iránt. Ez ébreszti fel és fokozza — nagy regényeiben például — éles társadalombírálattá a költő igazságérzetéi, amely az embert önmaga értékeivel, és nem társadalmi helyzetével mérte. Egyértelműen Édes Anna mellett foglalt állást, a vicé- nék, koldusok mellett, noha őt magát jó sorsa megóvta, hogy maga is megismerje a szükséget és a nyomort. A könyv címlapjáról egy jól ápolt, széparcú férfi néz hunculkásan valahová a távolba s ez jól kifejezi Kosztolányi, az ember és az író helyzetét, sorsát is. Jól fizetett, az élet napos oldalát is (meg)ismerő tollíorgató volt, ám ő túl — messzebbre is nézett és látott, s ez emelte irodalmunk élvonalába, ez teszi életművét becsessé, őt magát halhatatlanná. Levendel Júlia könyve mint egy irodalmi szinopszis azonbári csupán jelzéseket ad erről, igaz a kedvünket se szegi, hogy megismerjük magát a Kosztolányi- életművet (Móra K. Bp. 1985.) Horpácsi Sándor Kit éget meg a gyertya lángja? Amikor az emberek „két végéről égetik a gyertyát”, alig marad idejük arra, hogy magukkal is törődjenek kissé. Tudom, tudom, régebben arra mondták a szólást, aki fékevesztett életet élt, míg manapság inkább arra használjuk, aki órát órára fűzve lohol a pénzes munka után. Nyolc óra a gyárban, négy a gmk-ban, a hét végén egy kis tusi, kölcsönvisszaadás kománál, sógornál, havernál, ha építkeznek, rohanás a telekre, ámbár ez utóbbi még lélekmelengető is lehet, hétvégi kiszabadulás a lakótelepi lakás szigorú szögleteiből, a gyárfüstös levegőjű városi utcából. Tudom persze, az ember természete már csak olyan, hogy szereti lefoglalni a kezét, a fejét munkával, lenni-venni maga körül s gyarapodni, hogy ne élien szükségben. Lakás kell, a lakásba bútor, kocsi is persze, ha lehet (mert már régóta nemcsak szükséget nem akarunk élni, de a jómódot is ízlelgetni szeretjük), s az asztalra hús, primőr saláta, s az se baj. ha a sör Tuborg vagy Zipfer. A család is szaporodik, a gyereknek ruhát butikból vesz az, aki csak kicsit is ad magára, ha már ..széria-rongy”, legalább ne államiból legyen. Tizennégy éves gyerekek Simsont kapnak ajándékba, érettségi előtt álló fiú arról érdeklődik, hogy korkedvezményesen miként lehet jogosítványt szerezni. Hallom a közbevetést, hogy ez azért mégsem általános, ami igaz persze, meg nem is. Mert ma sem engedheti meg minden család magának, hogy autót vegyen, de siheder fiúk csapatostól robognak motorjaikon, holott innen vannak még a korhatáron, amikor egyáltalán jogosítványt szerezhetnének a motorozáshoz. A család fillérre számol minden hónap végén, de a ki tudja milyen lesz érettségi bizonyítványért nem „szúrná ki a gyerek szemét” holmi kar- órácskával, mert mit mondanának a többiek. Nemcsak a szükség miatt égetjük bizony mostanában kétfelől' azt a gyertyát! Persze a jobbat, többet szeretnénk szándékán túl — ami érthető, természetes —, van másik kényszerítő erő is; a munkahely, az üzem. hogy azt ne mondjam, a köz érdeke. Hogy mást ne mondjak, nem biztos, hogy a túlórapénzért ment le ezen a télen annyi szabad szombatján, szabad vasárnapján a bányász. Ment, mert kellett a szén, s az üzemi gmk-k is azért szerveződhetnek, mert szüksége van az üzemnek az ott végzett munkára. Azt hiszem. kezdjük már megérteni, hogy nemcsak jobban, többet is kell dolgoznunk, ha talpon akarunk maradni. Olyan igazság ez, amely ellen józan ésszel senki sem emelhet kifogást. A jobba, a többe nem is rokkanunk bele. Merthogy nem is ezekre gondoltam, amikor azt mondtam, akik „két végéről égetik a gyertyát”, azoknak alig marad idejük arra, hogy magukkal törődjenek. Az esztelen pénzhajsza ellen kell szólni, azokról, akik már-már kizsákmányolják magukat, akik mindent elvállalnak, de éppen ezért nem sok köszönet van a munkájukban. Vannak, akiknél a munka már nem az ember természetéből fakadó tevékenykedés, inkább hajsza-robot a legújabb márkájú színes televízió, kocsi, az utolsó divatos bútor (Jaj, már úgy unom nézni!), a méregdrága cucc megszerzéséért. Igazából már örülni sem tud nekik, a televízió előtt elalszik, haza csak aludni jár, s barátai előtt sem dicsekedhet, mert nincs ideje leülni velük beszélgetői • A családjával még kevésbé. Az asszony megkapja a vastag aranykarperecet, a gyerek, ha kicsi, a motoros legókészleteket, később a Hi- Fi magnói, a képmagnót, a motort s amit akar. A döbbenet akkor következik be, amikor apukát beidézik az iskolába, hogy filléres-forintos csokit lopott a gyerek az ABC-ből, hogy könyörtelenül megbukik, mert nem tanul, mert nem is jár iskolába napokig. Apuka kiabál persze hogy beste kölyke; hat ezt érdemiem én, aki mindent megtettem érted, aki éjt nappallá téve...! S ha „kijózanodik”, dermedten nézi, hogy ez az ő gyereke-e, hogy egy idegen áll vele szemben, akiről nem tud semmit, akit nem ért, s felfogni képtelen, hogy mindez hogyan, miként történhetett. A gyerekeket sajnálom. A gyerekekre egyre kevesebb az időnk. Pénzünkkel próbáljuk pótolni, amit szerete- lünkből nem adtunk oda nekik. Ügy tapasztaltam, a gyerek sokkal megértőbb, mint mi vagyunk, ha emberszámba vesszük őket. Megérti, ha lakást építünk és falat rakni kell mennünk. Kéz alá is adja a téglát, ha közben szót ejthet tizenéves bánatáról, s nem torkoljuk le; hagyd fiam, ez hülyeség. De pontosan látja azt is. amikor már csak önmagáért a törekvésért törjük magunkat, a látszatért, s ebben nem találja meg a helyét (vagy nagyon is megtalálja!). Ekkor kezd pl követelőzni, 'anélkül, hogy valamit is adna érte. Nem könnyű gyereket nevelni. Felgyorsult az életünk, a miénk is, nemcsak a gyereké az iskolában. Többet kell dolgozni — s jobban —, ha meg akarjuk tartani kényelmünket, életszokásainkat. Sokszor rohanunk, és olyankor a nekik tett ígéreteinket toljuk holnapra, holnaputánra, soha- semre. Nem biztos, hogy mindig így kell történnie. Legalábbis azt hiszem, hogy nem .. . Csulorás Annamária
