Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1985. május 25., szombat A frissen mázolt íöldpadlójú ház kony­hájában még én is melegedtem. A folto­zott csikótűzhely rostáin át belefeledkez­tem a pattogó tűz parazsába, a széthasa- dozó, szétvirágzó tüskök sárgás-vöröses játékába és az eligazított vaskarikák kö­zött úgy libegett fel a vékonyka íüstcsík, mint nagyapám szájából a történet. Ap­járól, vagyis sosem látott, a messzeségbe bicegett dédapámról ejtette a szót maga elé, és ahogy sokasodtak az emlékek, mint trappoló ménes a Tisza-part homok­ját, verte fel képzeletemet a megidézett múlt töretlen csikóinak játéka. A tűzhely évekkel, évtizedekkel ezelőtt naponta melengette, sütötte át a pincé­ből felmarkolt krumplikat, hogy mikor már héjuk megperkált, fonnyadtra asza'ó- dott éteknek kínálják magukat a késhegy­nyi zsírral sorakozó unokáknak, köztük apámnak. Ezeknek a lakomáknak az illa­ta, íze hozzám is elkígyózott, de ma mór akként őrzöm, mint a hívő reformátusok az úrvacsora csupasz kenyerének ízét. A tűzhely piruló krumplijai közül ki­pottyant egy, s ahogy elgurult a küszöb felé, továbbvezette tekintetemet egészen a csűr megroggyant oldaláig, ahol hómba fogott csikók első lépteit igazította déd­apám. Az egyik kezesként tűrte a szíja­kat, csatokat, istrángot, kantárt, a másik riadt ficánkolással vetette volna le ma­gáról a nyaklót. No, de nem azért volt dédapám lószakértő, hogy a tornácról nézze, mikor fáról be magától a lőcsös szekér rúdjához a csikó... a vendégol­dallal zárta el a kitóncolás útját az ágas­kodó állat előtt és gyeplő alá térítette a csikót. Hanem a „tülled, ne” rándításra úgy lecövekelte magát a makacs kanca, mintha győzelmi emlékműbe merevítette volna minden inát s izmát. Dédapám vi­szont nem szerette hiába tölteni az időt, beballagott a konyhába, markába rejtett egy sült krumplit, vigyázott melegére, mint az alig pelyhes madárra s egyetlen len­dülettel úgy csapta a mozdulatlan állal farka tövébe, mintha egy hatalmas po­font kevert volna le neki. Azt a kocsicsörömpölést, istrángszagga­tást és kétségbeesett nyerítést még ma is emlegetik néhányan. Sohasem láttam az imigyen tűzbe hozott lovat, de valahányszor istrángot éreztem a közeiemben, megcsapott a sült krumpli melege is. Ki tudja, talán ezt érezhette az a másik ló is, amelyikkel már nagyapám­mal araszoltunk végig a háztáji földecs- kéje barázdáiban. Kölyökként rám hárult a feladat: minden második lépésnél négy krumplit nyomni a kifordított földbe, hogy a karácsonyi disznótorhoz legyen mit szakajtóba szedni a pincéből és hagy­más zsírral feltálalni a sült hús mellé. Raktam is én a gurnókat, szaporán hajla­doztam nagyapóm barázda-igazgató lépé­se után, s vigyáztam, hogy négy — se több, se kevesebb — krumpli kerüljön egy-egy fészekbe. A déli harang helyett a fejem búbját szigonyozó napsugarak jelez­ték; árnyékba, ebédhez kellene mór hú­zódni, de szólni nem mertem. A gyom­rom morgása addig-addig mérgesített, mígnem kiöntöttem az egész szakajtó krumplit... úgy szaladtak a sárgás gu­mók a barázdában, ahogy én iparkodtam volna nagyanyám kendőbe csomagolt ebédjéhez, a füstölt kolbászhoz és túrós buktákhoz. Ahogy kipottyant az ötödik, majd a hatodik szem krumpli, először csak meghőkölt, majd megtorpant az ekét húzó ló. Hátrapillantó tekintetével nagy­apámhoz szólt, aki — szokása ellenére — félúton ekeszarvra dobta a gyeplőt, meg­nyugodva a lova parancsában. Amikor már megdőltek az árnyékok, kezembe adta az ekét: lássa mire megyünk mi együtt, a ló és én ... Ősszel megjelöl­te azokat a zsákokat, melyekbe az én bok­raim alól kifordított krumplikat szedtük. Nehéz szívvel nyúltam ezekért a krumpli­szemekért, mert az istállóban üresen ásí­tott már a jászol, a falon porosodott a hám s nagyapám sem emlegette fel kö­zös krumpliültetésünket... Évek teltek el, mire ismét kantárt for­gattam kezem közölt. Életem első munka­helyén kaptam egy lovat. A kocsisok ka­ján mosollyal figyelték, mint pattintom be a zablát a fogak közé, hogyan fűzöm át a csatokon a szíjakat, mennyire hú­zom meg a haslót, ugrani kell-e értem, ha megrántom a gyeplőt. Évek messzesé­géből csapott meg ismét a sült krumpli szaga, évek messzeségéből éreztem a sza­kajtó nyomását a derekamon, és ahogy megeresztettem a kantárszájat, úgy tekin­tett vissza rám a lovam, mint akkor, ott. nagyapómra a krumpliföldön. Egy pillanat alatt szót értettünk. Három hónapig tar­tott a ,,lovassági” életem, aztán teherautó gördült a rámpához... A téli lovaglások és tavasz-eleji vágták, a megtaposott föld illata és a kocsisok kaján mosolya balla­gott fel a platóra ... A napokban egy istállóba tévedtem. Koszorús versenyek szereplői, turisták csodájára nevelt fényes szőrű, kemény kötésű lovak topogtak minden bokszban. Kint már lefestették az ugrató, palónko- kat, bent ropogós széna kínálta magát a jászol fölötti rácsból, kint már elsimítot­ták a pályát, bent katonás rendben sora­koztak a nyergek ..., kint már fogadások­hoz súgtak a legények, bent visszatekin­tett a rács mögül egy kérdező tekintetű ló... Sült krumpli illata csapott meg... Szendrei Lőrinc Hriszto Krisztev: Régi felvétel Tegnap este rendet csi­náltam a könyvesszekré­nyemben, és egy régi mag­nókazetta akadt a kezem­be. Vagy tíz éve hánykoló­dott ott, az egyetemi évek után fölöslegessé vált köny­vek és füzetek mögött. For­gattam ujjaim között a 'ka­zettát, és kíváncsiságból betettem a magnóba. Legnagyobb meglepeté­semre a kis tekercsről sa­ját hangom hallatszott: — Egy ... Kettő ... Há­rom ... Próbafelvétel... Fel­veszem a hangom, hogy valamikor meghallgassam, mennyire változott meg... Hiszen az évek múlásával az ember is megváltozik ... Milyen leszek majd? Bizo­nyára elvégzem az egyete­met, és dolgozni fogok... Valami jó és hasznos do­loggal szeretnék foglalkoz­ni ... És hogy ne talpnyalás árán csináljak karriert!... Aztán ... Azután megnősü­lök, elveszek egy kislányt szerelemből, és nem a pa­pája és a bácsiké ja miatt... Gyerekeim lesznek, és én vidám, becsületes és em­berszerető embereket neve­lek belőlük. Senki előtt nem fogok hajlongani!... Ha igazam van, a szemébe mondom az igazságot — nem vagyok én született hajbókoló! Zengett a hang, betöltöt­te az egész házat, és én kővé meredten hallgattam. Mit fecseg ez az alak? Mit akar ez, megbolondult? Az első gondolatom: azonnal le kell törölni ezt a felvételt. Nyújtottam a kezem, de a hang a kis te­kercsről szigorúan rám- szólt: — Tudom, hogy le aka­rod törölni a felvételt! Ügy látszik, azt hiszed, így min­dent helyre lehet hozni? Semmit sem lehet helyre­hozni! Felelj nekem őszin­tén: szeretsz még valakit? Hány barátod maradt? És legalább néha táncolsz-e? Itt megállítottam a mag­nót, és letöröltem a han­gom. Tíz éve huszonhárom éves voltam... Mit tud az ember ebben a korban az életről? ... Semmit! Elkezd ordibálni, meg ilyen-olyan fogadalmakat tenni! ... Előbb élj egy kicsit, és az­után fogadkozz! Fordította: Juhász László Mondhatná szebben... Ki a felesége? . Május elején az anyákat ünnepeltük. Gyermekek és unokák vitték a virágot a mamáknak és a nagyma­máknak, s a példamutatás szándékával a férjek is elmondták köszöntőjüket. Az ünnepi órákban válasz­tékosabban fogalmaztunk, nemcsak a virág, hanem a szó is szép érzelmeket közvetített. De vajon ho­gyan szólunk asszonya­inkról a hétköznapokon? Az ünneplés idején sok szívhez szóló megnevezés­sel élünk, de ki a feleség, amikor csak úgy minden- napiasan emlegetjük? Hadd idézzek néhány témánkkal kapcsolatos, az életből vett' mondatot! Tegnap este pacalpörkölt­tel várt otthon életem pár­ja.’' „Bizony, nem örült az asszonytárs, hogy a vi­rágról megfeledkeztem.” I „Tanácstag lett a jelesé­gem.” „Józsikám, nézd csak, mit vett az oldalbor­dám!” „Az asszonykám gyönyörűen hímez.” „No, majd szidni fog az anyju- kom!” „A nejem az ismét­léskor is megnézi a tévé új sorozatát.” „Születésna­pomon új táskával lepett meg a párom.” „Nem hagy­ta szó nélkül az asszony!" „Csak nézett az öreglány, mint a moziban!” Mint látjuk, a nyelv bő­séges választékot kínál. A hitves, a hitvestárs, a vá­lasztékos beszédben hall­ható, az életem párja kissé tréfás hatású, akárcsak az oldalbordám vagy az asz- szonytárs, bizalmasabb stí­lushoz illik az asszonykám, az anyjukom pedig táj­nyelvi alak. Az utóbbi idő­ben elterjedi a közvetlen- kedő nejem forma, vala­mint a valamivel emelke- dettebb párom megneve­zés. A szókészlet gazdagsága azonban csak akkor alkal­mazható jól az igényes nyelvhasználatban, ha tud­juk, milyen helyzetben melyik változat a helyén­való. Vannak szavak, ame­lyeknek hangulati hatása idők múltán megválto­zik. A nőm például Jókai korában választékos meg­nevezés volt, ma nemigen használjuk ,feleség’ jelen­tésben, s némiképp rosz- szalló vagy lenéző tartal­ma van. Nem mondható választékosnak az asszony forma, s egyenesen bántó az öreglány, különösen pe­dig a tyúk és az argóból íelszivárgó tojó. A hitves Petőfinél emelkedett érzel­mekkel járt együtt (pl. „Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!”), de ha ma mondjuk, bizonyos tréfás felhang járul hozzá, tehát a szóhangulat ebben az esetben bizonyos mértékig a korhoz kötődik. Ne feledjük hát, hogy a rokon értelmű szavak kö­zül magunk választhatunk ugyan, de nem mindegy, hogy melyikre esik a vá­lasztásunk! A kimondott változat tükrözi a megne­vezetthez való viszonyun­kat, az érzelmi—hangulati hátteret. Sok mindenről árulkodik tehát. Persze, nemcsak a fele­ség szónak, hanem a férj­nek is vannak rokon értel­mű változatai. Az asszo­nyok emlegethetik házas­társukat így: uram, embe­rem, férjuram, párom, ap- julcoin, öregem. De mintha e sorból hiányoznának a rosszalló változatok. Asz- szonyaink talán alaposabb nyelvi nevelésben részesül­tek? Vagy egyszerűen ide­genkednek a megbélyegző szavaktól? Akárhogy is van, elgondolkoztató a ta­nulság: a megnevezés le­gyen illendő a mindennapi beszédfolyamatban is. Kováts Dániel Ezer apró jelből arra le­hetett következtetni, hogy a városba beszökött a ta­vasz. A nyitott ablakon át az olvadt hó szagával együtt belibbentek egy he­gedű szenvedélytől fűtött hangjai, amelyeket csak néha zavart meg az öröm­től hibbant macskák nyá­vogása. De azért ki lehe­tett venni, hogy az egy emelettel feljebb lakó mu­zsikus Schubertét játszik. „Ave, Maria!” ... Him­nusz a nőhöz... A férj az asztalnál ült és írt. Csak úgy dőltek a tollából a sza­vak, egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, akár az ostoba kiscsibék a kosárban. „Drága szerelmem! — írta a férfi. — Te vagy reményeim tavasza.” Repe­ső örömmel rajzolta az el­ső szavakat, melyek úgy csillogtak-villogtak, mint a kavicsok a hegyi patakban. Juozas Bulota: „Azért írok Neked, mert nincs elég erőm. hogy ma hallgassak. Ha rajtam múl­na, kristálytrónust emelnék Neked odafent a hegyek­ben, olyan tisztát és töré­kenyt, mint a szerelmem...” Kis gondolkodás után át­húzta a „törékeny” szót, és így folytatta: „...tartósat, mint a szerelmem, amit irántad érzek. Karomba kapnálak, és elvinnélek a távolban kéklő csúcsra. Te pedig helyet foglalsz ezen a havasi gyopárral díszí­tett ragyogó trónuson. Lá­bad előtt félénken lapulnak meg a hegyi kecskék ...” Üjból megállt, a „kecs­kéket” „zergékre” javítot­ta, majd tovább irt: „És én csak messziről merek gyö­nyörködni a Te magasztos fenségedben ...”- A férj hosszan elgondol­kodott, aztán elhajította a tollát. — Még csak az kéne! — mondta fennhangon. — Ki főz akkor ebédet? Á, jobb lesz, ha veszek neki az ün­nepre egy új fazekat! Zahcmszki László fordítása A fiatal színész, aki hő­söket és amorózókat játszik esténként — s úgynevezett „elsőrendű erő”-ként tart­ják számon — megérkezik a vendéglőbe. — Szia! — köszönti a pincért, aki már­is közvetlen érdeklődéssel fordul vendége felé: meg­törnöd a majmot? A színész, ebéd végén: ez jólesett, b... meg! A pincér válaszát már nem írom le, úgyis kitalál­ják. Hol őriztek ezek együtt disznót? — kérdezem ma­gamtól, a régi vágású em­berek fanyalgásával. S mindjárt eszembe jut a pá­lyakezdő Csortos, aki után sapkalevéve cipelte bő­röndjét a színházi portás. Az a portás, akinél fillé­res kölcsönökért ácsingóz- » tak a színészek, s nagyha­talomnak számított a sze­gedi Nemzetiben. Persze Csortos nem fukarkodott már ifjú éveiben sem a borravalóval (mint aho­gyan az én példám amoró- zója is tisztességes borra­valót adott a pincérnek), a szolgálatkészség és a tisz­telet azonban soha nem né­hány korona, vagy forint nyomán születik. Ama öreg színházi róka olt Szegeden, aki — mel­lesleg megjegyezve — jó néhány nagy művészt, s hí­res embert látott — Csor­tos szellemi sugárzása, er­kölcsi tekintélye előtt kapta le aranyzsinóros sajkáját. Persze' abban a feudálka- pitalista világban, melynek lassan már hírmondója sem akad, s az isten akár- hová tegye még azt is, aki nosztalgiával emlegeti. Az új társadalomban új értékek születtek. Minden kisiskolás tudja, hogy ná­lunk legfőbb érték az em­ber. (Természetesen a tár­sadalmi céljaink érdeké­ben munkálkodó, dolgozó, termelő, teremtő, alkotó em­berről van szó.) Ki vitatná az ő primá­tusát? Senki, legfeljebb a társadalmi gyakorlat. Szekulity Péter nem először figyelmeztet ben­nünket az érték tiszteleté­re. Mostani írása (Üj Tü­kör, 1985. 17—18.) azonban — immár történelminek ne­vezhető — távlatokban vizsgálja az érté’kszemléle- tet. Mégpedig egy jól át­tekinthető helyszínen — sa­ját falujában —, Csávo- lyon. Irigylem a szerzőt, mert jó dolog, ha valaki a világban, valahol ennyire otthon lehet, s az a legfőbb jó, ha erős erkölcsök, szo­kások, hitek nevelik em­berré és tartják meg em­berségében. Különleges település Csá- voly? Kétségkívül meg­vannak a specifikumai, de Lap-szem-lélek óz aljat megvetni... Himnusz a nőhöz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom