Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1985. március 30., szombat Ahaújvár Emlékezetemben így él Kosztolányi Dezső: magas termetű, hórihorgas íérfi. Fejformája érdekes, homloka ráncokba redőződő, szeme zöldesszürke. Haját bal homlokára fésüli. Elegáns. Tavaszi kabátját vállra vetve hordja. Sokféle nyakkendőt visel, leggyakrabban csokornyakkendőt. Kalapja széle lehajtott. Mindig siet, mert egy hírlapírónak, aki híres költő és író, sok a dolga. Elmaradhatatlan aktatáskája degeszre tömött. Gyakran láttam, párszor társaságban találkoztunk: a Pesti Hírlap szerkesztőségében, a New York és a Hadik kávéházban,. Szinte mindig szivartfüstíelhőbe bur- kolódzott. Sok arca és álarca volt. Néha olyan érzésem támadt, hogy többféle Kosztolányit alakít, talán még akkor is, amikor nyugtalannak, zaklatottnak látszik. Könnyen ismerkedett, nehezen barátkozott. Legjobb és igaz barátja Karinthy Frigyes. Sűrűn láttuk őket együtt. Az újságíró Kosztolányit idézem, aki több mint harminc esztendőn át dolgozott szerkesztőségekben. Egyszer tréfásan sorolta, hogy hány néven emlegetnek bennünket: hírlapíró, a perc krónikása, hírvadász, a hétköznapok történelemírója, újdondász a toll katonája, az élet pillanatképeinek rajzolója ... A civilek szerint minden újságíró szerkesztő — és a kávéházban főszerkesztő ... Nagyon értékes és gazdag hagyatékában hat vaskos kötetben, vagy négyezer oldalon sorakoznak válogatott írásai, amelyek napilapokban, hetilapokban jelentek meg. Ö mondta: hírlapírói munkásságát írói munkájával egyenértékűnek tartja. Már húszéves korában a Bácskai Hírlap munkatársa. Ady’ Endre 1906-ban Párizsba utazik. A Budapesti Hírlap szerkesztőségébe méltó utód és tehetség kerül helyére: Kosztolányi Dezső. Kedveli a reda’kció mozgalmas életét. Szereti a zöld tintát, azzal ír. Érdekesen mond véleményt kora társadalmi és művészeti jelenségeiről. A magyar újságírás megújulásának nagy korszaka ez. A lap fiatal munkatársa a modern hírlapírás egyik jelentős alakjává növekedik. Sűrűn jelennek meg rövid, színes írásai, karco- latai, pillanatképei. Múlnak az évek. 1911-ben a Világ munkatársa. Jól érzi magát a szabadkőműves-radikális lapnál. Riportjai, tárcái és művészeti kritikái egyre népszerűbbek. 1914. .. Amikor kitör a háború, kevés tollforgató akadt, aki nem puffogtatott volna hazafias frázisokat. Csak később döbbentek rá a valóságra, és kezdtek lát- va-látni. Kosztolányi is keserű kiábrándulásokon át jut el a történelmi igazságokhoz. A Pesti Napló lesz új műhelye. Sokszor ír a háború képtelenségeiről, iszonyatairól. 1918... Az őszirózsás forradalom első napjai. „Szerda. Esik az eső és forradalom van... Ö, milyen fel- szabadulás, hogy végre egynek érezhetőm magam a tömeggel ... Csütörtök. Népszónokokat hallgatok. Károlyi Mihály áll a hideg esőben. Minden szavát éljenzés kíséri. Mintha álomban beszélne, vagy önkívületben. Olyan lázas és biztos.” Ezt a forradalmi naplóban jegyezte fel. 1919 . .. Részt vesz a Tanácsköztársaság kulturális eszméinek valóra váltásában. A Színházi Életben megjelent cikke is arra mutat, hogy vonzotta a Tanácsköztársaság. Érdeklődése azonban hamar elmúlt. A gyors lelkesedés, együttérzés elhamvadt. 1921 végén a Pesti Hírlaphoz szerződik. Ott lesz tizenöt éven át íróasztala. Ügy tűnik, újságírói palettája sokrétűbb, gondolatgazda- gabb lett. Nagyon változatosak, ötletesek kis újságcikkei. A hét krónikáját rója, de úgy érzi, hogy „az mégiscsak olyan történelem, mintha ezer év eseményeiről kellene beszámolni”. A zöld tintával írt, majd írógépen pötyögtetett karcola- tai, színesei s egyre sűrűbben megjelenő riportjai, párbeszédei — pontosabban újszerű interjúi — változott szemléletmódját tükrözik. Az ember védtelensége, kiszolgáltatottsága gyakran jelentkezik cikkeiben. Publicisztikai miniatűrjei és megannyi más kisebb- nagyobb terjedelmű alkotásai — köztük írókról, művészekről, tudósokról rajzolt arcképei — elmélyült, kifinomult művész keze nyomát viselik. * Közelednek az utolsó évek. Sokan úgy vélik, hogy az Esti Kornélban sokszor megtalálhatók Kosztolányi világnézeti, lélektani problémái. A kötet megjelenése évében, 1933-ban tör rá a gyötrelmes betegség. Három évig — tudva a szörnyű vég közeledtét — harcol, dacol a halállal. Amivel még megajándékozhatja az utókort: remekművek hírlapokban, könyvekben elbeszélve. Nagyon találó Illyés Gyula megállapítása: Kosztolányi újságírói álarcban írói alkotásokat jelentetett meg. Hiszi, vallja és bizonyítja, hogy cikkekben is lehet remekeket alkotni. A halál, számtalan írásának szereplője, érte is eljött. Legjobb barátja, Karinthy Frigyes, búcsúztató cikkében azt írja: „kiapadt a zöld tinta . ..” Kosztolányi ötvenegy éves korában eltávozott. Gazdag örökséget hagyott ránk: életművét és halhatatlan lett. Ritter Aladár Ha Borsod-Abaúj• Zemplén megye nevét halljuk, vagy látjuk kinyomtatva, e hármas szócsoport első és utolsó tagjáról még csak-csak tudjuk, hogy milyen tájegységet jelez, ám a középsőről sokkal kevesebben tudnának érdemben szólni. Pedig most is van Abaúj- várps! Igaz, kicsi falucska ez az északi, Csehszlovákiával határos tájon — jelenleg jó, ha félezren lakják —, de egyrészt históriai értékű neve, másrészt gazdag történelme, no meg műemléki rangú temploma miatt feltétlenül megérdemli a bemutatást. Igaz meséje a honfoglalás korában kezdődött. Ekkor vár magasodott ott, amely köré aztán megszerveződött a királyi vármegye. Ennek élére az Abák nemzetsége került, amelynek máig ismert kiválósága, Aba Sámuel alaposan átépítette, mély árkokkal vétette körül az erősséget. Aba Sámuelnek 1044-ben bekövetkezett halála után a vár a keresztény hit felvételét megtagadó urak gyülekezőhelye lett, akik Va- tát, az 1046-os pogányláza- dás kirobbantóját ismerték el vezérüknek. Ö és hívei hívták vissza aztán Oroszországból Endre és László hercegeket, hogy tőlük a papság leölését, a régi rend visszaállítását követeljék. Endrét ott, Abaújvárban ismerték el királynak. A vár sorsa ezzel úgy látszik, egy időre megpecsételődött, mert később is rendre az elégedetlenek, a lázadók lakták. Közöttük az az Álmos herceg, aki 1106-ban Kálmán bátyja ellen fordult, s csak hosszas ostrom után adta meg magát. Még egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Újvár a király kezére kerüljön. Pontosabban a mindenkori királynééra, akinek udvartartását szolgálta a település meg környékének tizenöt faluja. Amikor a tatárok elvonultak, és IV. Béla megkezdte az ország újjáépítését, az Abák egykori fészke lassacskán veszteni kezdett rangjából: birtokait fölszabdalták, hogy újabb erősségek emelkedjenek rajtuk. Mint várispánságot, 1355-:ben említik utoljára. Aztán — a XIV. század második felében — a Peré- nyiek kezére került. Ez a família sem virágoztatta fel Abaújvár gótikus temploma azonban, sőt Perényi János 1499-ben a nagyidai várához csatoltatta. Aztán elérkezett a vég: T. Ferdinánd csapatai 1566-ban földig rombolták a lázadók egykori fészkét... Tíz esztendeje régészeti kutatások kezdődtek a hajdani várdombon. Az archeológusok és a művészettörténészek valóságos kincsesbányára bukkantak a kicsi falu központjában. Legértékesebb leletként napvilágra került egy Árpád-kori templom szentélyének félköríves falszakasza — bizonyságul annak, hogy a vár mellett egyházi épület is magasodott. Megbontottak ott vagy ezer sírt is; ezek sok-sok tárgyi emlékét őrizték meg a hadakozásokkal eltöltött évszázadoknak. A leglátványosabb kincsek azokban a román eredetű, de zömmel gótikus jegyeket viselő templomban bukkantak fel. Ebben a korábban katolikus, majd Perényi Péter várurasága óta a református vallást szolgáló épületben páratlan értékű freskók kerültek elő. Legelőször 1912- ben a falak belső meszelésekor mutatta meg magát néhány falfestmény, majd 1966jhan, amikor már szakszerűen kezdték el kutatni a reformáció puritánságának jegyében léfedett ábrázolásokat. Sajnos, a teljes feltárás mindmáig várat magára, azt azonban máris elmondhatjuk, hogy ha egyszer „előhívják” ezeket a vallásos tárgyú jeleneteket, a régi művészetek kedvelői zarándokolni fognak Abaúj- vái’ba. A diadalív bélletén feltehetőleg Szent László 14. századi mellképe látható. A szintén ekkor épült szentély falán pedig egy 200-szor 500 cm nagyságú, harán.tosan felosztott képmező, mutatja a felhőkön ülő Krisztust, alatta a glóriás alakokat, Szent Márton legendája szintén feltűnik, ha töredékeiben is. Mindezen — ismételjük: csak részben előkerült — műkincsek mellé még egy 1652-ben faragott remekmívű kőszószék társul, és ha az utas a templomból kilép, odakint, a hajdani sírkertben szántén nagyon szép, faragott sírkövekben gyönyörködhet. S hogy miiképpen lehet elzarándokolni Abaúj vármegye egykori székhelyére? Nos, az Abák fészke a Her- nád bal partján fekszik, szinte rátapadva a magyar —csehszlovák határra. Vasútállomása nincs. így vagy a Kékedre közlekedő — Hidasnémetiből induló — autóbusszal utazhatunk oda, vagy gépkocsival. Ezzel is, azzal is nagyon megéri . . . A konferencia résztvevői komoly emberek. És kitartóak, még este kilenc órakor is várakozással várják a következő előadót, ö egyelőre a diavetítővel van elfoglalva. A kíváncsiság nőttön nő. Aztán sötét lesz a teremben, kimerevedik az első kép: a képen virág-virágzás ... Az előadó közben a konferenciához való szakmai dolgokat mondja, csak mondja. Mi lesz ebből? Hová akar kijutni a képhez a szöveg? Ebben a mai világban, amikor a művészi megfogalmazások az egyén-ember-fantázia (meg a majd csak kihoznak belőle valamit) „összegondolására” bíznak sok dolgot — magam is megerőltetem magam: „mit akar ezzel mondani?” Azután az előadó is úgy dönt, végre „rátér a tárgyra”: — Ezt a képet csak azért akartam bemutatni, hogy köszönthessek minden nőt, aki jelen van — a nőnap alkalmából... * Éppen ott tébláboltam az előadói terem bejáratánál, amikor megérkezett a „protokoll”. Ismertem már korábbról a minisztériumi illetékes meghívottat, s „elhallottam” a szavát is az ajtóban: „Nem kell nekem elnöki asztal, meg mikrofon ... csak beszélgetni jöttem . ..” — Ám — mit tesz a gyakorlatunk?! — az elnöki asztal már fel volt mikrofonozva, vizespohárral díszítve, meg minden . . . Fölült tehát a mi előadónk az asztalhoz, jól- nevelten meg is hallgatta a mellette „elnöklő” mondatokat, aztán felállt. És lássunk csodát! — levándorolt az elnöki asztaltól — a magasabb helyről, a pódiumról — a vele egyszinten ülőkhöz, komótosan „felterpeszkedett” egy „hallgatói” asztalra, beszélni kezdett. Mindarról beszélt, amiről a vállalás okán kellett neki — úgy bő órán át. Közvetlenül beszélt. A dolgok gondjairól is, talán főképpen. Én meg csak úgy el-elnéztem azt az embert, aki ottmaradt a i'eldeko- rált elnöki asztalnál (háttal neki az előadó), s figyelt... Néha már — az előadói gondos-fontos mondatok ellenére — arra gondoltam: „Mit érezhet magában egy ekképpen „kirekesztett” ember? . .. * A Restiben ülünk. Van a vonatindulásig még elég idő. Egyszerre csak az egyik ember előhozza: talán az újságíró meg tudná mondani: mennyibe is került volna a MU— Videoton meccs közvetítése Angliából? Nem tudom, ö meg folytatja, mintha mit se érdekelné ar dolog: azt nem átallja mondani: öss'ze dobták volna a futballrajongók azt a pénzt, amennyit a Televíziónak „váltságdíjként” fizetnie kellett volna! Higgyem el! Hiszem is, nem is. Aztán, rákerülve a napra a sor, s rám is kerülve a kíváncsiság, adott helyen rögtönzött közvélemény-kutatást végzek: „Ki mennyit dobna be saját zsebéből — ha láthatnánk ma este a meccset?” Hamar végére járunk a dolognak: öten vagyunk — ötszáz forint a felajánlás összege! És megkezdődik a szorzás... * Utálok korán felkelni. Magánügy. Az már enyhíti a továbbadás értékét, hogy azt akarom csak mondani: a vonaton öt perc alatt „felébresztenek”, mi több: kedvre, jókedvre derítenek ezek a fiatalok, ezek a diákok!, akik mennek be a városba iskolába. A kalauzt (bocsánat, a jegykezelőt) a szemem láttára „verik át” a bérletek továbbadásával, kicserélésével .. . Éljenek ezek a fiatalok, a fiatalság, szép a reggel, minden reggel, gondolom így magamban! S örülök is neki, hogy ilyenek! Pár perc telik csak megint, s mintha beleveszejtett rossz álomba zuhannék vissza! Ugyanezek közül a fiatalok, diákok közül három srác feleleveníti az előző esti Panoráma-adást. A Televízióból. Egy film képei peregtek — láttam én is — a képernyőn, Másnap címmel; egy elképzelt atomtámadás utáni „helyzetet” felmutatva. Nos, ez a három gyerek egy momentumra emlékezett a vihorászás és a ka- maszos gesztusok minden elemével: „amikor a kutyák hogy vonszolták ...” ... de ezt már nem is tudom felelősségem teljes tudatában felidézni. Az ő szavaikat és gesztusaikat. A röhejeket. . . ... csak el is felejtettem volna nagyon szívesen, ha pár nap után a villamoson, munkahelyemre utazva nem kellett volna újra átélnem ezt a „gyerekes idétlenséget”. Az elkeseredésnél csak a dühöm volt nagyobb: mi kell a mai ifjúság — diákság — néhány-sok személyének, hogy rádöbbenjen: élni akarunk!? (t. n. j.) Egy riporter emlékeiből | WmMk ■WHIBlBSWa
