Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-06 / 54. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. március 6., szerda Két vita a televízióban Óvoda és ízlés A televízió vitaműsoraiban a közelmúlt napokban két olyan téma is terítékre került, amely igen nagy tömegeket érdekelhet. Az egyik az óvoda körüli gondok nem kis sora, a másik pedig az emberi otthonok, a környezet korszerű berendezésének, megteremtésének lehetősége, ahhoz a megfelelő tárgyak beszerzésének biztosítása. * A Hírháttér február 28-i adásának egyik témája volt az óvoda. A fővárosi óvodai helyzetről aznap jelent meg az Esti Hírlapban egy rövid tájékoztató jelentés, a képernyőn folytatott gondolatcsere e jelentés mögé kívánt tekinteni. Igen szerencsés volt, hogy az óvodai helyzet felméréséhez Levente Pétert, a hazai tömegkommunikáció leghivatottabb „gyermek-értőjét” vették igénybe, aki egy budaörsi óvodában beszélgetett és játszott a gyermekekkel, így gyűjtve ösz- sze a tévéadáshoz szükséges adatokat. Ami az egész beszélgetés talán legkiemelkedőbb vonulata volt, az úgy fogalmazható meg, hogy valamiféle szereptévesztés tapasztalható az óvoda feladatának értelmezésénél, az iskola szerepét veszi át ez az intézmény; egyre kevesebb a fiatal óvónő és talán ez is közrejátszik — a nyilvános vitában így hangzott el —, hogy könnyebb a tanító nénit játszani, mint együtt játszani a gyerekekkel, így jön létre az óvoda „iskolásítása”, valószínűleg így könnyebb bánni a gyermektömeggel. Az illetékes felügyeleti szerv képviselője a központi rendelkezések, utasítások félreértelmezésének, vadhajtásainak minősítette ezt a gyakorlatot, amely igen sokszor szülői inspirálásra jön létre, például az idegen nyelvek tanításának szorgalmazása az óvodában, ugyanakkor tagadhatatlanul a nevelő hibája például rajzolásnál a gyermek fantáziájának megkötése. A beszélgetés végső tanulsága az volt, hogy az óvoda nem gyermekmegőrző intézmény, de nem is csak iskolaelökészító, hanem a gyermeknek az életkorának megfelelő időtöltést, játékot is biztosító szervezet kell, hogy legyen. — Bizonyára sokan látták-hallották ezt a vitát és sokakat gondolkoztatok; el. * Közel négyesztendei rendszeres jelentkezés után véget ért az ízlések és pofonok című sorozat. Szombaton, március 2-án a sorozat műsorvezetője — Győrffy Miklós — állandó vendégével, Fekete György belsőépítésszel . arra tekintett vissza, vajon a formatervezett használati tárgyak, bútorok, általában az emberi környezetet szebbé, korszerűbbé, célszerűbbé tevő kereskedelmi áruk választéka, a giccs és a jó, a praktikus, az esztétikus aránya változott-e. Sajnos, az eredmény meglehetősen sovány. A nagyipar a kereskedelemre, az meg a vevőre mutogat, mondván, azért nem kínálják az esztétikusát, a korszerűt, mert a vevő a hagyományosat keresi kizárólagosan, a vevő viszont legtöbbször nem is találkozhat az újjal, mert a régit kínálják neki, tehát azt veszi. Nem keresi, hanem azt veszi, mert mást alig kaphat. Ördögi kör ez, amelyben nagyon sokszor tetten érhetők a nagyipari anyagi érdekek, az elmaradt vásárlói ízlésre hivatkozás, amit néhány kísérlet alaposan megcáfolt, akár a formatervezett porcelán, akár az olcsó fenyőbútorok, korszerű lámpák és függönyök esetében. Kevés eredményt hozott ez a sorozat, de hozott. Kár abbahagyni! Napjainkban a gazdaságosságra hivatkozással — többségben hamis hivatkozással! — fokozódik az ízlés visszafejlesztésének, deformá- lásának veszélye, a vállalkozói kedv és lehetőségek a kontármunkának nyitnak utat falun, a giccsnek, az ízlésficamnak a városi áruházak tömegkínálatában. Meg kellene találni a módját az ízlésre vigyázó okos sorozat továbbélteté- sének. Benedek Miklós Tetszik vagy nem: az évfordulók évadját éljük. Száz- , éves lenne, ha élne Lukács György (is). Három írás emlékezik meg erről az évfordulóról a Napjaink márciusi számában. Engels óta foglalkoztatja a munkásmozgalmat és a tudományt az a kérdés, hogyan értékelje azokat a gondolkodókat, értelmiségieket, akik a „másik oldalról” jöttek. Volt idő (s nem is olyan régen), amikor az értelmiség eleve „gyanús” volt, ezernyi kétely, fenntartás fogadta. Holott maga a forradalom nem képzelhető el kimunkált elmélet nélkül, s ez: az elméleti gondolkozás, a filozófia aktusa eleve értelmiségit feltételez. A Lukács György-i életmű olyan hatalmas és sokrétű, hogy — az évfordulótól függetlenül, annak elmúltán is — még sokáig fog feladatot adni a tudománynak. Éles Csaba. Kezdetben volt a kert (Lukács György és a forradalmi etika kérdései); Komoróczy Emőke: Az ifjú és az idős Lukács című tanulmányai ezeket a kérdéseket boncolgatják, míg Bakonyi István: Lukács és Déry (Tibor) kapcsolatát elemzi. Közli a lap Gergely Mihály kisregényének, az Érzelmes jelen- tésnnek befejező részét, amelyből megtudjuk, hogy a főhős miért és hogyan magányosodon el olyan végzetesen. Leskó László (És szétszór téged) és Speidl Zoltán (Nyugatosok) írásai történelmünk szomorú félmúltjából villantanak fel sorsokat: a kitelepítettekét,' a háború alatt és után kivándoroltakét. Lényegét tekintve történeti munka Ruszoly Józsefé is, aki Ki volt Zsedényi Béla? címmel Miskolc közéletének egyik markáns alakjáról írt tanulmányt. A hajdani (eperjesi—miskolci) jogakadémia tanárának alakja ma már alig él a köztudatban, s ez a tény is nyomatékosan hívja fel a figyelmet egy alapos város- történet hiányára. Igen gazdag a lap versrovata. Benke László, Csorba Piroska, Fecske Csaba, Békési Gyula, Akác István, Szokolay Zoltán, Petrőczi Éva, Lezsák Sándor, Simon Ottó, Furmann István, Magyar József, Cseh Károly és Laboda Kálmán sorai — ki tudja, miért? — ezúttal bo- rongós hangulatokat fejeznek ki. Hat recenzió olvasható: Szentesi Zsolt, Kerékgyártó T. István, Sipos Lajos, Kerék Imre, Lévay Botond és Várhelyi Ilona tollából. Érdekes etikai kérdést feszeget Kamarás István írása: A szeretet dilemmái. D. Szabó Ede a Miskolci Szimfonikus Zenekarról. Végvári Lajos a Kondor-kiállításról írt. A lapot ezúttal Banga Ferenc rajzai illusztrálják. H. S. Mindenekelőtt a katalógust dicsérem. Kitűnő forrásanyag és dokumentum lesz Tárcái Béla és dr. Dobrik István — az előszó írói — későbbi kollégáinak, akik folytatni kívánják a munkájukat. Mentegetőznek és elnézést kérnek az előszó szerzői, mondván, hogy a miskolci (s egyáltalán a magyar) fotó története még nincs feltárva, hogy jószerével még az esztétikája, módszertana sem alakult ki. Nem vigasztalásként, de idekívánkozik, hogy 1942-ben jelent meg utoljára érdemi munka megyénk irodalomtörténetéről, nincs átfogó monográfiánk, amely áttekintené ennek a több településből összegyúrt városnak a múltját, feltáratlan a város kultúrtörténete stb. is. Mindezen hiányosságokat azért kell (s talán érdemes) minduntalan felemlegetni, mert hajlamosak vagyunk alábecsülni értékeinket. Negyven év egy város történetében is nagy idő, s különösen az Miskolcon, ahol a változás irama és iránya ennyire markáns. A fotó, az exponálás pillanatától dokumentum is. Ügy metsz ki egy térszegletet, egy pillanatot, hogy abban benne van szerencsés esetben a fotós személyisége is. Mert a látás képességével mindannyian rendelkezünk ugyan, de nem egyformán. Ihletettebb társaink — esetünkben a fotósok — kompozíciót, rendet és rendszert látnak ott, ahol mi a behatárolatlan valóságot. A fotó kiemel és közel hoz, értelmez és demonstrál, így tanít látni. A miskolci fotókiállításon számos példát látunk erre. Szélső példákat említek: a fiatalság és az öregség, (gyermekarcok és megfáradt öreg nénik keze); a természet üdesége és a betonba-vasba szorított világ (erdők, ligetek, állatok képei mellett a panel, a gyárak fegyelmezett rendje), a nyugalom és a mozgás ellesett szép pillanatai. A rendezők tudatosan, de kény- szerűségből is egymás mellé tették az amatőrök és a hivatásosok képeit. A képaláírásokból ki-ki tájékozódhat, ám a látogatót aligha fogja érdekelni, hogy a látványt „örömfotós”, amatőr kapta-e lencsevégre, vagy szakember, aki ebből él. Éz talán a fotó legnagyobb varázsa: mindenki számára adott örömforrás, aki gépet vesz (vehet) a kezébe. S kinek a kezében nem volt még fényképezőgép, hogy megörökítse szeretteit, élete egy- egy nevezetes eseményét? Egy új dimenzióval, (ön)ki- fejezési lehetőséggel ismerkedik meg az, aki belenéz a keresőbe, fényképezőgépével csodálkozik rá a világra. Ezt az örömet, s kicsit az öröm-keresést is dokumentálja az a kiállítás, amelyről — ezúttal — éppen a drámaibb tónusok hiányoznak. Ezt azért említem itt, mert csalódás éri azt, aki . városunk történetét keresi majd a képeken. Ez a több száz kép csak indirekt módon tükrözi magának a városnak a változásait. Sajátos, hogy a legtöbbet — hangulatában — Doma István képei tükröznek a múlt küzdelmeiből. Majdnem azt írtam, hogy ezek a képek (a többieké) bárhol születhettek, de ez nem lenne igazságos és méltányos, mert hiszen így, ahogy van, ez mégiscsak a város, illetve fotósainak a teljesítménye. Kicsit legömbölyítetten, szebbik, kellemesebbik arcát mutatva is. Ám ez a hiányérzet is jó lehet valamire: szinte indukálja a következő kiállítás témáját, amelyben tárgyiasságában mutatja meg önmagát a város. Nemcsak a nosztalgia mondatja ezt. Nincs még egy városunk, amelyben úgy egymás mellé sűrűsödött az üdülő jellegű inegyed, a falusias település, a munkáskolónia és a panelsivatag- lakónegyed. Már ez a felsorolás is történelmet idéz. amelynek a becsét éppen az adja meg, hogy meghaladtak. (horpácsi) Filmankéton, falun Abaújszántó népe bocsássa meg nekem, hogy falunak nevezem a községet, de a nagy tavaszi filmakció a Fílmnapok falun címet viseli — még ha városban is akadnak rendezvények — és furcsa lenne a címben azt írni: Filmankéton, községben. E sorozatnak ugyanis, mint azt már megírtuk, Abaúj- szántón volt az ünnepi megnyitása. Kardos József, a.helyi tanács elnöke köszöntötte a megjelenteket, Török László, a Szerencsi városi Pártbizottság első titkára méltatta a sorozat jelentőségét, szerepét, beszélt a filmnek a közművelődésben betöltött helyéről, majd levetítették az Eszmélés című magyar filmet, amelyben Grunwalsky Ferenc rendező a magyar agrárszocialista mozgalom kezdeteit kívánta igen sajátos módon megidézni. A vetítés után az érdeklődők ankéton vitatták meg a filmet, cseréltek gondolatot a MAFIiLM képviseletében jelen volt Fekete Ibolyával, a film alkotógárdájának képviselőjével. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, féltünk ettől az ankéttói. A film — sajnos — nem tartozik a jól sikerült alkotások közé, s félő volt, hogy a nézőtéren sokan nem is értik a rendező szándékait, miről lehet hát majd az ankéton beszélgetni?! Az ankét rácáfolt az aggodalmakra. Ha nem is feszegették szét a terem falait az érdeklődő tömegek, akik eljöttek, őszinte érdeklődéstől vezérelten tértek be, és a tervezettnél jóval hosszabbra nyúlt, sokszínű és sokrétű beszélgetés azt tanúsította, az abaújszántóiak sokkal többet megértettek a filmből, mint egyes városi közönségrétegek. Több összefüggést fedeztek fel a történések között, s ha a rendező egyes művészkedő fogásaival nem is értettek egyet, alapjában igen értő és kritikus módon figyelték és fogadták be a történetet. Kár, hogy a rendező nem volt jelen. Az abaújszántói nézők figyelmére jellemző volt, hogy nemcsak nézték, hanem látták is a képsorokat és felfigyeltek egészen apró mozzanatokra, amelyek kifogásolhatók. Például arra, hogy Kossuth Lajos halálakor kezdődik a filmtörténet. Ez pedig 1894. március 20-án volt, a filmen meg az azt követő napokon csupa zöld mezők, domboldalak, lombos erdők láthatók, sőt egy virágzó gesztenyeág is a kameralencséje elé tévedt, ami -ilyenkor lehetetlen. Vagy: többször visszatér a filmben egy hatalmas búzatábla. Azéles szemű szántóiak észrevették, hogy napjainkban vetett és az utolsó években frekventált búzafajtát látunk, amelynek még híre sem leheteti a századforduló idején. Tudom, ezek az apróságok nem lényegesek, a film eszmeiségét, művészi szintjét nem ezek határozzák meg, de rávilágítanak az észrevételek, hogy a rendezésnek az ilyen apróságokra is figyelemmel kell lenni, mert a kritikusan néző közönség előtt a kis hiteltelenségek, a nagyobb egész hitelét is ronthatják. Gesztenyeág nem virágzik március végén, s a mai búza sem volt nyolcvan évvel korábban, de ezzel együtt az abaújszántói filmankét jó nyitánya volt a Filmnapok falun borsodi sorozatának. (bm) Fakutyák — Behűtsem, János bácsi? — kérdi kedélyeskedve a kisvendéglő főnöke. A köpcös emberke már az ajtón kívül, a kérdést meg sem hallja. Egyedül ücsörgők a csinosan berendezett balatonfüredi fogadóban. — Tudod, barátom, ahhoz, hogy jégpálya legyen most a Balatonon, nekem kell kezdeményeznem. Ha János bácsi megkapja a pezsgőt, talán lesz, aki elsepri, eltolja a havat, és akkor aztán jönnek a korcsolyázók, és persze az én forralt borom is jobban fogy majd — szól át a főnök a csaposnak. — Hát, van ízlése, annyi bizonyos, Csakhogy jég is legyen aztán?! — feleli a pult mögül a vékony legényke. Kezében a nagykoc- kendő, mozdulatai megszokottan futnak körbe az üve- kás, keményített pohártörlő- gen. Tekintete a dióbarnára pácolt ablakkereten túlra téved. Szikrázó napsütésben, hófehéren pompázik a téli Balaton. A szem írisze kicsinyre zárul, védekezik a hatalmas fényben. Parttól partig, ezen a télen vastagon befagyott a Balaton. A füredi móló most mégis néptelen, pedig ha évekkel ezelőtt csak néhány hétre is, de meglepték a jégvitorlázók, korcsolyázók, no, meg a jakutyázók. Ez a székből és szántalpból készült alkalmatosság adta a Balaton egyik téli varázsát. A sirályok csapatokba verődve várják az újabb segélycsomagokat, melyeket az üdülövendégek esti hideg- vacsora-maradélca jelent számukra. Hangos vijjogással kapják el egymástól a falatokat. Minden télen elpusztul közülük jó néhány, rájuk a balatoni természetvédők, úgy tűnik, ezúttal sem gondoltak. Sózni viszont a tó valamennyi településén tilos, ügyes kis gépek tapossák simára a havat, mint a hegyi lesiklópályákon. Itt nem a lucskos-sáros, hanem a letaposott havon járhatunk a sétányokon. Illatos forralt bort kínál a fogadós újonnan érkezett vendégeinek. Aztán a jégről kezd hosszas mesébe, a jégről, amelyből ezen a télen igazán kijutott mindenkinek: — Nehéz ügy az, kérem, mert ugye. nem elég ez a hatalmas befagyott jégfelület, hisz ahhoz el is leéli takarítani a havat, karbantartani a jeget, és felügyelni a korcsolyázókra. Ehhez pedig munkáskéz, lelkesedés, sportszeretet kell. Hallgattam a rádióban, hogy az országban sok helyen az ügybuzgó testnevelő tanárok hizlallak jeget a gyerekeknek. Itt meg egyszerűbb volt kitenni a korcsolyázást tiltó táblákat, s aztán ottfelejteni akkor is, amikor már jókora vastagságúra dagadt a jég... A balatoni fogadóból utam az állomásra vezetett. A hosszú utazás vége felé, jól ismert tó látványa tűnik fel a vonatablakból. Ez már a Mályi-tó. A hétvégi házak előtt, hosszan benyúlva a jégen, több helyütt is eltnlca- rítottálc a havat. Piros sapkás fiúk tolják, seprik a fehér hótakarót. A jeget tisztítják, hogy alkalmas legyen a korcsolyázásra. Lehetnének itt akár szélvitorlások is — melegedem a gondolatba — még talán fakutyá- zók is... Ha ezeken a különösen veszéljfes és kiszámíthatatlan bányatavakon nem volna szigorúan tilos a korcsolyázás! Vadas Zsuzsa A Napjaink márciusi száma
