Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-06 / 30. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. február 6., szerda Kétszázötven éves a magyar műszaki felsőoktatás Nagy ünnepségsorozatra készül ősszel a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem. A magyar műszaki felsőoktatás évfordulójára. A magyar műszaki felső- oktatás az elsők között indult Európádban, és sokáig az élvonalban is maradt. III. Károly császár és magyar király rendeletére bányászati-kohászati iskolát létesítettek 1735-ben Selmecbányán azzal a céllal, hogy szakembereket képezzen a Habs- burg-birodalom számára, a bányaművelés, fémkohászat ellátására, vezetésére. (Csak zárójelben: Norvégiában az 1750-es években, Freiberg- ben 1764-ben, Berlinben 1770-ben, Szentpétervárott 1773-ban, Madridban 1777- ben, Párizsban 1783-ban, Mexikóban 1792-ban alakul hasonló iskola!) A Bánya- tisztiképző Iskolára azért volt szükség, mert éppen ebben a században zajlik az az ipari forradalom, amely — mindmáig szinte — meghatározza a világ iparának és gazdaságának fejlődését, irányát. Itthon (a korabeli Magyarországon) viszont kimerülőben voltak azok az arany-, ezüst-, réz-, stb. bányák, amelyek lényeges háötvenegy érdeklődő ment el tegnap, február 5-én délelőtt Miskolcon, a városi művelődési központ Ady Művelődési Házába, a nyugdíjasok főiskolájának ünnepélyes tanévnyitójára. Az egri, hasonló kezdeményezés tapasztalatai alapján vállalkoztak a miskolciak arra, hogy az idős — de legalább érettségivel rendelkező — embereknek, érdeklődésüknek megfelelően, olyan előadásokat tartsanak, amelyeken megismerkedhetnek egy- egy tudomány legújabb eredményeivel is. Egyelőre — mivel ez után volt a legnagyobb az érdeklődés — történelmi témájú előadásokat hallgatnak két éven keresznyadát adták a kincstár jövedelmének; azaz egyre nehezebbé és bonyolultabbá vált ezeknek az érceknek a kitermelése, feldolgozása is. Súlyosbította a gondot, hogy elfogytak az erdők, illetve egyre nagyobb távolságról kellett a fát szállítani a kohókhoz. Hirtelen megnőtt a kőszén jelentősége, annál is inkább, mivel az új technikai vívmány, a gőzgép, igen energiaigényes volt. (A Ga- ram menti bányáknál alkalmazták másodikként a gőzgépet Európában.) Minthogy a korabeli középiskolákban alig volt természettudományos tantárgy, s csak a hadmérnökképzésben adtak gyakorlati (mérnöki) ismereteket, a Selmecbányái iskolára igen sokoldalú feladat hárult. Nemcsak a bányászattal, a fémkohászattal kapcsolatos tudnivalókkal ismertette meg a hallgatókat, de — lényegében — az ezeket az ágazatokat kiszolgáló, működtető gépek, mechanizmusok tervezésével és gyártásával is, hiszen a bányáknak, kohóknak kellett ezeket is előállítani. Hogyan sajátítottak el a korabeli „mérnökhallgatók” ennyiféle ismeretet keltül a nyugdíjas főiskola résztvevői, de zenei, zene- történeti, pedagógiai, pszichológiai és helytörténeti témájú foglalkozásokat is terveznek. Módjuk nyílik a jelentkezőknek a német nyelv tanulására is, s a tanulmányok befejezése után, alapfokú nyelvvizsgát is tehetnek. A tegnapi megnyitón egyébként dr. Vértes László, a Magyar Gerontológiai Társaság főtitkára a külföld hasonló kezdeményezéseinek tapasztalatairól tartott előadást. A foglalkozásokat egyébként havonta két alkalommal tartják, s az érdeklődők még jelentkezhetnek rá az Adyban. tő, illetve később három év alatt? Ez ma már rejtély, de hogy sikerrel és eredményesen, azt a Selmecbányái, besztercebányai (és más) szén- és ércbányák, valamint kohók már említett korabeli világszínvonala bizonyítja fényesen. Ízelítőül, csak néhány példát: Hell Mathias Kornél és fia, Hell Joseph Kari olyan vízemelő, -szárító és ércelőkészítő berendezéseket, később gőzgépeket tervezett, épített és üzemeltetett, amelyek akkor még ritkaságszámba mentek a fejlettebb országokban is. Hogy milyen volt az elméleti oktatás? Az első tanár az a Mikoviny Sámuel, aki Bél Mátyás tanítványaként felmérte-lérképezte Magyarország vármegyéit, tehát kitűnő geográfus volt. Sokoldalúságára jellemző, hogy vízszabályozással is foglalkozott, víztározókat tervezett, ő vezette a budai királyi vár átépítési munkálatait, erődítményeket épített. Tanítványa volt Segner András (Segner-kerék), a vízturbinák feltalálója és a már említett Hell József Károly. A főiskola tankönyveit több nyelvre is lefordították. La- zarius Eccker műve 10 német, 3 angol és egy holland kiadásban jelent meg. Igen tanulságos, mert kalandos, a főiskola-akadémia története, de erről is csak vázlatosan szólhatunk. 1867 után a magyar állam intézménye lett, s 1868—72. között bevezették a magyar oktatási nyelvet. 1919-ben, miután Selmecbánya a Csehszlovák Köztársasághoz került, az akadémia áttelepült Sopronba. Itt működött 1949- ig, amikor Miskolcon megindult a bányász-, a kohász- és a gépészképzlés. A Nehézipari Műszaki Egyetem azóta új karral: az Állam- és Jogtudományi Karral bővült. Az évforduló azonban, érthetően, a műszaki szakember- képzés indulására emlékeztet, a magyar tudomány és a termelés eme jeles dátumára. (horpácsi) Nyugdíjas főiskolások Könyvek között A sárospataki gyermekkönyvtár a Művelődés Házában Fotó.' Nagy Miklós Fáik Miksa Az Európa Kiadó méltán népszerű Mérleg sorozatának egyik legfrissebb kötete Fáik Miksának, a múlt század jeles publicistájának két írását tartalmazza Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála címen. Széchenyi úgy vonult be a magyar köztudatba, mint a reformmozgalom egyik elindítója és fő szervezője. Kevesebbet tudunk életének utolsó évtizedéről. amit a döblingi elmegyógyintézetben töltött. Ezt a hiányt pótolja a most megjelent kötet. Arról a máig vitatott kérdésről, hogy Széchenyi megőrült-e vagy sem, Fáik Miksának elég egyértelmű a véleménye. Szerinte a szabadságharc kitörése és kimenetele miatt a nemzet sorsáért érzett aggodalom, az önvád, mivel a szerencsétlen helyzet létrejöttében magát részesnek, sőt fő előidézőnek látta, olyan megterhelést jelentett számára, amit gyenge fizikuma már nem bírt el. Fáik szerint ez inkább egy hosszan tantó lelki krízisnek. mint elmelháborodolt- ságnak nevezhető. Találóan írja, hogy „egészsége az ország és korona közti kapcsolat függvénye volt.” Sokkal izgalmasabb a mű Széchenyi politikai tevékenységével foglalkozó része. Megindítóan heroikus az a küzdelem, amire saját gyengeségével, az osztrák politikai vezetéssel, s nem utolsósorban saját honfitársaival kényszerült. Széchenyi nem épített légváraikat, politikai nézetei egy racionálisan átgondolt koncepción nyugodtak. Talán túlzás azt állítani, hogy ő volt az egyetlen, aki éppúgy tisztában volt hazája gyengeségével és elmaradottságával, mint a Habsburg-:ház hatalmának féloldalasságával és ingatagságával, s mindezt az európai hatalmi erőviszonyok koordinátái közé tudta elhelyezni, de gondolataival kétségtelenül a nagyon is kevesek közé tartozott. Világosan látta, hogy a fiatal magyar nacionalizmus nem tud megbirkózni a környező térség szintén ébredező nacionalizmusának túlsúlyával. Kiutat abban látott, ha Ausztria és Magyarország kibékül és egyesíti erejét. A Ha'bsburg-héz sorsát megpecsételő tényként kell elfogadnunk, hogy Ausztria erre a felismerésre csak vagy húsz év késéssel, a könig- rätzi csatavesztés után jutott el. A Bach-féle politikai gyakorlatot azért nem tudta elfogadni — ellene írta híres, majd’ 30 ívnyi pamfletját —. mert magyarellenességével éket vert a későbbi monarchia két legerősebb nemzete közé. Az ő szemszögéből keserűen ironikus volt az a megállapítás, hogy Bach Sándor osztrák részről ugyanazt a munkát végezte el, mint a magyar oldalról Kossuth Lajos. Elképzeléseinek az osztrák politikát mintegy átkarolva két területen igyekezett érvényt szerezni. Egyrészt a magyar társadalommal akarta a Prag- matica sanctió alapján az Ausztriával való együttélést elfogadtatni. Másfelől az osztrákokat ösztönözte, hogy a magyarokkal szemben engesz- telődjenek ki. Ezen a téren kénytelen volt illegális eszközöket is igénybe venni. Szigorú konspirációs csatornákon a különböző külföldi sajtótermékeknél a magyar állapotokat a valóságnak megfelelően ábrázoló cikkeket helyeztetett el, sőt néhány brosúra kiadásával is igyekezett nyomást gyakorolni az osztrák kormányzatra. Különös hangsúlyt kapott a szigetország (Anglia) nyilvánossága. A megfeszített munka, az osztrák politikában az olvadást felváltó megmerevedés, valamint a magyar politikai helyzet feszültebbé válásából származó aggodalmak, mindinkább aláásták fizikai és lelki erejét. Ráadásul a bécsi rendőrség is nyomára jutott a döblingi konspirációs központnak. Látványos razziái, letartóztatásai, valamint az a fenyegetés, miszerint Széchenyi „számára a tébolyda megszűnt menedék lenni”, a végső kétség- beesésbe, majd az öngyilkosságba kergették. Fáik Széchenyi-portréja az első írásban még meglehetősen túlfűtött vitairat jellegű, teli retorikus megfogalmazásokkal, amire nyilván szükség is volt, hisz két évvel a kiegyezés után született, még politikai izgalmakkal teli légkörben. A másik elem, amely erre az írásra rányomta bélyegét, hogy akkor még meg kellett szabadítani Széchenyit az elmeháboro- dottság bélyegétől. A másik írás már egy évtizednyi idő távlatának higgadtságával és tárgyilagosságával rendelkezik, inkább tényeket közöl, mint ítélkezik, ezért is rendkívül lenyűgöző beszámoló a döblingi műhelyről. Ami Széchenyi tragédiáját illeti, bátran idézhetjük Fáik Miksát: „egy percig sem hittem ... oly rendszer helyességében és tartósságában, mely még egy Széchenyi Istvánt is először konspirációra, azután pedig öngyilkosságra kényszeríteni képes”. A kötetet gondozta és az eligazító utószót Oltványi Ambrus írta. (Európa Kiadó, 1984.) Rásó József Kiállítás Göncön A gönciek közül nagyon sokan voltak kíváncsiak a helybeli általános iskola rajztanárának — egyszersmind az iskola igazgatóhelyettesének — alkotásaira, így népes sereg jött össze a községi közös tanács tanácstermében, kiállításának megnyitására. Pecze János első alkalommal mutatkozott be lakó- és munkahelyének nyilvánossága előtt. Munkáit az idősebb pályatárskolléga, Borsos István pedagógus-szobrász ajánlotta a megnyitón az érdeklődők figyelmébe, s az érdeklődők február 20-ig tekinthetik meg az anyagot. Az utóbbi időben jó gyakorlattá kezd válni, hogy az alkotó pedagógusok, a képzőművészettel nemcsak a tanítás szintjén foglalkozó rajztanárok, önálló kiállítással mutatkoznak be. Művészi fejlődésükre és oktatómunkájukra ez egyaránt inspirálólag hathat. A lakók - panaszkodnak. Szabálysértést, feljelentést emlegetnek. Hiszen így lehetetlen együtt élni! A nyolcvanon túli öregúr — ha kedve tartja — kiabál, dübörög, segítséget hív. Ilyenkor odamennek a kiáltozó lakásának zárt ajtajához. A parányi ablakon ki ételt, ki cigarettát nyújt a hangoskodónak. Mások megpróbálják szép szavakkal csendre inteni. Leánya valósággal könyörög a feljelentéssel fenyegetőzőknek : ne tegyék! Még azt hiszik, ki akarja túrni az apját, saját otthonából. Valójában pedig az egyetlen, elfogadható megoldást javasolná: —ha nem félne mások nyelvétől — a szociális otthont. A szomszédoknak igaza van. Előfordul, hogy az apa és leánya egyszerre hangoskodik. Így megy ez mar hosz- szú hónapok óta. A bácsi — aki tizenöt éve költözött be a házba — több esztendeje eltemette hitvesét. Azóta három gyermeke közül egyetlen lánya gondozza, ápolja. A lányt, munkája hajnaltól későig távol tartja a közös otthontól. Huszonkét éve jár be ugyanannak a gyárnak a kapuján. Amikor elkezdte, fiatal volt. Azóta túl egy rosszul sikerült házasságon — útra- bocsátva időközben férjhez ment gyermekét — most ismét férj mellettél. No, meg a papa mellett, akivel „annyi baj van”. Ezért is zárul be nap mint nap a pizsamába, ágyba bújtatott öregember előtt az ajtó: „nehogy elüsse valami!” Előfordul ugyanis, hogy az elhasználódott, roskatag lábak már a szoba végében levő erkély ajtajáig sem viszik el a gazdát. Néha mesz- szebbre is. Előfordul, hogy a kicsinosított öregúr, lánya meg veje társasagában elindul az emeleti lakásból sétálni vagy éppen látogatóba a város másik végén élő fiához. Csakhogy ez igen ritka esemény a leginkább ágyban töltött, lassan évekké duzzadt napok történetében. Valaha persze nem így volt. Akkor még élt az asszony, s ő a gyerekek zsivaját olykor-olykor igen hangosan intette le. Idegesítette a zaj. Fáradt volt. Akkor sokat gondolt arra: de jó lenne már végre pihenni. Most itt van. Azaz még sincs, mert nem ilyen kényszerű pihenésre gondolt. Nehéz természetű embernek ismerték meg. Féktelen indulatainak, veszekedésbe torkolló vitáinak, kitöréseinek nem tudott parancsolni. Most meg? Egész nap nincs kihez szólnia. Gyakran kiabál. Van, amikor éjszaka is. Mert szeretne beszélgetni. S előbb-utóbb mindig odajön valaki az ajtóhoz. Csakhogy a dühödten csi- títgatókkal ugyan miről beszélgessen ? Mondják: menjen szociális otthonba. Néha még csábítónak tűnik a sokféle lehetőség: műsorok, kártyacsaták, társas kirándulások. Ám amikor döntenie kell, legtöbbször meggondolja magát. Pedig egyszer már aláírta a papírt, de később visszakövetelte. Mégis csak ez az ő otthona. Ide köljk emlékei. Ágya fölött a vetítővászon a plafon. Sokszor végigpergette rajta emlékkópeit. Hát hogyan is tudna megválni mindettől? Hogy mi lesz a vége? Feljelentés? Szociális otthon? Vagy valami más?... (monos) Széchenyi-portréj a
