Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-06 / 30. szám

1985. február 6., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 ■E8SH222S* nem maradt vételién löld M tavaszán' 1945. január 8-án két szov­jet trén-szekér állt meg a taktaharkányi katolikus pa­rókia előtt — a mai Attila utca sarkánál —, az egyik­ről 24 évesen én szálltam le, miután 1944. november 15- én a hátravont katonai egy­ségemtől szabadságra jövet, kis kerülő után hazaértem. A községben a felszabadu­láskor — 1944. november 16-án — csak kisebb harcok voltak, mivel a kevés ma­gyar és jelentősebb német csapatok korábban visszavo­nultak. Előtte azonban több belövés érte a falut; több ház leégett, romba dőlt, né­hány polgár megsebesült, meghalt. A németek felrob­bantották a Taktakenéz fe­lé vivő Takta-hidat, felszed­ték a vasutat, tönkretették az utakat, sok jószágot, élel­miszert elhurcoltak. Több család és levente elhagyta a községet. A református temp­lom felrobbantását is egy bátor magyar ezredorvos hiú­sította meg. Román és szovjet katonák szabadították fel a falut. El­ső gondjuk volt a híd, a vas­út megépítése saját utánpót­lásuk biztosítására, s a ro­mok eltakarítása. Karácsony után tovább mentek e csa­patok, s itt egy szovjet fő­hadnagy képviselte néhány katonával a hadsereget, irá­nyításukkal indult meg a közigazgatás gépezete, a nor­mális élet. Fontos feladat volt az őszről elmaradt be­takarítás megkezdése. Ab­ban az időben és helyzetben a romok eltakarításában, az elesett hősök elhantolásában, az újjáépítésben, mezőgaz­dasági munkákban, a harco­lók élelmiszer és egyéb után­pótlás szállításában kötele­sen kellett részt vennie min­denkinek. Ezekről szeretnék — főleg az élet újraindításáról — megemlékezni. A felszabadítókat a közsé­gi bíró — Csáki Dániel — fogadta, aki első világhábo­rús fogsága jóvoltából tu­dott oroszul, s tisztségében meg is hagyták. Munkájá­ban Hortsin János segítette. Az elöljáróság szálláshelye a „Hangya” Szövetkezet üres korcsmahelyisége volt; a „po- licájok” innen irányították munkára az embereket. A Taktakenéz felé vezető úton a híd felépítése volt az első feladat, mindjárt a csa­tazaj elmúltával. Katonák irányítása és felügyelete mellett a „Kiserdő”-ből ter­melték ki a szükséges fát, de a villanyhálózat oszlo­pait, elhagyott épületek fa­anyagát is felhasználták er­re a célra. Közvetlenül a front után az utak sártala- nításánál is közreműködött a község lakossága lapáttal, kapával, hogy azt járható­vá tegyék, elsősorban az át­vonuló utánpótlás egységei számára. A „felszántott” vas­úti pályatest egyik sínpárját is megépítették Taktaszadá- tól Tiszalúcig, a hadiszállí­tás biztosítására. A néme­tek „gondoskodtak” a vas­út megbénításáról is. (Var­ga J., Lajcsák M., Kiss K. stb.) A harcok elmúltával egy­re jobban szükséges volt az abbahagyott mezőgazdasági munkák befejezése. Ez is a szovjet községparancsnok kezdeményezésére és segít­ségével ment végbe. A köz­ség minden mozogni bíró la­kosa — férfi, nő, fiatal, idős — köteles volt részt venni a földbe fagyott cu­korrépa kiásásában, tisztításá­ban, pakolásában, ugyancsak a helyenként jégbefagyott kukorica törésében, volt tu­lajdonosára való tekintet nél­kül. A kiszedett cukorrépát a szovjet katonai járművek szállították be a már műkö­dőképessé tett Szerencsi Cu­korgyárba, ahol finomítás nélküli eljárással készítettek belőle cukrot, s hozták for­galomba. Milyen jó volt ak­kor ez a sárga, melaszos cu­kor is! A szovjet hadsereg nem­csak ekkor, de később is, a föld birtokba vétele után, szántásra, vetésre, szállítás­ra rendszeresen adott jár­művet a lakosság részére, amikor azt az elöljáróság kérte. 1945 január közepén újra dolgozott a közigazgatás hi­vatali apparátusa is: Toldi M. főjegyző és munkatársai helyükön maradtak. A köz­ségházán tavasszal már mű­ködött az anyakönyvvezető, intézték a közellátást, nyil­vántartásokat. Én magam a népmozgalmi nyilvántartási teendőket végeztem, s sza­bad mozgást biztosító igazol­vánnyal láttak el március 20-án. Majd 1945. április 11- től május 24-ig az új, de­mokratikus hadseregben szol­gáltam orosz—magyar nyelvű igazolvánnyal. Más az élel­miszerjegyeket kezelte, is­mét más a háborús károkat vette számba, vagy intézte a lakosság ügyes-bajos dol­gait. A posta is működött hamarosan Nagy J. vezetésé­vel, s a ma is élő dr. Ko-. lozsi S. körorvos sem moz­dult ki a faluból: lelkiisme­retesen látta el a betegeket, a polgári sebesülteket. Együtt maradt a néppel mindkét egyház lelkésze is. Legjelentősebb folyamat­nak azonban a politikai élet megindulásával a földosztást tartom. A kommunista' párt 1945. március 24-én alakult meg diósgyőri munkások biztatásával és szervezésével. Titkára Erdei B. volt gyári munkás lett, s később ő vet­te át a községi bírói tisztet is. Megalakult a többi poli­tikai párt: a Független Kis­gazda Párt, Szociáldemokra­ta Párt, Nemzeti Parasztpárt helyi szervezetei, majd a Nemzeti Bizottság, melynek elnöke Jakab Antal refor­mátus kántortanító lett. Ügy az újjáépítésben, mint a po­litikai életben részt vettek a nők is (Szatmári E., Cza- gány S.-né, Szatmári D.-né), áldozatos munkával, a szű­kös és szegényes nyersanyag­ból ételt készítettek család­juknak, a közösségnek, a szovjet katonáknak is. A község lakossága részint kisparaszt, .nagyobbrészt napszámos és uradalmi cse­léd volt, a falut uraló báró Harkányi család 3254 kh-as és a Magyar Vallásalap 1000 kh-as birtokán. Nagy volt a földéhség, s így már 1945 február—márciusában meg­alakult a Községi Földigény­lő Bizottság, melyet az Ide­iglenes Nemzeti Kormány 1945. március 15-én kelt 600/ 1945. M. E. sz. rendelete mi­nősített cselekvő intézmény­nyé. Elnöke: Erdei Barna, tagjai: Piszkor L., Drahos J., Farkas Lajos, Németh I., Kupái B., Pálinkás M., No- vák J., Farkas P., Homo- róczki F., Madarasi Z. Vá­lasztott megbízottai volt nap­számosok, cselédek, uradal­mi iparosok, a politikai pár­tok képviselői voltak. Csa­ládról családra járva, vagy jelentkezés folytán összeír­ták a földigénylőket, a szük­séges adatokat feljegyezték, a névsort alaposan áttanul­mányozva, sok álmatlan éj­szaka után igyekeztek az igényjogosultságot mielőbb elbírálni, a földet kimérni, hogy talpalatnyi föld se ma­radjon megműveletlen. Majd előkerültek az ölek, mérőláncok, karók, kisbal- ták, s felosztottak 4500 kh- nyi szántóföldet, a nagybir­tokok teljes egészét, körül­belül 200 kisparaszt, 250 nap­számos, cseléd és iparos csa­ládnak, az esetleges meglé­vő néhány hold földjük és eltartott családtagjaik szá­mának arányában. Természe­tesen tartalékoltak is földet, elsősorban házhelyeknek, ha­difogságból ezután hazatérő, s jelentkező igénylőknek, de gondoltak egy majdani föld- mívesszövetkezet alapításá­ra is, ami később Jajhalmán meg is történt. Minden jogos igényt ki­elégítettek, s lehetőleg ta­nyai lakásához közel eső táb­lából; Jajhalmán, Bazsipusz- tán, Dohánymajorban, Róna­háton, községbelieknek pe­dig a községhez közelebb eső területekből. Az ősszel bevetett és ki­kéit kalászost, a lóhere és lucerna területeket is ará­nyosan osztották ki, így is biztosítandó az egyes csalá­dok, főleg a cselédek folyó évi élelmiszer-, vetőmag- és takarmányellátását. Dolgozott mindenki. Az egy jószággal rendelkezők lehe­tőség szerint összefogtak párba. A fogattal rendelke­zők az azzal nem bírókat kézierő ellenében segítették kölcsönösen. A hiányzó sze­kereket, eke-, vetőgép-alkat­részeket pótolták, ahonnan tudták. A cselédek a volt gazdaság eszközeit osztották fel maguk között, özvegye­ket, árvákat támogatták. Tudni kell azonban azt is, hogy rendkívül kevés volt az igavonó jószág, ló és te­hén, sokan csak egy bocikát foghattak szekerük, ekéjük, boronájuk elé, vagy magu­kat is igába vonták, (özv. Hajnal A.-né.) Az összefogásnak, lelkese­désnek, élni akarásnak meg is lett az eredménye. A föl­deket maradék nélkül fel­szántották, bevetették. A hi­ányzó vetőmagot szovjet és magyar hatósági segítséggel közraktárakból pótolták. Nem is adtak vissza egy öl földet sem, sőt a báró örö­köseinek képviselőjét, aki az egyébként megtartható terü­letet kérte volna vissza, el­kergették Jajhalmáról. Feledhetetlen ünnep volt az, amikor a 2—10 kh-as parcellákban kiosztott föl­dekről 650 igénylőnek átad­ták az 1945. május 8-án ki­állított díszes „Birtoklevel”- et, majd később, már 1947. szeptember 16-án kelt telek­könyvi „Végzés”-t is. Juhász Károly • Lapunkban az elmúlt év augusztusában pályázatot' hirdet­tünk ,,A magyar újjászületés el­ső napjai” címmel. A lenti írás a pályázatra érkezett. Mint hírül adtuk, ha­zánk egyik sajátos szépsé­gű, évente százezrek által látogatott területe, Aggte­lek környéke nemzeti park lett. Ez a környék az ugyancsak hangulatos Jós- vafővel, a Tengerszemmel, az egész karsztvidékkel, annak élőtálágával, termé­szeti képződményeivel együtt eddig is védelmet élvezett, hiszen tájvédelmi körzetként tartották nyil­ván. örvendetes viszont, hogy ez évtől kezdve nem­Ili nemzeti park tételére már számos el­képzelés született meg, re­mélhető, hogy ezek az él­es ak megyénk, hanem ha­zánk egyik büszkesége, tá­voli országokban ismert híressége még fokozottabb védelmet kap. Aggtelek—Jósvafőnek, az egész tájegységnek haszno­sítására, értékeinek foko­zottabb feltárására, közzé­képzelések, érdekes tervek majd fokozatosan meg is valósulnak. Felvételeinken: képek a téld Aggtelekről. (Pt.) Encs és körzete Parlamentek után Milyen érdeklődést vál­tottak ki a fiatalok köré­ben az ifjúsági parlamen­tek? Mely témák szerepel­tek leggyakrabban az össze­jöveteleken és egyáltalán milyen következtetések von­hatók le az elhangzottak után? Ezt vizsgálgatták a közelmúltban az Encs vá­rosi KISZ-bizottság tagjai azon a tanácskozáson, ame­lyen számot adtak az 1984. évi ifjúsági parlamentéit ta­pasztalatairól. Az elmúlt esztendő már­ciusa és decembere között harminchárom gazdasági egységben és két intézmény­ben rendeztek ifjúsági par­lamentet, amelyekre az elő­készületeket időben meg­kezdték. A KlSZ-alapszerve- zetek alapvető feladata e té­ren a mozgósítás volt, amely az utólagos számítások sze­rint nem túl jól sikerült — néhány kivételtől eltekintve — hisz a megjelenés aránya az esetek többségében hat­van-hetven százalékos volt. Sőt akadt példa arra is, hogy a résztvevők minimális száma miatt meg kellett is­mételni a parlamentet. (Amint tették ezt a Vizsolyi Mezőgazdasági Termelőszö­vetkezetben is.) A gyakorlatnak megfelelő­en a beszámolókat az üze­mek, intézmények vezetői — illetőleg azok megbízottai — terjesztették elő. Sajnos elő­fordult néhány munkahe­lyen, hogy a vezetők nem bo­csátották a KlSZ-alapszerve- zetek rendelkezésére e be­számolót és az intézkedési tervet. Ez megnehezítette a fiataloknál az egységes állás- foglalás kialakítását. Encs vonzáskörzete mező- gazdasági jellegű. Emiatt az itt dolgozó fiatalok helyzete külön figyelmet igényel. A beszámolókból és hozzászó­lásokból kitűnt, hogy — bár még van tennivaló — az utóbbi években javultak a szociális és kulturális felté­telek a termelőszövetkezetek­ben. E tény igazolja: a veze­tők ügyelnek arra, hogy a fiatalok megtalálják számí­tásaikat az ágazatban. A vonzáskörzetben a fel­mérések, értékelések után meglehetősen vegyes kép ala­kult ki az ifjúsági parla­mentekről. Azokon a helye­ken, ahol a vezetés nem igényli a fiatalok véleményét — azaz nem eléggé jó a munkahelyi demokrácia —, ott formális volt a parla­ment. Ellentétben mondjuk egy teljesen azonos körül- ményű és adottságú munka­hellyel, ahol nem csupán számítanak, hanem igénylik és ösztönzik is az ifjúságot, hogy javaslataikat, javító szándékú bírálataikat el­mondják. Az értékelés tel­jessége érdekében meg kell állapítani: szerencsére ez utóbbi munkahelyek vannak többségben Encsen és von­záskörzetében. (monos) Csúszunk. Előttünk már vörösük egy személygép­kocsi stoplámpája, de nem tud megállni. Mi sem. Pro­fi pilótánk jobbra kormá­nyoz, elszánkózunk a vö­röslő féklámpák mellett, az útpadkán eléggé vastag a hó, megroppan a kerék alatt, a kocsi most már kormányozhatóvá válik, lassan, óvatosan, de már mégsem az árok felé me­gyünk, hanem vissza az útra. Az előttünk csúszó személykocsi kikerülhetet­lenül halad a féüg árok­ban levő teherautónak, enyhe csattanás jelzi a ta­lálkozást. A teherautó előtt három személykocsi az árokban. Sikerül tovább jutnunk, de minden méter különös figyelmet követel. Tegnap ragyogóan sütött a Nap, a házak magasáról jókora jégcsapok zuhogtak le, az úton a hó megroskadt, vi­zet eresztet', később a de­rült éjszak .n szikráztak a csillagok, hajnalra pedig JÉG természetesen jégpályává váltak az utak. Most hát itt óvatoskodunk az újhe­lyi úton. Személykocsit vontat egy nagyobb jár­mű. A személykocsi teteje összenyomódva, nyilván fel­borult. Az árokból most próbálnak kivontatni egy másikat, mögötte, előtte ke­resztbe fordult, félig árok­ban levő járművek. A legtöbbjének a hátsó része van összetörve. Csak las­san, nyugisán, semmi hir­telen kormánymozdulat, semmi meredek szög, fék mintha nem is lenne a világon, hirtelen gázadás, levétel mégúgyse! Köd, pára. Itt van ez is. Nem sűrű, nem áthatolha­tatlan, de éppen elég ah­hoz, hogy a közeledő ko­csikat ne vegyük észre. Számolunk: három, hat, nyolc, tizenkettő, végre! A tizenkettedik kocsinak vi­lágítanak a lámpái. Hiva­tásosok is jönnek közben, teherkocsival, ők is sajnál­ják a lámpá t. Egy-egy jégmentes sza­kasz az úton. Kicsit le­het lazítani, de csak óva­tosan, mert nem tudható, mikor érünk ismét a kori­pályára. Talán ott előttünk néhány keresztbe fordult, álló kocsi már rajta van! Egy kocsi indexel, előzést jelez, erélyesen elhúz mel­lettünk. Siet. Kissé szán­kózva tér vissza a jobb oldalra, de állva marad, majd eltűnik az enyhe ködben. Téli út. A kocsi persze ilyenkor is megy. Csak nyomni kell a gázt. Ezen a napon egyébként az új­helyi úton rövid idő alatt 14 kocsit láttunk árokban, vagy útszélen kisebb-na- gyobb sérülésekkel. (priska)

Next

/
Oldalképek
Tartalom