Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-07 / 287. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1984, december 7., péntek Pw»tfuií«n«b o ÍMt*4*a i H»Ut « U<jaat«l»r ! czy ABAD MAGYARORSZAG Nyíró Ferenc: Meghívó E helyen jelképes meghívót nyújtunk át minden kedves olvasónknak. Lapelődünk a Szabad Magyar- ország megjelenésének 40. évfordulója alkalmából a Borsod-A baúj-Zemplén megyei Lapkiadó Vállalat és szerkesztőségünk, kiállítást rendez Miskolcon, a Herman Ottó Múzeum előcsarnokában. (Miskolc, Felszabadítók útja 28. sz.) A kiállított tablókra helyezett régi lappéldányok, dokumentumok alapján a látogatók figyelemmel követhetik megyénk és városunk fejlődését a felszabadulástól napjainkig. Az ünnepélyes megnyitón, amely 1984. december 10-én, hétfőn délután 15 órakor lesz emlékező és köszöntő beszédet mond dr. Kun László, a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei Pártbizottság titkára. Kiállításunkra városunk és megyénk minden lakóját, olvasóinkat szeretettel várjuk. „Sok éjt-nappalt tettünk egybe...” — Ügy gondolom, elvtársnak szólítsanak ... — a bemutatkozás felmerő per- cei-pillanatai ezek. Azt hallottam róla, idős ember már, sokat megélt. Unokája nyitott kaput, a „nagypapát” aztán egy létra tetején állva találtuk: a csengőt javította éppen. (Mert nagyon fontos, hogy meghalljuk egymást.) — A fiam, az unokám szokott segíteni, de azért még én is eldolgozgatom itthon — mondja Nyíró Ferenc, már a lakás egyik szobájában, miközben előkerülnek az albumok, régi emlékek, dokumentumok a múltból. Tősgyökeres diósgyőri. 1944-től datálódik munkásmozgalmi részvétele, 1945-tól párttag. Előkerül a Magyar Kommunista Párt Diósgyőri Szervezetétől kapott igazolvány is: „Igazoljuk, bogy Nyíró Ferenc elvtárs, diósgyőri lakos, pártunknak tagja, és mint a községi közellátási hivatal ellenőrének, szabad mozgása közérdekből szükséges. Kérjük az összes katonai, áíVarorendőrségi és polgári hatósági közegeket, hogy szabad mozgásban ne akadályozzák, közmunkákra ne vegyék igénybe. Diósgyőr, 1945. III. 1-én.“ Az igazolvány magyar és orosz nyelven állíttatott ki. (Mert nagyon fontos, hogy megértsük egymást.) Nyíró Ferenc: — A kohászati gyárban kezdtem el dolgozni 1923- ban, a hengersoron, aztán a kovácsmű hely ben folytattam. A Horthy-rendszer- ben mindig a hátunkon volt az ostor. 1933-ban például egy hónapban csak hat napot dolgozhattunk, a nagycsaládosok, mint például az édesapám tíz napot dolgoztak... És meg kellett élni. Mi tényleg nagy család voltunk, öten fiútestvérek és két lány. Sándor bátyám korán kapcsolatba került a MÓKÁN vezetőivel. Fekete Mihály- )yal, Oszip Istvánnal tartottá a kapcsolatot, együtt szervezték a pártot, E kapcsolatok révén kerültem közel én is a mozgalomhoz, így aztán 45-ben a párt engem is elszólitott a gyárból a közellátás segítésére, szervezésére; a gyárból Favári Zoltánnal Pereces, Vasgyár, Üjgyár és Hámor kenyérellátását kellett biztosítanunk. Sok éjjelt-nap- palt kellett egvbetenni, hogy az élet, >z új megindulhasson. (Mert élni és éltetni kell.) Diósgyőr, Madách wtr* 17. Szép családi házban itt él most Nyíró Ferenc. A háború ütötte sebek gyógyító munkája után újra a gyárban dolgozott: 47 évi szolgálat után lett nyugdíjas. Felméri a mi életkorunkat: „El tudják képzelni, mit jelent az, több mint négy évtizedet egy gyárban megélni, végigdolgozni?" Friss szellemű ember ma is. „Rajtunk tartja vigyázó szemét”. Talán felfogott valami elsikeredett gesztust, talán egy mondat gyorsabbra sikeredett, szeretettel szól ránk: „Ne szaladjanak... ne siessenek ... Látják, én tavaly se siettem, mégis itt vagyok .. (Mert aki rohan, elhagyja a lényeget.) Beszélgetésünk újabb fontos pillanatához érkezünk: a Szabad Magyarország első számát veszi elő: — Kérem én rikkancs voltam, ebben a tekintetben. Én pontosan nem tudnám megmondani, melyik napon kaptuk meg az első számot, Miskolc fel- szabadulása után háromnégy nappal juthatott el hozzánk, Diósgyőrbe. Később is húsz-huszonöt darabot kaptunk, két óra tájban délután az emberek megláttak az utcán, már futottak, hogy jusson. Aztán csoportokba verődve olvasták . .. Szóval, sajnálom nagyon, de az első megjelenés napját nemigen tudnám megnevezni. Elképzelhetik, egymásba folytak akkor a napok. Azért, ha szükségük van a nálam levő számra, odaadom. Én úgy voltam: ha a sajtót kellett segíteni, akkor azt tettem, ha Mis- kolcért kellett tenni valamit, akkor oda igyekeztem. Nekünk vérünkben volt ez a mozgás. Huszonkét évig voltam tanácstag, tudom mit fejlődött, hogyan változott ez a város. Higgye el, magának olyan értéke nincs, amit fejlődött Mia- kolc . . . CMert *t étned .. A » *> A Kortárs jiijdMkntfr" irodalmi folyóirat, szűk, főleg irodalmár-művévzl köröknek szól — a történek résztvevői pedig aligha tartoznak ebbe a körbe. A cikk mégsem volt haszontalan. Egy budapesti szobrászművész, Kóthai Nándor jelentkezett. A történet megindította és felajánlja, hogy társadalmi munkában elkészíti a hidat megmentő ismeretlen magyar katona domborművét. Levelében ígérte, hogy Hidasnémeti felszabadulásának harmincadik évfordulójára, 1974 decemberére — szórvány szabadidejéből — megalkotja. Siettem a levéllel Hidasnémetibe. Matisz Károly tanácselnökhöz, a falu vajon képes-e arra, hogy egy bronz dombormű (ez ingyen van) elhelyezéséhez szükséges beton építményt emeljen? A művész elképzelései szerint egy darabból álló gránittömb lenne a legmegfelelőbb, szint* ökölként állna-magasodna ki a földből, egymagában is jelképeként az erőszak elleni tiltakozásnak. Nem szeretném sértett* ni az őshonosokat, de bnA mi negyven éviink Az események aktualitásaikban érdekesek. Még a hosszabb távlatokba tekintő újságírói alkotások is addig élnek igazán, amíg olvassák őket, amíg beszélnek róluk. gondolatokat, cselekedeteket motiválnak. Tünékenyek az újságműfajok. A mégoly hatásosan írt müvek is hetekig, hónapokig élnek csupán. Igaz ugyanakkor, hogy vannak a történelemnek nagy pillanatai és vannak zseniális krónikások. Egy idő múltán az újság szükségszerűen megkezdi másodlagos életét. Archívumba kerül, majd a levéltárak, könyvtárak, múzeumok tárlóiba vándorolnak. Ezekben a napokban az Észak-Magyar- ország munkatársai, a közelmúlt sajtótörténete iránt érdeklődök, és többen mások, akiket behatóbban érdekel e táj négy évtizede, gyakrabban belelapoznak a négy évtized sajtótermékeibe. Kedves meglepetés volt a rendező szervek részéről, hogy a megye felszabadulásának jubileumán rendezett díszünnepségen minden meghívott kézbe vehette a Szabad Magyarország eitaő példányának fotókópiáját. A sajtótörténeti kiállításra készülődvén, sok kedves olvasónk leple . meg a szerkesztőséget megsárgult, régi Szabad Magyarország példányokkal. Izgalommal böngészgettük az njságdvasábokat. Az idősebbek jócskán nosztalgiával is, a fiatalok a felfedezés örömével. Ügy tapasztaltam, hogy a böngészők körében nőtt a sajtó presztízse. Újra rácsodálkoztunk az ismert tényre, hogy tudniillik a sajtó — kivált, ha felelősséggel, jól készítik — hűen és érzékletesen adja vissza a történelmet. Ezekben a hónapokban, amikor sorra megemlékezünk városaink, íalvaink fel- szabadulásáról és az eltelt évtizedekről, újra és újra megfogalmazódik a kérdés: milyen is volt ez a negyven év, hogyan éltünk a felszabadulás adta lehetőségekkel? Igaz: voltak súlyos gondjaink, 1956- ban tragédiába torkollottak a jobb- és baloldali . elhajlások okozta hibák, a lenini normák, a törvényesség bűnös megsértése. párosulva a reakció aknamunkájával. Mindez nem feledtetheti azonban, hogy e negyven év során, történelmileg nézve viszonylag rövid idő alatt, hihetetlenül gyors fejlődés következett be ebben az északi országrészben és az egész hazában. Aki negyven, vagy akár húsz éve járt egy-egy régi nagyvállalatunknál, nem tudja elnyomni csodálkozását. Jellemző tünet, hogy a Miskolcról elszármazott emberek hazalátogatván, térképet kémek, mert. nem tudnak eligazodni a teljesen átépült városban. Hasonlóan kellemes cipőben jár Ózd is. Ma már az is história, hogy Kazincbarcika és Leninvá- ros helyén nemrég — alig húsz-harminc éve még szánt óföld-knkonoaföid volt. Hangsúlyozom, hiba lenne akár az ünneplés emelkedett hangulataiban is csak a derűs oldalt idémn. de engedtessék meg annak megfogalmazása, hogy nemoeti önérzetünket is sérti, aki nem becsüli a négy évtized szociálist* vúwnónyart. Rons« munkamegosztás, hogy amíg egyesek olykor már az iníantilizmus határát súrolva csak a győzelmekre emlékeznek, mások a kizárólagos fanyalgásban. a kételkedésben, az önmarcangoló pesszimizmusban lelik örömüket. Megértjük azoknak a keserűségét, bánatát, akik például szenvedői voltak az ötvenes években eluralkodott személyi kultusznak, a törvénysértéseknek, majd az ellenforradalmi terrornak, de azokkal értünk egyet, akik nem vétik el az arányokat és nem általánosítanak mé.g a személyes tragédiáknál sem. Egyébként azok a nemzedékek, amelyek tudatosan gondolkodva — vagy utóbb okulva — élték át a bal- és jobboldali torzulásokat, a személyi kultusz és revizionista árulás drámáját, olyan védőszérummal vérteződ- tek fel, amely egy életre védetté tesz. Jó volna, ha e védettséget átörökítenék a* utánunk jövő nemzedékek is. Bőn géssziik az újság'hasábokwt, FéhüV-' tannak a négy évtized jellemző nagy eseményei, a kisebb mozzanatok. Rgy ember életében hosszfc idő, egy nemzet életébe* kevésbé. Vannak események, amelyek úgy hatnak ránk, mintha már nagyon messzi múltbéli üzennének. A földosztás, az iskolák államosítása, a mumkás- és paraezú- fia tolok honfoglalása a* egyetemek**, avagy az a vastaps, ynlt m nehezen értünk, a jobbik esetben megmosolygunlc, de akkor őszinte lelkesedést fejezett ki. Egyáltalán, az események tálalásán kivi» tanulságos böngészni a stílust i*. Ma ugyancsak meghökkentenénk a kedve« olvasót, ha olyan pátosszal tudósítanánk; mint egykoron. Tegyem hozzá, meggyőződésem, hogy akkor sem manipulációs szándékkal tette a kolléga, őszintén ágy create. Ilyen vélt a légkör. Régi újságpéldányok olvastán KVrxVtünúc lehetőségeinken, a sajtó kötelessége*«. Ezekben az években új munkamegosztás van kialakulóban, a televízió, a rádió, a központi és a helyi sajtó között. Ügy érzékeljük, hogy növekszik *x érdeklődés a helyi sajtó iránt. Ez azt mutatja, hogy a világban, az országban yaló tájékozódással együtt növekszik az érdeklődé« a közvetlenebb környezet történései iránt is. Ebben a magyarországi viszonylatba* nagy megyében a helyi információ öasön* ér bennünket nap mint nap. Szeretőénél jól szolgálni a mind igényesebb oAvasék. Azon dolgozunk, hogy hűen értelmezzük; továbbítsuk és visszacsatoljuk a párt politikáját. Valljuk, hogy a sajtó — h* jól esmálljuk dolgunkat — fontos eszköze a szocialista demokrácia fejlesztésének. Szeretnénk, ha a következő évtizedekbe* utánunk jövők érzékelnék: nehéz, de «né* munkát végeztek az elődök • nyolc—»— évekbe*. (Nagy liHúnú Gulyás Mihály: Híd a senkiföldjén Mn éppen egy máshonnan, mindössze tíz kilométerről jött ember — úgymond — „hozzáállása" kellett az ügyhöz. Matisz Károly írásomat, valamint a művész felajánló levelét felolvasta a végrehajtó bizottság előtt. Jólesett hallanom, hogy a vb régen volt eny- nyire egyöntetű a költségek megszavazásában — 4* ezer forintot szánt az „alépítmény” elkészítéséhez. A KISZ-gyűlés is napirendjére tűzte az emlékművet, azaz a fiatalság egyöntetűen ígérte meg, társadalmi munkában elvégzik a szükséges terep- rendezést, és minden egyéb feladatot vállalnak. A terület magántulajdonban volt, a tanács másutt, 9 tulajdonosnak kedvezőbb helyen kártalanította, aki nem vonakodott, a történet hallatára ingyen is lemondott volna arról a területről. Mondhatjuk, valóban mozgalom indult, hogy az ismeretlen magyar hősnek méltó emlékművet emeljenek. Mindez azt jelzi, hogy a közöny áttörhetetlennek látszó, kemény fala valójában omlatag, talán nem is létezik, ha nemes ügy szolgálatába állítják az ember cselekvőkészségét. Fülembe jutott az is, hogy ami mellett eddig érzéketlenül haladtak el — ismeretlen kezek újra és újra tisztára törülték a táblát, valaki még krétával is kihúzta a betűket, hogy látva lássa az erre haladó: ez a híd nem egy a sok közül, ez egy ismeretlen hős emlékműve, hiszen élete feláldozásával védte meg az esztelen rombolástól. Muszáj leírnom, ami most és itt eszembe jut. A nemzeti büszkeség megrendült hite erőre kapott, szinte esdeklőn és fohászo- san nyújtotta kezét az ismeretlen magyar katonahős után, mert. irtóztató a gondolat, hogy ez a vérár.tatta föld csak „warlKVsokat” nevelhetett egy szörnyű világháborúhoz. Kimond va-kimondatlanul az a gondolat hatotta át an embereket, hogy — az emberfaj nyájösztönétől hajtva az egy csordába vertek között is akadtak-akadhat- tak hősök, példaképpé finomodó emberáldozatok, bár — miképp a hidasnémeti is — ködalak csupán, ismeretlenségbe burkolózó titokzatosság, ám mégis beleintegrálható egy nemzet önépítő köztudatába. Az elkezdett „nyomozás” — mint már említettem — holtpontra jutott, 1969. december 17-én népes gyülekezet sereglett össze az ismeretlen hős emléktáblájánál, de hiába várta, hogy valaki kilépjen a sorból és azt mondja — én ismertem a híd ismeretlen megmentőjét, nevét is tudom, még a sírját is megmutathatom. Nem, ilyen ember nem akadt, pedig volt közöttük