Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-14 / 293. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1984. december 14., pénte!: Ma este a képernyőn „...és elszakad az ezüstkötél" Alekszej N. Kazencev szovjet író müvének magyarországi ősbemutatóját láthatjuk ma este 21.40-kor az első műsorban. Az „... és elszakad az ezüstkötél" cimü művének hősei egy Leningrád melletti nyaralóban élnek, ott találkozunk három nemzedék képviselőivel és két nap történetébe süritődik a háromféle szemlélet, hármójuk ellentéte, drámája, küszködése az őket körülvevő világgal, egymással, önmagukkal. A színmüvet Sáfár Judit fordításában, Nemere László rendezésében látjuk. Szereplői Hernádi Judit, Balázsovits Lajos, Máté Gábor (hármukat látjuk a képen), valamint Páger Antal, Szabó István és Szántó Petra. Hogyan és miképpen értékeljük a saját és mások családi életét, azok tagjainak társadalmi (a szó nem ünnepi, csak így ritkán fogalmazzuk) beilleszkedését? És hogyan értékelik azok, akiknek feladata, munkája, hivatása, hogy e kérdéskörrel foglalkozzanak? Megyénkben élő dolgozó családosok élet- és szociális helyzetéről tanácskoztak azon az együttes ülésen, amelyet a Szak- szervezetek Megyei Tanácsa nő-, ifjúsági és szociálpolitikai bizottsága rendezett a közelmúltban. A bizottság reprezentatív vizsgálata számos kérdésre hívta fel a figyelmet. Tizenkét szakmához tartozó vállalatnál, szövetkezetnél, intézménynél végeztek felmérést: a vizsgálati anyag megyénk közel 100 000 családját, azokban élő 171 516 gyermek életét, körülményeit reprezentálja. LAKÁS Nyugodt családi körülmény: elsődleges tényezője az otthon, a lakás. Egyik legégetőbb probléma, elsősorban a fiatal házasoké. A fiatalok, kezdő munkaviszonnyal rendelkezők jövedelme alacsonyabb, mint a középkorosztályé, ha valamiMűvészfiÍrnek tudományos stúdióból Az idő bizony alaposan „megette” a széphalmi Ka- zinczy-emlékművet, amelyet hajdanán egy szerencsi kőművesmester készített. A Sátoraljaújhelyi városi Tanács ezért újrakészíttelte a gere- csei mészkőből. A munkával ifj. Pál Mihály szobrászművészt bízták meg. Az emlékműre egyébként az eredeti szöveget írták újra, változás csak annyiban van, hogy a Kazinczy korabeli helyesírással tették ezt, neves irodalomtörténészek javaslatára. Az eredeti emlékművet egyébként megőrizték — a széphalmi Kazinczy Múzeumban helyezték el. Az újrakészített emlékművet az elmúlt héten már fel is állították. A kijevi tudományos filmstúdióban befejeződött az „Emberek és delfinek” című több részes játékfilm forgatása. Meglehetősen szokatlan dolog, hogy tudományos stúdió játékfilm készítésére vállalkozzon, ám ebben az esetben a témaválasztás indokolta a jelenséget. A történet egy biológusról szól, aki egész életét a delfinek tanulmányozásának szenteli. A filmen érdekes módon keveredik a mese, a valóság, a fantázia, a fantasztikum és a tudomány, sőt a tudományos ismeretterjesztés. A felvételek a Távol-Keleten, a Krímben és a Kaukázusban készültek. A stúdióban évente 400 tudományos-ismeretterjesztő film készül. Ezek többnyire a szovjet tudomány legújabb eredményeit népszerűsítik és ismertetik meg a közönséggel. Az új tudományos játékfilm érdekes kísérlet e stúdióban, s mint a munkatársak remélik, nem az utolsó. lyen módon sikerül is lakáshoz jutni, magas a lakások árának törlesztése, nagy az eladósodás, amely családi feszültséghez vezethet. Sokan laknak együtt a szülőkkel, vagy albérletben a megkérdezettek közül. Saját, vagy szövetkezeti lakásban 40—45 százalékuk, tanácsi, vagy egyéb lakásban 25—30 százalékuk. Az albérletben lakók száma Miskolcon és Óz- don magas, a vizsgálat szerint. Bar a vállalatok igyekeznek segíteni a lakásgondokon, azok igen lassan oldódnak meg. FIZETÉS A családi jövedelmet egyre inkább és egyre többen igyekeznek kiegészíteni egyéb forrásokból is. A felmérés nem tudott pontos ismereteket szerezni ebben a kérdésben, de a vállalatok, üzemek, szakszervezeti bizottságai utalnak arra, hogy dolgozóiknak hány százaléka dolgozik gmk-ban, háztájiban, vagy egyéb helyen jövedelemkiegészítés miatt. A jövedelmek felhasználása közel egy szinten mozog a megyei vizsgálat szerint, az OTP- kölcsönök, egyéb tartozások mellett egyre beosztóbbnak kell lenniük. Ezek a gondok különösen a nagycsaládosokat érintik. Élelmezésre 45 —50 százalékot, lakbérre, lakásfenntartásra — akinek van — 15—20 százalékot költenek. Kulturális és sportcélokra 3—5 százalékot. SZABAD IDŐ Számos fórumon volt már vita tárgya, hogy a munkak időn túl — a szabad időben végzett egyéb munka, jövedelemkiegészítés, vagy egyéb céllal —, milyen időtöltésnek minősül. Utazási, megfelelő szintű üdülési igények nőnek, de sokan azért nem üdülnek, pihennek ezeken a módokon, mert jövedelmük nem teszi lehetővé, Nőnek az utazási költségek, a nagycsaládosok számára pedig kevés a szakszervezeti beutaló. A családok idejének eltöltését nagyban befolyásolják a környezetükben levő szolgáltatások is. Ez különösen a bejáró dolgozókat érinti érzékenyen. A vállalatok igyekeznek üzemi étkeztetéssel, üzemen belüli üzletekkel enyhíteni ezen a gondon, de mindez nem pótolja például a vidékről gyakran hiányolt Patyolatot. GYEREK Népszerűvé vált a gyes. Ám ennek igénybevételével jelentősen csőiéként a családokban az egy főre eső jövedelem, ezért egyre kevesebben vállalnak két gyereknél többet. Nagyon rövid ideig veszik igénybe a diplomás, vagy magasabb jövedelmű nők. A gyes ideje alatt az apák különjövedelmet igyekeznek biztosítani, a családok 30—35 százalékánál különmunkát vállalnak, vagy háztájiban dolgoznak. Segítség a családi pótlék, azonban az egy főre eső jövedelem lényegesen nem változik ezzel sem, és a családosok jövedelme nem javul. Bár 1983-ban másfél millió forintot fizettek ki családi pótlékként, a vállalatok keresik a megoldását annak, hogy a családok életkörülményein, jövedelmén segítsenek a felsoroltakon túl is. — ke — Gulyás Mihály: Híd a senkiföldjén © Az asszony folytatta: — A személyleírás is illett rá, arcát valóban különössé tette, hogy sötétbarna haja volt és szép kék szeme. Az a „szép” jelző szemlátomást zavarba hozta. Magyarázkodott: — Nézze, tizenhárom múltam, abba a korba léptem, amikor egy serdülő lány már nagyon meg tudja figyelni a szép férfiakat. Talán az is tetszett rajta, hogy nem holmi közönséges utászcsizma volt a lábán, mint a bakáinak, hanem hosszú — hogy egész pontos legyek —, féllábszárig sem érő, birgerli- bőr bakancs, oldalán két fényes csattal. Az is nagyon találó a személyleírásban, hogy nem szívesen beszélt, hallgatni szeretett, leginkább az öcsémmel diskurálgatott. Édesapám az állomás váltóőre volt, és őt hozzánk kvár- télyozták be. Édesanyám igen kedveskedett vele, mert nagyon hasonlított bátyámra, aki szintén katona volt akkor és már hónapok óta nem jött tőle levél. Közbeszóltam: — Biztos benne, hogy bir- gerlibakancsot viselt? — Hát persze, hogy biztos! Jó szemem volt. Talán, ha az a két fényes csat nincs rajta, meg se jegyzem. — Különös, nagyon különös — motyogtam elrévedezve. Repánszkiné ismét nekilendült. — Édesapám gyakran hozta szóba a háborút. Egyszer ki is tört belőle a méreg. „Maguk itt szívfájdalom nélkül robbantgatnak ...” Láttam a hadapród őrmesteren, igen szívére vette a megjegyzést. Csendesen, de mégis igen határozottan kijelentette: „Nem szívfájdalom nélkül! Iskolázott ember vagyok. Tudom, a katonák előbb-utóbb eltűnnek innen, megint béke lesz, és ennek a szerencsétlen népnek, nekünk kell mindent újjáépíteni. De a parancsszegé- sért golyó jár.” Édesapám könyörgésre fogta a dolgot, legalább' a Szerencs patak vasúti hídját ne robbantsák fel, közel vannak a házak, s ha — Isten adná! — nem is dőlnek össze, nem marad egy ép ablak, és tél van. Nagyon megjegyeztem, amit erre a katona válaszolt: „Hidasnémetiből figyelni fognak minket, s ha megjön a parancs, négy robbanást várnak tőlünk. Hát megkapják!” Azzal besietett a szobájába, és én láttam, ruhástól veti magát az ágyra, és valamin nagyon töri a fejét. Nem tudom, mi történt másnap, a négy katona nagyon dolgozott a sínek között, és édesapám nem hozta szóba többé a hidat. Repánszkiné tördelni kezdte a kezét, alig tudott uralkodni meghatottságán. — December tizenhatodika volt, szombat. — Rámemelte szomorú tekintetét. — A házunk majdnem felbillent, úgv megrázkódott alatta a föld, egymás után négyszer. Édesapám nem szólt semmit, csak picit, egy igen picit mosolyog. A hadapród őrmester besietett,' összekapkodta a holmiját, szépen elköszönt és még láttam, hogy felkapaszkodik az első hajtányra, a hajtórúd mellé ül, ő is megragadja a fogantyúját és a két hajtány elindul Hidasnémeti felé. A két vakvágány elejét, meg két-váltót robbantottak fel — még az átmenőforgalmat se bénították meg. Akárkit megkérdezhet — idősebbekre gondolok —, mindenki emlékezik rá, hogy a vasúti patakhíd megmenekült. Elővette az újságot, maga elé terítette, szemét nem tudta levenni a fényképről. Isten engem úgy segítsen — ő volt! — Eltűnődött, szemét lehunyta. Hangjában sírás bujkált, — Elindult szegény, hogy meghaljon Hidasnémetiben. Milyen rettenetes, ugye milyen borzalmas?! Már csak egy, egyetlenegy nap volt neki hátra. Meditációjában megakasztottam: — A Hernád-híd nem került szóba? Az asszony rögtön válaszolt: — De! Édesapám beszélt neki róla, hogy azt is aláaknázták, és nagy kár fogja érni az egész környéket, ha felrobbantják. Úgy rémlik — erre nem emlékszem pontosan —, a hadapród őrmester mintha azt mondta volna, hogy arra mór a németek tették rá a kezüket, és nekik semmi se drága, ami magyar. Valami ilyesmit mondott. Hazafelé kocogva, gondolataim elkalandoztak. Immár teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Végvári János somogyi falusi legény méltó az utókor hálájára — nem robbantotta fel a gönci vasúti hidat, a rászerelt mázsás repülőbombák „döglöttek” maradtak. Meglehet, még mindig azon járnak a vonatok. (Később egy gönci ismerősöm megemlítette: Kassáról hazakeveredve — leventeként vitték el — meglepte, hogy annak a hídnak semmi baja, de nem kérdezősködött, nem járt utána, hogyan menekült meg.) Azt talán sosem fogom kideríteni, hogy a Hernád-híd megmentése is az ő nevéhez fűződik, de a gönci vasúti híd betontámfalán táblának kellene lennie, esetleg ezzel a szöveggel: „Végvári János hadapród őrmester és három ismeretlen társa emlékére, akik megmentették az esztelen rombolástól 1944. december 16-án!” És nem is a tanács kötelessége volna leróni az utókor háláját — a veszélyeztetett házak lakóinak, akik annak a négy magyar katonának, elsősorban a hadapród őrmesternek köszönhetik, hogy házuk fedelét nem vitte el a robbanás szélvihara. Pénteken telefonhívást kaptam Szikszóról. A beszélő hangja fiatalemberre vallott. Közölte, nevét nem mondhatja meg, mert nem tudhatja, hogy az illető, akinek a nevét és címét megadja, nem veszi-e zokon ... Ezt hozta tudomásomra: „Amikor azt az emléktáblát felavatták a hídon, édesapja másodmagával Göncről jött. Nasta József tornyosnémeti lakos ezt a kijelentést tette, amikor elolvasta a tábla szövegét: »Már miért lenne ismeretlen? Jó barátom volt.. .«* Édesapám most. vasárnap, cikke elolvasása után mondta ezt, ebéd közben. Tessék megkeresni.” Úgy gondoltam, vasárnapra nem halaszthatom a látogatást— karácsony vigíliáján illetlenség bárkit megzavarni ünnepi készülődésében és ünnepi hangulatában. Szombaton állítottam be hozzá. Kopogok egy tornyosnémeti ház ajtaján. — Igen! Tessék! Egy férfi fekszik a he verőn. Almából verhettem fel — már ebéd után lehet. Köszönök. Megdörzsöli a szemét. Felül, majd nehézkesen feláll. Középtermetű, jól táplált férfi. Mosolyog, miközben a kezét nyújtja. Nem mutatkozik be — erre már semmi szükség —, egyből belevág, de nem a közepébe. — Továbbszolgalaios szakaszvezető voltam. Tanultam néhány apróságot a hírszerzésről. Mondja, hogy a csudában jutott a nyomomra? Számba kaptam a kisujja- mat — Innen szoptam. Nevetett. Zsebébe nyúlt, elővette az összehajtogatott V ;ságot — ott nyitotta ki, ahol a cikkem volt. — Már éppen írni akartam magának, hogy ugorjon el hozzám. — Farkast emlegetnek és egy újságíró toppan be. A fényképre mutatott. — Nem akartam hinni a szememnek. Úristen! Ez Végvári Jancsi! Hót mit keres maga itt, nadapród őrmester úr? Nem, nem tege- ződtünk, de — mondhatom — jó barátságban voltunk. Kisimogatta a meggyűrődött újságot, hosszan nézte a képet. Nagyot sóhajtott, eltűnődve csóválta fejét, majd beszélni kezdett. — A múlt vasárnap volt harminc éve, hogy utoljára láttam. Ugyanilyen volt, csak a mundért kell hozzáképzelni. — Rám emelte szomorú tekintetét. — Gondolhatja, mennyire kedveltem én ezt a fiút — fiatalabb volt nálam —, neki adtam a bir- gerlibakancsomat, nekem szorított. Rel akart vágni vele, két fényes csatot varratott rá. Igen jól állt neki. Szép szál legény volt. A századparancsnokunk még görbített is rám, mért nem neki adtam a bakancsot. Közbeszóltam: — Végvárinak milyen fegyvere volt? — Miért fontos ez? — Csak kérdem. — Bajortett, meg ... várjon csak — Elgondolkozott. Harminc év nagy idő. — Azt hiszem, géppisztoly, magyar, ívtáras, de pisztolya is lehetett, plusz. ' — Mikor találkozott vele utoljára? Nasta József neheztelő pillantást vetett rám, mintha mondaná, ne siettessem, sora van annak. S az elején kezdte. — A parancsnokságunk Hidasnémetiben volt, a Do- bozy-féle kastélyban. Ott tébíáboltam az udvaron, amikor a segédtiszt kiszólt értem — Jöjjön csak, szakaszvezető! Az „öreg” hivatja.— Józsi bácsi elhúzta a száját — Tiátja, a hadragyocskánnk én mar csak „szakaszvezető’' voltam, még véletlenül se tette hozzá, hogy „úr”, nem járt rá a nyelve. Besiettem az „öreghez” — magunk közt így hívtuk a századost. Még most is hallom azt a nyegle hangját: „Szakaszvezető! Elmegy Abaújszinára. A tankcsapda déli oldalára műszaki zárat létesít. Tanktámadás várható. Értettem?” Haptákoltam. Értettem, százados úr! Tisztelegtem, levágtam a hátraarcot és nyomás kifelé. És a folyosón Végvári Jánosba botiok.
