Észak-Magyarország, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-01 / 179. szám

ÍAKUlLitíAü 4 1984. augusztus 1., szerda JVIa 35 éve Lapzártakor: A színházállamosítások évfordulóján Harmincöt évvel ezelőtt. 1949. augusztus 1-én jelent meg a Népművelési Minisztéri­um rendelete, amely államosította a ma­gyar színházakat. Ez azt jelentette, hogy attól a naptól kezdve már színházi enge­délyt magánszemélynek nem adhattak ki, a színházak állami intézményekké váltak. 1948 fordulatokban gazdag esztendő volt ha­zánkban. Tavasszal a nagyüzemeket álla­mosították, augusztusban az iskolákat, s ez azt jelentette, hogy az ipari termelés és a felnövekvő generációk nevelése már állami kézbe került. Az iskolán kívüli művelődés lehetőségei azonban jórészt magánkézben voltak, és a budapesti Nemzeti Színház, va­lamint az Állami Operaház kivételével az ország összes színháza gyakorlatilag magán- vállalkozás volt. Érdemes itt kitérni röviden a Miskolci Nemzeti Színház ez időbeni állapotaira. Az igazság kedvéért el kell mondani — s ezt nem először tesszük —, hogy itt Földessy Géza társulata, a körülményekhez képest jó, haladó színházat csinált. Bár az államo­sítás idején megjelent egyes újságcikkek igen szigorúan mérlegelték és marasztalták el ezt a rövid időszakot, akik akkor is szín­házlátogatók voltunk, szívesen emlékezünk vissza több, itt bemutatott darabra, elő­adásra, és ha most egy emberöltő — már történelminek nevezhető — távlatából te­kintünk vissza, még inkább megállapítható, hogy a társulat akkor lehetőségeihez képest jó színházat csinált. Ha az Éjjeli menedék­hely, vagy az Egerek és emberek, A revi­zor, a Jegor Bulicsov, A mi kis városunk, a Viharos alkonyat előadásait idézzük, vagy az akkor Miskolcon játszó Komlóé Juci, Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Hornná Pál és mások alakításait, úgy az emlékkép min­denképpen szép. Akkor is, ha a magán­színház jellegéből adódóan, sok-sok nehéz­séggel küzdött. Az utolsó magánigazgatású évadban, az 1948—49-esbem — mint a Sza­bad Nép 1950. június 10-én megírta — a Miskolci Nemzeti Színház 83 premiert tar­tott, és egy-egy darabot átlagosan 1500 né­ző tekintett meg. Ez nem jelentett két telt­házat sem. E hatalmas mennyiség természe­tesen nem jelenthetett egyenletes minősé­get, de voltak máig emlékezetes bemutatók. Például az Estére jó barát érkezik című francia partizándráma, Shaw Warrenné mesterségének előadása, Kovács Terussal a főszerepben, vagy Inke László alakítása ugyanebben a darabban, megemlíthető Mai­iéi Pagnol A pék felesége című drámája, és talán még lehetne sorolni. A tömegmun­kában tagadhatatlanul felbukkant a nívót- Hanság, és a színház, mint az iskolán kívü­li művelődés fóruma, ilyen körülmények között kevéssé funkcionálhatott. Ez is sür­gette az államosítást. De Miskolcon sürget­te más is. A színház igazgatója, Földessy Géza 1949 áprilisában tanulmányútra indult nyugati országokba, s néhány hét múlva már bizo­nyossá vált, hogy itthagyta színházát, nem tér vissza. Az államosítást megelőző évad végére vezető nélkül maradt a színház. A színház kommunistái — a Magyar Dolgo­zók Pártja megyei bizottsága segítségével — a színház tagjaiból öttagú tanácsot ala­kítottak, amely átvette az irányítást, és az államosításig vitte a színház ügyeit. Jólle­het, ez a bizottság kényszerhelyzet szülötte volt, munkája mégis igen eredményesnek bizonyult, és tevékenysége már‘szerves át­menetet kepezett az állami színházak új műsorpolitikai célkitűzéseinek irányában. A bizottság tagja volt Aidái Aladár, Inke László. Kalás/.di Pál. Szabados Ambrus, Szi­li János, és részt vett a bizottság munká­jában, bár nem volt tagja, Komlós Juci, Földessy Géza felesége, aki nem távozott külföldre. Ilyen előzmények után érle a Miskolci Nemzeti Színházat a színházak állami ke­zelésbe vételéről szóló kormányrendelet. A színház üzemigazgatója Májercsik Rezső, diósg> őr-vasgyári élmunkás, művészeti ve­zetője pedig Szendrö Ferenc, a munkás kul- túrmozgalom egyik országos vezetője lett. aki első nyilatkozatainak egyikében elmond­ta: „Hogy mi határozza meg munkánkat? Az, hogy Miskolc dolgozói számára tartjuk előadásainkat. A korszerű, a haladást szol­gáló színpadi műveket kell megismertetni a vidék közönségével is. Miskolc kultúréle- tének fontos tényezőjévé kell válnia a mis­kolci színháznak ...” Az első év program­ját üzemi és tájelőadásban Lenes A helyet­tes és Ho Csu Az új igazgató című darab­ja vezette be. Az első premier 1949. októ­ber 7-én volt, ez volt egyben a színház 127. évadjának nyitása. A díszelőadáson Szof- ronov Moszkvai jellem című színművét lát­hattuk. Ezt követte A dohányon vett ka­pitány című operett, a Filmcsillag című ze­nés vígjáték, a Tartuffe, majd eredeti be­mutatóként Barabás Tibor Magyar jakobi­nusok című színműve, utána Strauss Bécsi diákok című operettje. Mindez három hó­nap alatt! 1950-ben hasonlóan színes volt a program; már márciusban sorra került Fagyejev Az ifjú gárda című színműve, és az évad vége felé Dunajevszkij Szabad szél című operettje. Lapunkban több cikk foglalkozott hajdan a színház államosításával. A miskolci szín­ház a miénk! című, 1949. szeptember 25-i cikkében Sárközi Andor ezt írta többek kö­zött: „Ne felejtsük: a fejlett szocialista mű­vészet csak úgy valósítható meg. ha a né­zőteret estéről estére munkások, dolgozó pa­rasztok, haladó értelmiségiek, kisemberek töltik meg. Legyünk rajta, hogy Borsod me­gye és Nagymiskolc dolgozóinak hatalmas tömegei kerüljenek közel a színházhoz, hogy erőt. kitartást és harcos elszántságot merít­senek belőle boldog jövőnk, a szocializmus építéséhez.” A premier után Hajdú Béla többek között ezt írta: „A bemutatkozó elő­adás teljes sikere biztosíték arra, hogy szer­vezett közönségünk, Nagymiskolc dolgozói­nak hatalmas tábora a szánház dolgozóival, a kultúrmunkásokkal együttműködve, ma­gas rangra fogja emelni Miskolc szocialista színházát.” Harmincöt év telt ei azóta. A fejlődés nem volt egyenletes. Természetszerűen adódtak jobb és gyengébb évadok, s bár sok minden változott az állami színházban, az alapvető feladatok nem. S ha színházunk magas ran­got is ért el napjainkra, erre az 1949-es, a magyar színházak életében gyökeres vál­tozást hozó történelmi eseményre emlékez­nünk kell. s az akkor megjelölt feladato­kat sem árt olykor-olykor újra, meg újra felidézni. Benedek Mikié« Jegyzet Ne szólj rá... A nyár az az időszak, ami­kor — remélhetőleg — töb­bet van együtt a család. Nemcsak azért, mert hosz- szabbak a nappalok, nem­csak azért, mert iskolai szün­idő van, és a gyerekek töb­bet vannak otthon, hanem azért is, mert ilyenkor nya­ral, üdül, pihen együtt a család. Amennyire jó, kel­lemes ez, annyival inkább előjönnek azok a problémák, melyek egész évben megvan­nak ugyan, csak éppen most hatványozódnak. Együtt vagyunk szabadság­időnk alatt a családdal, el­kezdünk tehát „gyereket ne­velni”. Véleményünk szerint az sem jó. ha mindkét szülő úgy véli. neki, most a sza­badságidőben kell behozni, amit egész évben elmulasz­tott, vagyis most kell min­den pillanatban odafigyel­ni a gyerekére, most kell szigorúan fogni azt a „ko­misz kölyköt”. Az persze nem baj, ha jobban észrevesszük, amit észre kell vennünk a gyerek viselkedésében, az sem baj. ha megmondjuk, ami nem tetszik. (De ugyanígy mond­juk meg azt is, ami tetszik. A gyerek nem fogja elbízni magát, ellenkezőleg: egy kis dicséret időnként szárnyakat ad. Nekünk, felnőtteknek is jólesik, ha például a mun­kahelyünkön észreveszik, hogy valamit a szokottnál, vagy a kötelezőnél jobban végeztünk el.) Tehát koránt­sem azt akarjuk mondani, hogy szabadságidőben a gye­reknek mindent szabad, de talán egy kicsit többet sza­badjon, mint egész esztendő­ben. A legjobban az árt a gye­reknek, ha bizonytalanná tesszük öt. Mivel tehetjük bizonyta­lanná ? Azzal, ha a szülőknek, el­térő a nevelési gyakorlatuk. Ha például az együk vala­miért szól a gyereknek, ha például nem tetszik neki, hogy a vállalati üdülőben másokat zavarja hangos vi­selkedésével, és akkor a má­sik szülő csendben figyel­mezteti házastársát: — Ne szólj rá a gyerekre! A gyerek hallja, és bizony­talanná válik. Az előbb már úgy érezte, hogy édesapjá­nak (vagy édesanyjának) igaza van, amikor őt csend­re inti, ám a „ne szólj rá” hallatán úgy véli, mégiscsak bömböltetheti azt a magnót. Talán még szerencsés is, ha az elvek nem egészen egységesek, mert így kiala­kulhat egy helyes középút, és sem túlzott szigorúsággal, sem túlzott engedékenység­gel nem ártunk a gyereknek. De alakuljon ki ez a közös nevező, és ha ezután az egyik szülő — óhatatlanul — mégiscsak figyelmezteti va­lamire a csemetéjét, ami a házastársának nem tetszik, akkor a házasfárs számol­jon magában hármat és leg­feljebb csak csendben súg­ja oda: — Ez talán felesle­ges volt. Persze az is lehet, hogy nem. volt felesleges. Tahiti nevének hallatán a legtöbb ember lelki szemei előtt nyomban megjelennek azok a tüzes színek, termé­szetes női szépségek, trópu­si virágok, amelyek Paul Gaugint bűvölték el annak idején és inspirálták csodá­latos festményeit. Napjaink­ban mintha e világ képei, színei elevenednének meg Budapesten a Margitszigeten és néhány magyar város­ban, ahol fellép a Tahiti Nagy Balett. Örömünnep a kétrészes műsoruk címe, s valóban mintegy nagy eg­zotikus vigasság él és mo­zog a színpadi világ. A nagy létszámú együttes számos pompás jelenetet villant fel a polinéziai szigetvilág va­nília illatú mindennapjaiból, szokásaiból, múltjából és je­lenéből. Látványban valóban nincsen hiány és mozgal­masságban sem. Mulatság és halászünnep, harci tánc, bambusztánc, tűztánc válto­gatják egymást. Megnyerő egészében a műsor, amellyel az 1976-ban alakított együt­tes Terii Gille Hollanda mű­vészeti vezetésével hozzánk érkezett. Tegnap este, lap­zártakor a miskolci sport- csarnokban mutatták be mű­sorukat. Képünk: egy jele­net a műsorból. Anyanyelvi tabor Patakon Ismerkedés az óhazával Éppen Debrecenből és a Hortobágyról érkeztek vissza Patakra. Egész napos kirán­duláson voltak, megismer­kedtek • a Hajdúság nagy múltú városának történelmi, művelődéstörténeti neveze­tességeivel, s bepillantást nyertek mai lüktető életébe. Beültek a híres események színhelyéül szolgáló Nagy­templom padjaiba, megtekin­tették a 450 éves jubileu­mához közeledő Református Kollégium könyvtárát, mú­zeumát. Aztán következett a Hor­tobágy, a hazánkkal kapcso­latosan külföldön oly gyak­ran emlegetett „magyar pusz­ta”. A pásztormúzeumban látták a csikósok, gulyások, juhászok — számukra egzo­tikus — ruháit: cifra szűrö­ket, bozontos gubákat, to­vábbá sallangos ostorokat csapószijjal, kormos, füstös bográcsokat, lószerszámokat, kocsikat, kampós juhászboto­kat. Majd nekivágtak a pusz­tának. Izgatottan néztek jobbra-balra, fel a magas­ba, mint akik keresnek va­lamit. Ez a valami pedig nem más, mint— « pusztai déli­báb ... Bizonyára a szüleik, vagy Inkább a nagyszüleik mesél­tek nekik erről a „híres-ne­vezetes” pusztai tünemény­ről, odahaza New Yorkban, Torontóban, Londonban, Pá­rizsban, Stockholmban, Mün­chenben, Amszterdamban. Talán a lelkűkre is kötöt­ték, hogy okvetlenül nézzék meg a délibábot. Hát most ezt keresték, itt volt rá az alkalom. Gémeskutat, szür­kegulyát. rackanyájat, dübö­rögve vágtató szilaj ménest láttak, de délibáb — egy te­nyérnyi sem volt sehol. An­gol. francia, német, magyar szóval keresték-kutatták, sze­rették volna „megidézni”, hogy az anyanyelvi táborból visszatérve szüleikhez, el­mondhassák nekik, eldicse­kedhessenek otthoni baráta­iknak, hogy milyen is a ma­gyar délibáb. De hiába volt minden próbálkozásuk, déli­bábnak híre-hamva sem volt a Hortobágyon ... — Minden héten autóbusz­ra ültetjük a külföldi ma­gyar fiatalokat, és hosszabb- rövidebb tanulmányi kirán­dulásra visszük őket — tá­jékoztat Kanesütz La josné, a pataki anyanyelvi tábor ve­zetője. — Debrecenen, a Hortobágyon kívül körutat tettek a Zempléni-hegység­ben. Sátoraljaújhely, Szép­halom, a füzéri vár, Holló­háza, Gönc, Vizsoly, Boldog­kő vára sok történelmi isme­retet nyújtott nekik, s gyö­nyörködhettek a táj vará- zsos szépségeiben is. De el­látogatnak Tokajba, Miskolc­ra, Lillafüredre, majd négy­napos országjáráson vesznek részt, ennek állomása Agg­telek, Eger, Budapest, a Ba­laton, és néhány dunántúli varos lesz. — A négyhetes nyári kol­légium tananyagát úgy állí­tottuk össze, hogy a délelőt- tönkénti történelmi, irodal­mi, művészeti elméleti anya­gon kívül a „helyszíneken”, a valóságban mennél többet láthassanak, sajátíthassanak el ..magyarságismeretből”. A foglalkozások középpontjában természetesen a magyar nyelv tanulása áll. Nyelvtudásuk­nak megfelelően, különböző csoportokba osztottuk őket.s naponta három órát töltenek szüleik, nagyszüleik anya- nyelvénék a tanulásával. — Délután lehetőségük van sportolásra, magyar népda­lok, néptáncok tanulására, múzeumok, képtárak látoga­tására. Vannak, akik fafa­ragással, kerámiakészítéssel foglalkoznak, de a legtöbben, éspedig az 56 külföldi fia­tal közül 35-en főzőtanfo­lyamon vesznek részt, még­hozzá nemcsak lányok, ha­nem szép számban fiúk is. A barackízes palacsinta pél­dául a fiúknak jobban sike­rült, mint a lányoknak. Ez idén először húsz har­madik osztályos gimnazista is tagja a pataki anyanyel­vi tábornak. Jutalomként ré­szesülhettek ebben a kitün­tetésben: a megyei művelő­désügyi osztályok küldték őket az ország különböző tá­jairól. A hazai és a külföl­di magyar fiataloknak egy­aránt hasznos ez a közös „táborozás”, mert nemcsak a nyelvtanulásban segítik egy­mást, hanem emlékezetes, tartós barátságok is szövőd­nek. Aztán barábkozás köz­ben a „vendégek” jobban, közvetlenebbül megismer­kedhetnek a mi fiataljaink tanulmányaival, iskolai és magánéletével. A korábbi évekhez hason­lóan, ezen a nyáron is fő­képp az Egyesült Államok­ban, Kanadában élő magyar szülők küldték el középis­kolás korú gyermekeiket Sá- ' rospatakra, a Magyarok Vi­lágszövetsége és az Anya­nyelvi Konferencia Védnök­sége állal immáron tizenhar- madszor rendezett nyári kol­légiumba. De érkeztek fia­talok a nyugat-európai or­szágokból, sőt még Szíria fő­városából, Damaszkuszból is. A magyarországi nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, roko­nok — főképp vasárnapon­ként — ellátogatnak Patak­ra, hogy elbeszélgessenek a külföldi „kisrokonokkal”, s „óhazai” ajándékokkal ked­veskedjenek nekik. Félidőhöz érkezett már az anyanyelvi tábor. Augusztus 12-én országjáró körútra in­dulnak a fiatalok. Előtte szombaton bűcsúestot tarta­nak: versmondással, ének-, tánc- és zeneszámokkal szó­rakoztatják egymást és az óhazai rokonokból, érdeklő­dő patakiakból álló közön­séget. Természetesen a mű­sor magyar nyelven hang­zik el. bemutatva, mennyi­re haladtak négy hét alatt „magyarságismeretből". Már készülnek a búcsúmú- sorra. A rózsáktól, virágok­tól kedves, illatos „campus”- ban. a kollégiumi kertben egyikőjük már ízlelgeti, mon­dogatja Petőfi sorait: „Egész úton — hazafelé — / Azon gondolkodúm: / Miként fo­gom szólítani / Rég nem lá­tott an vám?” Jól érzik magukat Pata­kon a fiatalok. Igv bizonyo­sak vagyunk benne, hogy odahaza .mindnváian „ked­vest. szénét” mondanak maid édesanyjuknak, édesan toknak az óhazáról. Mert délibábot nem láttak ugyan, de lát­hatták — amerre csak meg­fordultak — az énülő szé­pülő — magyai' valóságot. Hegyi József Szünetel a népkerti mozi A Borsod megyei Moziüze­mi Vállalat, a miskolci nép­kerti szabadtéri moziban a mai naptól szünetelteti az előadásokat. A szünet előre­láthatólag két hétig tart. A vetítések ideiglenes szüne­teltetését a miskolci sport­csarnokban rendezendő he­lyiipari kiállítás és vásár előkészületei teszik szüksé­gessé. A kényszerű szünet után a mozivállalat természetesen várja a szabadtéri mozit kedvelő közönséget. A vetí­tések újrakezdéséről időben tájékoztatják a nézőket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom