Észak-Magyarország, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-04 / 54. szám

ESZ AK- MAGYARORSZÁG 4

Y9M. március 4., vasárnap

Hétköznapi tükör ötvenöt percben

M

egyénk nagy jelentőségű ipari városaiéi ka varrt képet adni a televízió a minap. Igaz, nem a legalkalmasabb időpontban — 18.25-ös kezdettel — és a második műsorban került adásba, de talán így is elég sokan látták az Ózdi hétköznapok című, ötvenöt perces dokumentumfilmet, amely az előzetes beharangozás szerint arra kereste a választ, miként fejlődött az utóbbi évtizedekben a most 700 esztendős település, és főleg miként hatottak e város életére az 1970-es évek második felének gazdasági változásai, a kohászati világválság begyűrűzése mit jelentett az ózdiaknak. A dokumentumfilm íorgatókönyv- iiója és riportere Brády Zoltán, rendezője Korompai Márton volt.

A dokumentumfilm sokszínűén kívánta Ózd hétköznapjait — 1983 nyarának hétköznapjait — tük- röztetni, mozaikszerű építkezéssel, egy-egy témakörben több ember megszólaltatásának egymásutánjával, a múlt bemutatásánál pedig archív fotók és filmfelvételek felhasználásával megmutatni, miként is lett a kis településből a kohászat nagyüzemmé fejlődésével együtt iparváros, hogyan változott meg és ívelt fel az itt dolgozók élete a hatvanas évek nagy ipari felfutása idején, mennyire változott meg a város lakosságának arculata, összetétele az akkori nagyarányú idetelepülésekkel és milyen hatással volt a kohászati megrendelések csökkenése, termelésátszervezése az érintett dolgozókra.

„Van jelenünk, van jövőnk is, bízok benne ...” — ezzel zárta Pethes András, az Ózdi Kohászati Üzemek vezérigazgatója a riporterrel folytatott és a kohászat igen sok gondját körüljáró beszélgetést. Ezzel zárult az egész film is, illetve utána még egy rövid képsor következett, amire még visszatérek. Igen, optimizmus csendült ki számos megnyilatkozás bőd. Azonban nem egy munkásember, aki áz átszervezés miatt olyan munkakörbe került, ami nem képesítésének megfelelő, bizony füstölög, s nem érzi jól magát, az új helyen. A vezérigazgató optimizmusát a film nem cáfolta meg semmivel, de túlzottan nem is támasztotta alá.

Ám nézzük, miről is kaptunk képet. Öreg munkások emlékeztek a gyár régi életére és vetették azt össze napjainkkal. A gyártörténeti múzeum vezetője szakavatottan tájékoztatott az üzem fejlődésének különböző szakaszairól, a munkásság megosztása végett létesített szociális intézményekről, a vezérigazgatóság által irányított münkásművelődés kezdeteiről, s arról, hogy ilyen körülmények között az igazi munkásmozgalom csak 1917-ben kezdődhetett meg. A felszabadulás után Özd sokáig a régi falu képét mutatta, a magánkézben levő részvénytársaságtól 1946-ban államosították a gyárat. Nyomon követte a dokumentum- film a gyár fejlődését és vele párhuzamosan a város épülését, a lakosság életének változásait, mégpedig ez utóbbit nagyon sajátos aspektusból, a lcercskedelmi forgalmon lemérve. A vezérigazgató a gyár utolsó huszonöt évének mozgalmas életéről, a jelentős nagy- beruházásokról adott számot, s mert a város lakosságának élete mindenben kötődik a gyáréhoz, a hetvenes évek végének világgazdasági nehézségei sajátos módon jelentkeztek Ózdon is. Igen érdekes és tanulságos volt a tűzimunkások egész sorának felszólalása, a Básti János pártbizottsági első titkár vezette megbeszélésen, amikor szóvá tették, hogy nem lehet a munkások életszínvonalát a maszekolásra alapozni, mert a lűzimunkás nem vállalhat magánmunkát, mint a lakatos. Igen nagy gondként jelentkezett a szakmunkás-továbbképzés. Viszont sajátos új és jó dologként emlegették, a határozott időre szóló vezetői kinevezéseket.'

Külön fejezetet érdemelnének azok a gondok, amelyek a helyi művelődési lehetőségekkel kapcsolatban kerültek szóba, annak clszürküléséröl adtak ijesztő képet, ugyanakkor felvillantották a reményt, hogy az újjászületett Liszt Ferenc Művelődési Központ élete mennyire ígéretes. Különösen ijesztő volt a rövid képsor a fiatalok életének „kultúramentességéröV’. Ismerve Ózd művelődési életét, ez a vonulata a dokumentumfilmnek nem volt teljesen igazságos. Sokkal' több a művelődési lehetőség ma is Ózdon, mint amennyiről a filmben szó esett és alighanem a megkérdezett fiatalok válogatása sem volt jó, kicsit egyoldalúnak tűnt. Az is elhangzott, hogy az értelmiség nem találja a helyét, nagy az elvándorlás. Itt szükséges megemlíteni, hogy az élműit év nyarán éppen ebben a témakörben volt egy nagyszabású ankét Ózdon, amelyen az onnan elkerült értelmiségiek közül is többen részt vettek és annak az ankétnak a tanulságai ezt az állítást cáfolják. Nemcsak en vettem részt azon az ankéton, hanem a dokumentumfilmet készítő rendező és riporter is. Sőt ők filmet is készítetlek róla. Lehet, hogy azt majd külön látjuk? Jo lenne, mert a megállapítás az értelmiségről így nem igazságos. Optimista hangon szólt a város jövőjéről Tóth János pártbizottsági titkár, Varga Dezső tanácselnök is és e megnyilatkozások alátámasztják Pethes András már idézett megállapítását és bizodalmát. Jó lenne, ha a napjainkban átcsoportosított tűzimunkások, hengerészek is inkább bizakodók lennének, mint a filmben voltak.

K

örülbelül ezt tükrözte az ötvenöt perces dokumentumfilm Ózd hétköznapjairól. És még valamit, amit már fentebb jeleztem. A legutolsó képsoron azt láttuk, hogy szól a műszak végét jelző gyári duda, s a dolgozók százai, vagy éppen ezrei még a dudaszó alatt mar megmosakodva, utcai ruhába öltözve blokkolnak és hagyják el a gyárat. Vajon mikor hagyták abba a munkát? Mert erről es ami ettől elválaszthatatlan, a munkafegyelemről, nem sok- szó esett az ötvenöt percben. De lehet, hogy ez csak egy rendezői fogás volt, s akkor nem az ózdi munkásokat illeti e megrovó kérdés.

Benedek Miklós

Kicsi könyvtár, kicsi ház

Gondok és tervek Tokajban

Tavaszelő Tapolcán

Hiába kutatta még a fotóriporter a tavaszelő nyomait Tapolcán. Meleget, lombot, kirándulókat nem talált. Ám kutatnia sem kellett, de jég helyett már víz tükrözi a tópartot, s a lomb, ha csak duzzadó rügy formájában, de ott van már a fákon. Csak türelem, és zöld lesz a park is. (Fojtán László felvétele)

íudoiRányos konferencia

A Tokajba látogató, jó időben igazán jól érezheti magát. Sütött a február végi nap, sok okunk lehetett volna, hogy a kiadós séta során kellemesen érezzük magunkat. Sajnos, a téma, „amiben” jártunk, nem volt kellemes. A művelődési ház vezetőjével meglehetősen szomorú állapotú helyeket látogattunk végig.

Vegyük csak a volt görögkeleti templomot, a tokajiak galériáját, ahol számos nivós kiállítás volt már. Ezúttal kívülről jártuk végig az épületet: betört ablakok, amerre a szem fellát, szükség lenne a tetőszerkezet megjavítására is. Joggal kerítették körül (életveszélyes terület felirattal) ezt a galériát, hiszen udvarszomszédságban vannak az iskolások-napközisek.

Várhelyi Gyula, a műveló- dési ház vezetője:

— Nem akarok vészharangot kongatni, de ha a szükséges felújítást nem végzik el, újabb .zsinagóga-gondunk” lesz.

A valódi zsinagógaépület már tető nélküli. Csak a falak meredeznek. A bekecs téesz tulajdona, a hírek szerint ők fogják felújítani. Régen arról is szó volt, hogy ez lesz Tolvaj művelődési háza, közművelődés» intézménycentruma.

— Ez már a múlté — mondja az igazgató —, máshol kell kereskednünk. A nagyközségi fejlesztési, rendezési terv is azzal számol, hogy ott kell megtalálni a művelődési ház bővítésének lehetőségét, ahol az intézmény jelenleg van. Ismét a művelődési ház igazgatóját idézem:

— Már régen meggyőződésem, hogy Tokajnak nem művelődési palotára, nem 500 személyes nagy és szép színházteremre lenne szüksége. Hanem arra van igény', hogy a kisközösségek kapjanak megfelelő helyet a találkozásokra. A jelenlegi helyen is van lehetőség a művelődési ház korszerűsítésére és bőví- tésére. Ott van például egy kétszobás '(üresen álló) szükséglakás a nagytermünk mellett. Fia ezt megkaphatnánk, máris nyernénk 40 négyzet- métert, bővíthetnénk a nagytermünket, öltözőt, klubszobát nyerhetnénk. A mai hely- szűkösség miatt .a filmszínházban tartunk irodalmi esteket, műsoros előadásokat, itt természetesen bérleti díjat kell fizetnünk. Szóval eléggé áldatlan állapotban vagyunk, az épületi hiányok mellett a minimumot sem tudjuk biztosítani berendezésben, felszereltségben.

Mindez kihal a tartalmi tevékenységünkre: nincs lehetőségünk a szakkörök, amatőrcsoportok, közhasznú tanfolyamok további bővítéséreszervezésére, a klubszerű ösz- szejövetelek lehetőségei is igen szűkösek.

A nagyközségi könyvtár a tanács épületében van. Oda is be kell térnünk. Bizony, gondok jócskán vannak itt is. Talán nem veszik túlzásnak a helyiek, ha az íródik le: méltatlan ez a szűkösség; méltatlan ez a könyvtár Tokajhoz. Ha itt foglalkozást akarnak tartani, vagy rendezvényt, a kölcsönzést szüneteltetni kell. S teljesen jogos az aggodalom: ha egy idős bácsi vagy néni már harmadszor is hiába megy a könyvekkel — egyszer megunja ... Es ez nem lehet cél. Hely kellene — méltó — a könyvtárnak is. Mindezek a problémák a nagyközségi vezetés előtt sem ismeretlenek. A helyzetet már felmérték, arra lenne most szükség, hogy ennek birtokában a jelenlegi tervek és realitások ismeretében folyamatos, következetes munkával, a fokozatosság elvét követve megkezdjék a lépéseket a gyakorlati munkában is.

Mindemellett nem lennénk igazságosak, ha csak a gondokról, orvoslásra váró bajokról ejtenénk szót Tokajból. A Zilahy György Művészetbarátok Köre és a művelődési ház együttműködésében e településünkön igen rangos kiállítások vannak. Es a művelődési intézmény — a vázolt feltételek közepette is — igyekszik lehetőséget biztosítani az aktív művelődési közösségek működésére. A múzeumbaráli kör, a legeled ményesebbnek ítélt díszítőművészeti szakkör, az ifjúsági és a gyermekklub, a honismereti szakkör, a kertbarátok köre, az általános klub és a gyermekek rajz- szakköre él és létezik Tokajban.

A nagyközségi tanács megfelelő összegű támogatást biztosít a művelődési ház és a könyvtár költségvetési működéséhez. Várhelyi Gyula szerint mindig lehet számítani a Tokajban levő szövetkezetek, gazdálkodó egységek támogatására is. Ezek aktuális kapcsolatot jelentenek; vagyis ki-ki cikkor és abban segít, amikor és amiben éppen ő tud. „Én ezt fontosabbnak tartom, mint ha egyszer, év elején letudnák némi pénzzel a támogatásunkat; többre -becsülöm ezt az erkölcsi biztosítékot” — mondta a művelődési ház igazgatója.

Tokaj mindenkeppen többet érdemel, mint amit a jelenlegi közművelődési intézmények az adott feltételek között adni tudnak. A gazdagodást hozó megoldást helyben kell megtalálni. S akkor lehet kérni „külső” segítséget.

Ténajry József

Szombaton, a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében befejezte munkáját a fegyverkezési verseny és a nukleáris háború természettudományos vonatkozásairól tartott konferencia.

A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Béketanács védnöksége alatt rendezett kétnapos tanácskozás záróeseményén előadások hangzottak el a nemzetközi

biztonságról és a leszerelésről, a leszerelés ellenőrzésének technikai lehetőségeiről és a nukleáris fegyverkezés katonapolitikai következményeiről. A konferenciára meghívott külföldi tudósok közül Valerij Legaszov akadémikus. a moszkvai Kurcsa- tov Intézet igazgatóhelyettese Az atomenergia biztonságos fejlesztése: út a békéhez címmel tartott előadást.

Jordan Popov

Mellszobor

Az ötszáznyolcas számú szobában leendő tudományos munkatársak versengtek. Az egyetlen betölthető helyért hatan küzdöttek.

Matraskov professzor part- fogoltja már az első percben elkezdett írni, mindösz- sze kétezer állt meg, de ekkor is csak papírt kért, és amikor kifogyott a kék tollbetétje, pirossal folytatta.

Szirenarov docens pártfo- goltja, egy hatalmas termetű, pörsenéses arcú fiatalember, miután másfél órán keresztül összpontosított, teleírt egy oldalt, és mély gondolatokba merült.

Njagolova tudományos főmunkatárs párü’ogoltja, egy sápadt arcú lány, elszívott néhány cigarettát, apró, határozatlan betűkkel telerótt néhány lapot, és többször kiment a toalettre.

Kartagenszki akadémikus pártfogolja, egy fiatal, dun- di hölgy, aki úgy ki voH

festve, mintha a tevében szerepelne, szüntelenül táskájában kotorászott, és furcsa alakú, ködös rendeltetésű kis tárgyakat húzkodott elő.

Krosanov professzor pártfogolja, egy alacsony, zömök - fiatalember, kinek öltönyén még látszottak a kré- tanyomok, szüntelenül fész- kelödött, és quaestorának dorgáló tekintete ellenére, ujjaival dobolászott.

A hatodik jelölt teljesen ismeretlen volt, es élénk kommentárok kereszttüzébe került. Előszói’ is, mindenki kizárta annSk lehetőségét, hogy nem akárki pártfogoltja, hiszen a versenyvizsgákon évek hosszú sora óta csak protekciósok jelennek meg. Másodszor, azt is elvetették, hogy a kérdéses quaestor nem egy, hanem két jelöltet támogat. Maradt a harmadik lehetőség: a hatodik pályázó különleges ajánlóval rendelkezik. Na, de ki pártfogolja?

Ezen töprengett a vizsgáztató bizottság, miközben a dolgozatok bírálatához fogott. A pályaművek, általában véve igen közepesek, mondhatni, sablonosak voltak. Csak a titokzatos pártfogolt munkája tűnt ki. Minden tekintetben pontos volt,

stílusa tudományos, érvelése megalapozott

— Tudtam én, hogy kivételes'ember! — sóhajtott lel a bizottság elnöke, és gúnyosan fölnevetett. — Csak az utca embere tud dolgozatában megfontolt tudósként viselkedni, és kéjjes arra, hogy ne említse az intézet igazgatójának, helyetteseinek és a bizottság tagjainak nevét.

— Ecce homo! — mondta az ablak előtt állva Sterev, a bizottság egyik tagja. — Lent ül a kertben és vár. Olyan, mint egy mellszobor.

— Az ismeretlen pártfogolt mellszobra — tört elő a kacagás a bizottság elnökéből, aki annyira nevetett saját tréfáján, hogy a vé-. gén sírva fakadt.

A kiválasztottat a többi öf között kellett keresői.