Észak-Magyarország, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

ESZAK-MAGYARORSZÄG 6

1984. február 25., szombat

ÚTKÖZBEN

A Lévoy-hór homlokzata a kosáríves záródásul kapubejárattal

1

RÉGI MISKOLCI HÁZAK

* V*«'0”W!«T*S*ríVí*i<Aj}

Az épület lépcsőházának díszes korlátja

í

R i

I

haza

A Htmyadf zrtca városunk legöregebb utcái közié tartozik. A telkek kiosztása a XVII. században kezdődött eL A régi utca az egyik műemlék jellegű egyemeletes lakóépülete a 4-es számú ház, a XVIII. század végén épült fel. Az egyemeletes ház udvarába besétálva megláthatjuk a szép formájú, vaskorlátta] díszített konzolokra támaszkodó függőfolyosót. A múlt század végén, 1895 után, a házat átépítették, az eredeti lépcsőházat lebontották. A Tanácsház tér felé eső szomszédos eklektikus stílusú épületet hozzáépítették. Az átépítési munkákat Kun János miskolci építész végezte, akinek nevével a színház, a megyei tanács, valamint a Kossuth utcában levő református templom építési munkáinál is találkozhatunk. A kosárívw riirődávú kapubejárat a szóban forgó két épület közös bejárata. Ha megtekintettük a ház kissé már kopott udvari homlokzatát, érdemes

szemügyre venni a ma már ritkaság számba menő, igen szép, gazdagom formáit kovácsoltvas díszítésű lépcsőházat is. A Hunyadi utca 4-es számú ház földszinti rizalitján emléktábla hirdeti, hogy életének utolsó évtizedében- e házban élt és itt halt meg 93 éves korában, 1918. július 4-én Lévay József költő, műfordító. 1825-ben Sajószenlpéteren született, s életének 93 esztendejéből nyolc évtizedet Miskolcon élt és dolgozott. 1852-ben az akkori református gimnázium (ma Zrínyi Ilona Gimnázium) tanára lett, s ugyanebben az esztendőben jelent meg első verseskötete is. Borsod vármegye

lakossága, munkássága elismeréséül 1890-ben arany- tollal ajándékozta meg a költőt. A megyeházán alispánként dolgozott. A köz- tiszteletben álló Lévay József hivatali teendőinek ellátása mellett műfordítással is foglalkozott. Arany János, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Lévaynak közeli barátai. A belvárosban a Palóczy és a Kossuth utca sarkán áll a költő szobra, mely Borsodi Bindász Dezső alkotása. A szobrot az 1923-ban alakult Lévay József Közművelődési Egyesület állította. A költő emléktárgyait Diósgyőrben, a Vár utcában levő emlékmúzeumban őrzik, ahol Lévay József emlékein kívül Szemere Bertalan és Déryné személyes tárgyait is óvják. ...

■_i_

___Fojtás László

H

atalmas csörömpölés zaja riasztotta meg a Keleti pályaudvaron a miskolci gyorsvonathoz siető embereket. Többen megfordultak, meglepődtek, garázdaságra, verekedésre tippelve keresték a balhét. A büfé előtti könyöklőasz- talok mellett több sörösüveg, pohár üvegtörmeléke között középkorú férfi feküdt.

Arca sima, vonásai rendezettek voltak, egyáltalán nem látszott ittasnak .. , csakhogy ezt nem mindenki vette észre. Azonnal felröppentek az első „okos” megjegyzések: „biztos, részeg...”, meg hogy „na, ez most úgy beverte a koponyáját, hogy itt marad .. és csak néztek, néztek az emberek, gyűlt a tömeg, egyre vastagabb lett a gyűrű. Megjelentek a rendőrök ... tanácstalanságukban nem tudták, hogy a földön fekvő emberrel, vagy * tömeggel foglalkozzanak. „Hívják már a mentőket!” — szólt végre valaki a tömegből és letérdepelt a mozdulatlan ember mellé. Erős nyomásokkal masszírozta a szív tájékát, másik kezével mesterséges légzéssel igyekezett minél több levegőt pumpálni a fakó arcú férfiba, öt perc ... az elsősegélynyújtó kitapogatta az alig-alig lüktető nyald eret, némi bi- zodalom látszott rajta .. „ úiabb erőt gyűjtött, folytatta az élesztőst. „Na, lélegzik még?... Nem a mentők kellenek már ide...” — röpködtek a megjegyzés

sek, és a tömeg várt. Lassan megmozdult a fekvő férfi mellkasa, mint egy feszülő felpumpált gumilabda, domborodott az izzadó alkalmi életmentő tenyere alatt. Megérkezett a büfés nő is. Átvette a másik kéz mozgatását... Tíz perc... A tömegből még mindig csak kételkedő megjegyzések hallatszottak.

Egyszer csak a földön fekvő ember felemelte a kezét, megtörölte az orrát... lassan kinyitotta a szemét.

Az őt pumpáló férfi kiegyenesedett: „Mi van a mentőkkel?” — kérdezte a rendőröktől. „Fél óra múlva érkeznek” — kapta a választ. A névtelen életmentő felültette az éledező embert, fogta a sapkáját és gyorsan elsietett a miskolci gyorshoz. Két perc múlva már húzott is kifelé a pályaudvarról a szerelvény.

*

— Szóval, ide csak benézett? — kérdezte az idős hölgy. — Nincs is különösebb elképzelése... talál, amit talál? Így gondolta?

Mi tagadás: így gondoltam. Vannak utak, melyeket csak azért járunk végig időnként, hogy bekukkantsunk, beszagoljunk, éppen csak tájékozódjunk és, ha kell, megállunk egy pillanatra ... hátha érdemes.

— Na most helyezkedjen el, kapaszkodjon meg! — szólított fel az idős nő. — Szeretném a kis unokámat megmenteni, de nem fog sikerülni... — csuklóit el a hangja, majd lassú szakadozással potyogtak ki belőle a vádló, kétségbeesett szavak: — A lányom megesett. Titkolta. Aztán már észrevettük. Az uram mondta, hogy semmi baj, ha eddig elfértünk hatan, megleszünk heten is. Aztán amikor megszületett a gyermek, egyre többször maradozott el a lányom. A barátnőjéhez járt. Egyik nap beállított, hogy adjak neki kétszáz forintot. Mire? Hát a barátnője édesanyjának kellett. .., aki egy sírkőfaragó felesége ... Neki se lenne pénze? Odaadtam a kétszáz forintot... Később egyre többször maradt el a lányom. A barát-? nőjének van egy bátyja is, . aki elhajszolta a háztól az előző asszonyát. Hát ebbe az emberbe lett szerelmes az én lányom. Rimánkod- tunk, hogy vigyázzon. Nem hallgatott a szép szóra. Egyszer elmentem a sírkövesekhez ... én még annyi üres pálinkás-, rumosüveget nem láttam, mint abban a lakásban. Aztán összeházasodott azzal a részeges emberrel. Elszabadult a pokol. Hol itt, hol amott roskadtak össze... Mi már alig bírtuk. Kértük, hogy szedjék össze magukat. Mit tett erre a lányom ? összekapkodta a gyermek holmiját és elvi- harzott a férjéhez, meg ahhoz az alkoholista családjához. Hogy ott mik történnek ? Verekedések, késelések, ivászatok. A lányommal nem lehet bírni, fogalmam sincs, mi köti ahhoz az emberhez...? Szeretném az unokámat visszahozni, szeretném az unokámat megmenteni, de tehetetlen vagyok, hiszen egy anyától nem lehet' elvenni a gyereket...

(szcndrci)

Meghalsz, Rómeó?

— Mi lenne, ha rendhagyó módon, a mai előadás végén nem halna meg Rómeó? — tette fel a formabontó ötleten elmélkedő néző a szünetben a kérdést. Hosszas fejtegetésekbe kezdett, hogy miként kellene szabadon hagyni a történet folytathatóságát, megkímélendő ezzel az érzékeny

nézőket, és megadva a lehetőséget az élénk fantáziájú embereknek a cselekmény továbbszövésére. Mert lehetne például Rómeó és Júlia boldog nász- utaspár, akik különböző kalandokon mennek ót, vagy éppen a kriptából kijövet kezdődhetne a mai dráma; például a családi

ház, sr otthon teremtés

idegtépő bonyodalmairól.

— Ezt még a mi kedvünkért sem tennék meg — zárta le a drámaújítási ötleteket egy másik néző... és elindultak a második felvonást nézni.

Egy hölgy, aki félfüllel hallgatta a diskurzust, csodálkozó arccal fordult fér-» jéhez:

— Valóban meghal Rómeó ... ?

Éjjel

I

Mihail Solohov:

Éjjel kettő. Az óra fosz- foros számlapján élesen világítanak a mutatók. A pattogás egyre erősödik. Szörnyű! Villan át agyamon: hát engem sem került el. Pedig az intelmek szerint cselekedtem. Rendszeresen spricceltem a rovarirtót a falak közötti résekbe, gondosan elzártam a szellőzőnyílást, fóliába bu- gyoláltam a szöszmöszös, kócokkal teli csöveket a fürdőszobában, ellenőriztem az ablakzárakat. Éjszakára nem hagytam áztatott ruhát a kádban, mo- satlan edényt a konyhában. Hiszen mondták; a nedvességet és az ételmaradékot kedveli, de meg- búvik a tapéta alatt is. Szóval tudtam mindent róla, azt is, hogy leginkább a sötétben jön elő, pattogó hangot hallatván. S lám, most itt a pillanat: csótány van a lakásban!

Mindezt végiggondolván, a pattogás egyre erősebbnek tűnt. Ez nem is pattogás. És nem is a tapéta felől, inkább az erkélyről érkezik a zaj. Mert ez már zaj. Bizonyára az erkélyen járkál valaki. Igen, és most hozzáér az úttörőknek gyűjtögetett újságpapírokhoz.

Most meg mintha a festékesdoboz mellé ért volna. Rettenetes! Mit tegyek ?

Szinte látom imbolygó alakját a függönyön át, a- telihold fényében. Lesz, ami lesz! Határozom el magam, és halált megvető bátorsággal kapcsolom fel a villanyt. Talán megijed, és lezuhan — ebben reménykedem. Percek telnek el, mire hirtelen mozdulattal félrerántom a függönyt. Sehol senki. És sehol semmi pattogás, semmi zaj. Az ajtót szélesre tárva, még az erkélyre is kimerészkedem. A több ezres lélekszámú lakótelepen az emberek békésen alszanak. Minden csendes. Megnyugodva, ám kissé értetlenüi húzom vissza a sötétítőfüggönyt. Gépies mozdulattal igazítom el a ráncokat a virág- állvány mellett. És ekkor közvetlen közelről hallom a már ismerős pattogást. Hát te voltál? Mondom önkéntelenül, félhangosan, mintha egy élőlényhez szólnék. Valójában élőlényhez szóltam: a szobanövények élnek. Éppen ennek jelét láthattam, hallhattam. A diffenbachia bontogatta újabb levelét.

(monos) j

U I *

I |

I

A mi köztársaságunk nem valami óriási, mindössze tán száz. porta, és a sztanyicától vagy negyven versztára, a Tocsogós-völgyben terül el.

Köztársasággá a következőképpen lépett elő: tavaszra kelve hazamentem Bugyonnij elvtárs hadseregéből a szülőfalumba, és a polgártársait megválasztottak községi elnöknek azért, mert két Vörös Zászló- rendet kaptam a vitézségemért, hogy bátran harcoltam Vrangel ellen. Mind a kettőt személyesen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és nagyon tisztességesen megszorította a kezemet.

Én elfoglaltam azt a hivatalt, és a falu békés állapotban élt volna, akárcsak az egész nép, de nemsoká banda jelent meg a környékünkön, és folyton zaklatta, teljesen tönkretette a falut. Beállítanak, hun a lovakat viszik ed, csak féldög gebéket hagynak cserébe, hun az utolsó kis takarmányt is íelzabáltatják.

A mi falunk környékén gálád egy népség lakik — hajbókol a banda előtt, kenyérrel-sóval fogadja. Amikor láttam, hogyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést híttam össze, oszt azt mondtam a polgártársaknak:

— Ti tettetek meg elnöknek?

— Mi.

— Na, akkor a falu egész pro letár játusa nevében kérlek benneteket, hogy őrizzétek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd falvakba, mert azok ellenforradalmárok, úgyhogy minékünk szégyen akár egy ösvényt taposni is vélek... A falunkat pedig mostantól nem falunak híjják, hanem köztársaságnak, én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem magamat a köztársaság forradalmi katonai tanácsa elnökének, és ostromállapotot rendelek el körös-körül.

Akikből hiányzott az öntudat, csak hallgattak, de a fiatal kozákok, akik voltak a Vörös Hadseregben, azt mondták:

— Sok szerencsét hozzá!... Nem i® keö szavazni!..j i Erre beszédet tartottam nekik:

— Rajta, elvtársak, segítsünk a mj szovjeihatal- muriknak, harcoljunk a banda ellen az utolsó csepp vérünkig, mert az szörnyeteg, és a bitangok az egész szocializmus gyökerét el akarják rágni!

Az öregeit, akik az emberek hála megett álltak, először csökönyösködtek. de én cifrán káromkodva agitáltam őket, így aztán mind egyetértettek velem, hogy a szovjethatalom a mi eltartó édesanyánk, és hogy kategorikusan az ő szoknyájába kell nékünk mindünknek kapaszkodni.

A gyűlés kérelmet írt a sztanyica végrehajtó bizottságának, hogy küldjön puskákat meg töltényt, és úgy határozott, hogy én menjek a sztanyicába Nyikonnal, a titkárral.

Jókor, még hajnalban befogtam a kis kancámat, és elindultunk. Meglettünk vagy tíz versztét, leértünk egy széles völgybe, egyszer csak azt látom, hogy a szél port kerget az úton, a por megett öt lovas nyargal szembe.

Elszorult erre az én szívem. Kitaláltam, hogy abból a bandából való halálos ellenségeink vágtatnak felénk.

Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk Id a titkárral, meg hát nem is lehetett kigondolni, mert sztyepp terült el körös-körül, szinte már szemérmetlenül pucér: sehun egy bokor, vagy árok. vagy horhos, így hát megállítottam a kancát az út közepén.

Fegyver nem volt nálunk, hát olyan ártatlanok voltunk, mint a pólyás gyermek, a lovasok elől elnyargalni meg nagyon buta dolog lett volna.

Hanem a titkárom nagyon begazolt ezektől a szilaj ellenségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a szekérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, maga se tudja.

Mondom neki:

— Ne ugrálj, Nyikon, maradj nyugton! Én a for^* radalmi tanács elnöke vagyok, te meg a titkáron! vagy, hát a halált is együtt kell vállalnunk!.