Észak-Magyarország, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-26 / 175. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 4 T983. július 26., kedd A képernyő előtt Don fő ufón, meg egyebek Vasárnap este a Ki mit tud? döntőjének kezdetekor a mű­sorvezető Gálvölgyi János „megfenyegette” a nézőket: felol­vasta egy korábbi Ki mit tud? döntő szerkesztőjének emléke­zését, amely szerint annak idején 19 órakor láttak hozzá a végső versengéshez és húsz perccel éjfél után fejezték be, azaz öt óra és húsz percig tartott. Fel kellett hát készülnünk a ma­ró Iont adásra. Nos, most az összes zárszóval és pótzárszóval együtt mindössze négy óra és tizennégy percig tartott a döntő, negyed egykor már a bemondó is jó éjszakát kívánt. — Véget ért hát a Ki mit tud? 1983-as sorozató, eldőlt, egyes kategóriá­kon belül ki mit tudott, kik a legjobbak, sőt egy döntés-kor­rekcióra is sor került, láthattuk a boldog nyerteseket, a jutal­mul Kubába induló fiatalok lelkes csapatát. Nem számoltam hányán utaznak, nem számoltam, hány drága magnetofont, színes televíziót, hifi-tornyot osztogatott ki a költségekhez így hozzájáruló áruház, de nem is ez a fontos, hanem, hogy a né­ző is értékes, sok-sok kiemelkedő részlettel gazdag, gálaest jel­legű műsor emlékével válhatott meg a hosszúra nyúlt sorozat­tól. Mint minden vetélkedőn, versenyen, fesztiválon, ilyesmin, itt is kissé túlságosan ünnepélyesre sikeredtek a záró gondo­latok, nem egy zsűritag úgy emlegette a tegnapi eseményeket, mint egy-egy kategória, a zene, a tánc ünnepét, a minisztérium illetékes főosztályvezetője szerint szegényebbek lettünk volna, ka nem hirdetjük meg az idén a Ki mit tud?-ot..., ebben nincs vesztes ..., itt mindenki nyert stb. Fogadjuk el Major Tamás megállapítását: több tízezer fiatal játéka ez. S a hang­súly ezen van. A játékon és a fiatalok tömegein. Igaza volt an­nak a táncoslánynak, akit még a döntő előtt, A Hét adása köz­ben megkérdeztek, mit vár az esti döntőtől, s azt felelte: én nnnak is örülök, hogy itt lehetek. Igen, ezért folyik a Ki mit tud? hogy a fiatalok tízezrei vállalkozzanak, készüljenek fel, mutassák meg tudásukat, tömegmozgalom legyen a kulturális vetélkedés. S ha közben eljutnak a döntőig, az nagyon jó. (Egyébként a nyilatkozó lány utóbb nemcsak a döntőn való részvételnek örülhetett, h’anem — ha jól emlékszem — a kubai útnak is.) — A döntő maga a nézőnek is sok-sok érdekes és ér­tékes élményt hozott. Például egyes kategóriákban valóban kirobbanó tehetségek tűntek fel (szólóhangszeresek, táncosok), vagy korábban biztos ígéretnek vélt versenyzők éppen a dön­tőben maradtak önmaguk szintje alatt, mint a Figurina báb­együttes, vagy egyik énekes. Egy pontnyi eltérés majdnem dön­tött a kamarakórusoknál, amit aztán a zsűri utólag korrigált. Nem volt érdektelen a zsűritagok egyik-másik kiselőadás szám­ba menő indoklása sem. Például Major Tamásé, aki — nem ünneprontó szándékkal — az igazságnak tartozva kimondta, hogy a versmondó Icategóriában a színvonal bizony elmaradt a korábbi vetélkedők mögött. Vagy a Benkó Sándoré, aki szak­szerű elemzésében a pop-rock kategóriában versenyzők kosz­tümjeire is kitért, megjegyezve, hogy ő nem merne a látott öl­tözetben jönni a versenyzésre. Ugyancsak nem volt érdektelen a versenyzők arcának látványa sem, miközben megjelentek a zsűri pontszámai. — Véget ért hát a hosszú sorozat. S ha az egyes elődöntők utón fel is merült a kifogás, mert a korábbi Ki mit tud?-okkal szemben csökkenni látszott az érdekesség, egyes kategóriákban a színvonal, az egész játék vonzereje, vé­gül is bebizonyosodott, érdemes volt megrendezni, mert tíz­ezres tömegeket mozgatott, új tehetségek elindulásának lehet­tünk tanúi és közben milliós tömegek szórakoztak is. ★ Az elmúlt hét egyéb adásai közül feltétlenül meg kell emlí­teni a Telepódium politikai kabaré szombat esti újabb jelent­kezését, A teljesség igénye nélkül című összeállítást, amely Igen jó, ötletes keretben — Sós József szellemes utalásokban gazdag énekes-konferanszával és egy versenyautóval, amely­ből kihajolni veszélyes, kiszállni nem lehet — sorakoztatott fel néhány jelenetet, magánszámot, éles napi aktualitásokkal, mértéktartó ízléssel, szórakoztató módon, s ha nem is volt minden szám egyértékű, hát mit tegyünk: a műsor már címé­ben is közölte, hogy teljesség igénye nélkül”. — Láttunk egy olyan Derrick filmet (Schubach visszatér volt a címe), amelyben a kitűnő, általában csendes szemlélődéssel nyomoz- gató rendőr most maszek munkában végigasszisztálta egy bűn- cselekmény bekövetkezését. Tagadhatatlan, hogy bűnesetet láttunk, ám mi volt ebben a nyomozói jeladat, vagy éppen bra­vúr? — ölelkeznek a képernyő film műsoraiban az életmű­sorozatok, párhuzamosan megy Re né Clair és j an Troell. Jó lenne, ha ebben a dömpingben nem terelődött volna el a fi­gyelem a pályakezdő magyar Kovácsi János filmjéről, a Cha- cha-chá-ról, egy ma. 35—40 éves generáció életérzéseinek íilm- befogalmazásáról sem. Benedek Miklós Ipari zsebkönyv, 1982 A magyar iparban tavaly, illetve 1975 óta végbement változásokat gazdag szám- anyaggal, színes grafikonok­kal mutatja be az új zseb­könyv. Ismerteti az ipar szerepét és helyét a népgazdaságban, majd összefoglalja a legfon­tosabb eredményeket. Ezután részletesen tartalmazza az ipar szerkezetére, a termelés­re, a termelékenységre, az árak alakulására vonatkozó adatokat. Külön fejezet fog­lalkozik az anyag- és ener­gia-felhasználóssal és a mű- szaki-technikai színvonallal, ezen belül is a beruházások­kal. A munkaügyi adatok között helyet kapott a munkaerő- helyzet, a bérek és keresetek, valamint a balesetek alakulá­sának vizsgálata. Ezután rész­letesen számot ad a kötet az ipar pénzügyi és jövedelme­zőségi mutatóiról, ágazaton­ként kimutatva az exportjö­vedelmezőséget is. A legfon­tosabb számadatok regionális bontásban is szerepelnek. A nemzetközi adatokat tar­talmazó rész lehetőséget nyújt iparunk összehasonlítására a világ és a KGST-tagországok eredményeivel. Immár a lakó dalmas sátorfák „tartják össze” a művelődési ház épületé­nek falait. Újak kellenének ..." „Nekünk, asszonyoknak is kell a szabadság. A páva­körben mindent meg tudunk beszélni, mindent el tu­dunk dalolni..." A tanácselnök szíves # invitálását most az egy­szer kicsit „hűvösen” fogadjuk. Akkora a hőség odakint, az utcán, hogy in­kább elhinnénk minden sza­vát a kánikulától óvó szerény irodában. Ám Hercegkút ta­nácselnökének, Hoffman Já­nosnak jó oka van arra, hogy falunézésre buzdítson. Itt van mit „mutogatni”, dicsekedni se kell; takargatós nélkül tá­rul az idegen elé a kép: bár­hol a tisztára, szépre rende­zettség tapasztalható; az ut­cákon, a portákon, a középü­letek környékén. Magáért „beszél” ez a falu; arról leg­inkább, hogy az itt élők be­csülik és szeretik otthonukat, lakóhelyüket. — A porták, a házak rend­jére itt mindig sokat adtak az emberek, viccesen néha azt szoktuk mondani, itt még a legelőre járó jószágok is sze­retik a szépet, a parkosított utcán így közlekednek. Lát­hatják, hogy középületeink is mind rendezettek, nagyon sok anyagi áldozattal, társadalmi munkával járultak hozzá la­kóink ehhez — mondja az el­nök, hogy aztán a művelődé­si ház előtt megállva még na­gyobb nyomatékot kapjanak szavai: — Erre az egyetlen épületünkre nem vagyunk büszkék. Nagyon régen meg­érett már a felújításra. A buzgalmunk megvolt eddig is, és most már lépni szeretnénk! Mintha álombói ébrednénk, úgy oldalazunk a hercegkúti művelődési ház „fő fala” mel­lett. Ugyanabban a községben lennénk még mindig, vagy csak a forróság járatja ve­lünk ... ? ! Rogyadozó falak, taszító küllem kívülről, belül valamivel jobb a helyzet, de az okát is megtudjuk: „La­kodalom volt itt, s kifestették „a kérők” a falakat...” — Ha a művelődésről aka­runk beszélni — mondja Hoffman János tanácselnök —, akkor itt kell kezdenünk, itt és azzal, hogy nincs en­nek a községnek megfelelő objektuma. Vajon hogyan lenne elvárható, hogy a fia­talok vagy az idősebbek jól érezzék magukat egy ilyén házban? Hogy szabad idejü­ket itt töltsék? Télen persze, mert itt, Hercegkúton minden jó időjárású nap a munká­val kezdődik és azzal fejező­dik be. No, mi el is készíttet­tük — társadalmi munkában — az új művelődési ház ter­vét. Nagyon tetszik nekünk az, amit a szakemberek el­képzeltek; egy tetőtérbeépí­téssel öt-hat kis közösségi he­lyiséget kapnánk, meg esi no- sodna a nagyterem, bővülne az öltözőrész, lehetne jó szív­vel hívni vendégeket... Nem kellene szégyenkeznünk... Persze, ehhez pénz kellene!, ami egyelőre nincs, a tervek­ben sem. Egy bizonyos: a fa­lu lakossága másfél millió fo­rinttal járulna hozzá ennek a közművelődési létesítmény­nek a létrehozásához! Végre a könyvtárunknak sem kéne „bujdokolnia”... Csak kelle­ne még hárommillió forint!... Hogy ezt megkapjuk-e vala­hogyan a felettes szervek­től?... Az a jövő zenéje... Az akaratunk mindenesetre nagyon nagy, mert mi is tud­juk, hogy úgy tarthatjuk meg helyben ennek a 980 lelkes községnek a fiataljait, ha a művelődés, a szórakozás ]ó lehetőségeit is megteremtjük. És beszélgetünk jövő után a múltról-jelenről is. Koráb­ban, amíg az általános isko­lások valamennyien helyben tanultak, volt pezsgő élet; el­mentek a felsőtagozatosok, „csomagoltak” a pedagógusok — ma már csak az 1—3; 2—4. osztályosok és tanítóik ma­radtak helyben. Megszűnt a tánccsoportunk is. Egyedül a dalosok tartják magukat, sőt ők az utóbbi időben, mintha egyre jobban lábra kapná­nak ... A hercegkúti nemzetiségi pávakört az elmúlt két hónap során két alkalommal is lát­hattam, hallhattam. Ott vol­tak Taktaharkányban és Fü­zéren is a megyei dalostalál­kozón. Német vagy magyar nyelvű dalaikkal egyaránt nagy tetszést arattak. Götz Józscfné, a „főszervező” ép­pen végezhetett a termelőszö­vetkezet konyhájában, ami­kor felkerestük. — Nálunk az volt a szokás, hogy munka közben is min­dig énekeltünk, daloltunk. A hetvenes évek közepén, ami­kor a nemzetiségi dalostalál­kozókat szervezték, mi is ösz- szetunakodíunk, hogy kart kéne összehozni. Az asszo­nyokkal indultunk, női páva­körként, összeszedtük a né­met nyelvű dalainkat is. az ismert magyar népdalokat is, és azóta együtt vagyunk. Sőt év elejétől jöttek a férfiak is. úgy, hogy most már vegyes kar is lehetünk. És Sárospa­takról kaptunk egy szakkéo- zett vezetőt, mert tudja, én csak hallás utón szerveztem, meg vezettem ezt a dalos együttest. Mi nagyon szere­tünk összejárni. ilyenkor mindent meg tudunk beszél­ni az otthonról, a munka­helyről, a falu életéről. Az asszonyoknak is kell ennyi szabadság, hogy a sok munka után pihenjünk, beszélges­sünk és daloljunk. Az anya­nyelvűnket nemigen gyako­roljuk már, a dalok viszont jó lehetőséget adnak ... Hogy miért vállaltam ezt a mun­kát, a szervezést? Én sok minden másban is benne va­gyok; tudja, nagy családból származom, tízen voltunk testvérek, és lehet, hogy az­óta is vágyom a nagy közös­ségre. Ez adatik meg a páva­körben ... És van bennünk egy kis „megmutatás” is: ha csinálunk valamit — hátha hamarabb észreveszik, hogy a hagyományok ápolásához megfelelő művelődési ház is kéne... Tcnagy József A tinédzsereket láthatóan nem zavarja semmi. Előbb hosszasan keresgéltek a le­mezborítók között, azután ki­próbálták a lemezt. A csöpp­nyi boltot, amely úgy „zsu­gorodott" össze, ahogy a vá­sárlókedv gyarapodott az évek folyamán, most teljesen be­tölti a zene. A fiúk csavarják a hangerőt (amennyire csak lehet), mozgásuk árulkodik, ők már csak a zenére figyel­nek. A boltban vannak vagy húszán — tényleg, hogy fér­nek el egyáltalán? — talán ketten ha felkapják a fejüket, de azután visszasüppednek a polcokra szorított könyvek közé. / Amióta lemezt iá árulnak az antikvár könyvesboltban, újakat is, meg régieket is, s megfordulhatnak világnagy­ságok felvételei is a kis üzlet­ben, ugrásszerűen nőtt a fia­talok száma. No nem mintha egyébként nem látogatnák a boltot, iskolaidőben, délidőben hemzsegnek. Könyvet ritkáb­ban vesznek, de végigkukucs­kálják a kínálatot, s azt mond­ják az itteniek, csak jöjjenek! Ha ideszoknak, előbb-utóbb vásárolni is fognak! Az isko­la persze most még csak a lá­tóhatár szélén, de ráérő idő­ben be-betoppannak most is. Főleg a lemezjátszó körül, de a könyvespolcok mellett is téblábolnak. Itt az a jó, hógy nem szokás rákérdezni a ve­vőre: mit keres? Aki siet, az úgyis kérdez. Mini például az a fiatal lány, aki hosszú cet­lit lobogtatva lépett be a bolt­ba. Határozott. Milyen Mer- lee-könyvük van? Még Mol­dova érdekli, de kiderül — csak olyanok vannak, ami neki is megvan. A válasz gyors — már el Is tűnt a ki­járatnál. Talán átutazó lehe­tett, talán itt üdülő, de alig­ha ismerős erre. Mert a visz- szatérők ritkán kérdeznek, ök lik rácsapni arra, amit mór gusztál valaki, bármily ne­héz, ki kell várni az időt, amíg másik felé fordul. Az antikvár könyvesboltnak megvannak a maga szerelme­sei és megvannak a látogatói. Antikváriumból venni köny­vet nem szégyen, mint ahogy itt eladni sem az. Az okot senki sem firtatja — ha el­adni akarnak, vásárolni is Az antikváriumban már tudják a polcok rendjét, és különben is, az igazi könyv­kereső fogja a kosarát, s oda­áll a polc mellé. Nyugodtan, kapkodás nélkül, egyiket-má- sikat kihúzogatva, olykor be­lelapozva válogat. ínyencsé­get csak így találni, nem „fu­tólépésben”. A bennfentes azt is tudja, mostanában megéri rászánni az időt, két tekinté­lyes házikönyvtárat is felvá­sároltak a minap. Akadhat hát, amit, ha rálel az ember — s hebehurgyán nem lehet „kincset” találni — úgy visz haza, mint az egyszeri sze­gény ember a madárlátta ke­nyeret. Itt az ember magában ke­resgél, s a többség tudja a rendet. Hogy például nem il­kell. Olykor — megesik — a hónap végét járva már dél­után ki kell tenni a táblát, „Ma nem vásárolunk már”, mert kicsi bizony a tér, s oly­kor az eladásra sorakozók beleérnek a könyvet keresők­be. S valamikor rendbe is kel­lene rakni, amit véttelí. Szép, szép ez a bolt — még mindig őrzi hangulatát, amelynek úgy örültünk né­hány éve, amikor az átalakí­tás után megnyitották- —. de valahogy kinőttük. Különö­sen, amióta hangleinezbolttá alakították a „fenti” köny­vesboltot, ugrásszerűen nőtt a forgalom. De hót bővítésre nem nagyon számíthatnak,, az antikvár könyvek forgalma­zása nem igazán üzlet. Ha új könyveket árulnának itt, több lenne a haszon meg a forga­lom is. A miskolci bolt pedig a nagyobbak közül való. 5 és fél milliós forgalmat tervez­tek az idén is, s abból már megvan 2 (500 0 0 0. A nyár jó­nak ígérkezik — a tapolcai sátor forgalmát sem kell res­tellniük —, de ez bizony stra­pa is, ha nem is nagyon be­szélnek róla. Olykor napköz­ben is be kell zárni, mert a vásárlók hadán át mégsem lehet behurcolni a könyvet. A boltban pedig mindig vannak — néha pillanatokra mintha ritkulna a keresgélők gomolyaga — nyáron különö­sen. A turista, az üdülőven­dég — ha könyvbarát — ki­használja az alkalmát. Főleg, ha ott, ahonnan érkezett, nincs antikvár bolt. Fizetni utánvéttel is lehet. Készül­nek hát könyvcsomagok — viszi őket a posta. Persze nem mindenki vá­sárló, a melegben, amikor szinte fortyog az aszfalt — hűvöst ígér a bolt. üc csak ígér —, mert a két árva ven­tillátor a bolt egyik-egyik sarkában reménytelenül küsz­ködik a hőséggel. A szünet nélküli forgalom­ban, a kíváncsiskodók forga­tagában mit sem számít! Itt különben is legfeljebb az siet, aki könyvel hozott. Aki ven­ni akar, keresgélni, az rá­szánja az időt. Csulurás Annamária

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom