Észak-Magyarország, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-23 / 173. szám

fSZAK-MAGYARÖRSZÄG 6

1983. július 23., szombat

Katarina

Katalin

Belgrad elfoglalása 1806-ban (1865-69)

UA 'MIÉ

.Önarckép (1836-37)

Harminchárom vászonról parázslat® nak a nézőre Katarina Ivanovié

múlt századi festőművész szenvedélyes színei a székesfehérvári István király Múzeum emlékkiállításán. A múlt év szeptember 24-én volt száz esztendeje, hogy elhalálozott ebben a városban, ahol élete java részét eltöltötte.

Anyja családja is idevalósi volt, apja veszprémi, mindketten szerb kereskedőcsalád származékai. Katarina 1811. április 27-én Veszprémben született, hatodik gyermekként, de háromnapos korában már Fehérváron keresztelték, s rövidesen átköltözött az egész család. Gyermekségéről, kora ifjúságáról alig tudnak valamit életműve kutatói, Vujicsics D. Sztoján és Nikola Kusovac, ki egyben a kiállítás rendezője is. Annyi vehető bizonyosra, hogy Ivanoviéék nem valami nagy bőségben léteztek. A 30-as évek elején előbb az apa, majd egy év múlva az anya is elhunyt. Katarina ettől kezdve egyedül irányította sorsát.

Vajon hogyan ébredtek föl művészi ambíciói? Feltételezhető, hogy 1831 és 35 között Pesten Pesky Józsefnél tanult, ‘ aki a maga korában hírnevét templomfestéssel, illetve Kölcsey Ferenc és József nádor ai’cképeinek elkészítésével szerezte.

Kibontakozása Pécsben következett be, ahol 1835-től 1840-ig tartózkodott, s látogatta a Képzőművészeti Akadémiát, hihetőleg afféle vendégnövendékként, hiszen nőket még akkor nem vettek föl hallgatónak. Bizonyos stílusjegyek alapján következtetnek a művészettörténészek, hogy egyebek között Führich, Waldmüller és von Amerling ismert biedermeier mesterek hatottak munkásságára. Még nagyobb hatással lehetett azonban gondolkodásmódjára és egész magatartásara bekapcsolódása egy bécsi szerb értelmiségi és művésztársaságba, amelynek Sima Milutinovic Sarajlija költő volt a vezéregyénisége. Kezdetben szűkös körülmények között élt Katarina, helyzete csak akkor változott, midőn Csáky grófnő támogatni kezdte.

Á császárváros után két esztendőre Münchenbe költözött, itt találkozott a romantikus festészet zászlóbontásával. Megfordult Párizsban, Hollandiában, Itáliában is. Rövid időre hazatér, majd Belg- rádba viszi útja. Egy évet tölt a szerb fejedelemség fővárosában, aztán néhány hónapot Zágrábban, ahonnan visszajön Székesfehérvárra, immár végleg.

Mintegy ötven művét jegyzi a szaktudomány Katarina Ivanovicnak, a Fehérváron láthatók tehát teljes foglalatát adjak munkásságának.

u

\ \

Legsikeresebben művelt műfaja a portré és a csendélet volt. A legkorábbi önarcképét 23—24 évesen festette. Két esztendővel későbbi autoportréja érlelt, kidolgozott alkotás. Nyílt homlokú, telt idomú, értelmes, büszke nő tekint reánk. Sötét szeme ragyogása, loknikba csavart, huncutkába gyűrűzött fekete haja, dúsan redőzött ruhájának fényes, fehér atlaszselyme szinte illuzionista módon érzékletes. A pilctúra történetében azt a pillanatot szemlélhetjük rajta, mikor a klasz- szicizmusból kiválik a biedermeier; az ünnepélyes formák élettel, érzelemmel telnek meg. Méltán aratott sikert ez a kép a bécsi Képzőművészeti Akadémia 1837-es tárlatán.

Portréi közül említsük meg még V. Fer- dinánd császár és királyét. Aranysujtásos díszegyenruha, gőgös kéztartás a cifrázott kardon, Habsburg-módra kiugró orr, ener- váltan lefittyedő ajak. És a tekintet: félelmetesen süt a hideg kékségből az uralkodó köztudott gyengeelméjűsége.

Később, belgrádi tartózkodása idején tudta megújítani arcképfestészetét. Nyilván származásánál fogva is különös érzéke volt a balkáni karakter megragadására (Stevan Knicanir herceg, Pavle Sta- nisic gyermekei, Belgrádi nő, Kalina Had- zsi Rosu, Persida Karagyorgyevics fejedelemnő), Furcsa mód azonban ezek az arcok az előbbieknél kevésbé egyénítet- tek. A művész figyelmét mintha a külső pompa elterelte volna a portré lényegi céljáról. Tobzódik a skarlátok, bíborok, bársonyok, brokátok, fémszálas hímzések, ékszerek, drágakövek, fémveretek, intarziák tökéletesen anyagszerű és térhatású visszaadásában.

Másik, mennyiségileg jóval csekélyebb, de talán legszebb műfaji vonulata festészetének a csendélet. Egy kosár szőlővel kezdődött 1840 körül. De micsoda fürtök és szemek, minő harmóniában! Hamvaskékek, áttetsző sárgászöldek, szinte tün- döklik bennük a napfény, és üvegeslilák skálája majdnem a feketéig... Érezhette Katarina Ivanovié, hogy ez nagyon siker rült, mert még tíz-húsz év múlva is visz- szatért ehhez a témához. Az 1867-es világkiállításon is egy szőlős csendélettel szerepelt.

Van aztán egy egészen különös, a maga nemében egyedülálló festménye 1848/49- ből: a Fiú sólyommal. Piros-fehér-zöld szalaggal kalapján szomorú, ártatlan tekintetű pásztorgyerek, amint- egy leterített ragadozó madár szárnyára tapos. A magyar forradalomnak és szabadságharcnak állított emléket ezzel a fehérvári szerb festőnő.

Élete végén Katarina Ivanovié fehérvári magányossága s a budapesti, bécsi kiállításokon ért sérelmek miatt egyre inkább Szerbia felé fordult, hagyatéka nagy részét a Belgrádi Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Népe szellemi életének vezetői becsülték, s 1876-ban a Szerb Tudós Társaság tiszteletbeli tagjává választották. Ö volt az első szerb nő, aki akadémikus lett.

A kiállításon látható néhány levelének facsimiléje, ezek szerint tökéletesen tudott magyarul. Hamvait 1967-ben a fehérvári rác temetőből a jugoszláv fővárosba vitték. Itt van azonban eredeti sírkövének fotója, rajta a felirat: Ivanovits Katalin. Nincs rá bizonyság, de nagyon valószínű, hogy a művésznő, aki oly aprólékosan végrendelkezett, maga kívánta így. Nem kétséges, hogy az a helyes, ha a jugoszláv és a magyar művészettörténet egyaránt őrzi emlékét különös szépségű életművének. i

A, Szabő János ’

: t

| !;

( ;•

r g

; I

1 y.

i

; U

r- b

I I

: I

í f

M

I g

<>

I I

I 5

PAPP LAJOS VERSEI

Tükör előtt

Pia belépsz az aj'tón: jobb-e mar belül? Villanyt ha fölgyújlasz félelmed elül?

Ha tán fütyörészel jobb kedved támad?

Ha tükör elé állsz rád néz-e a bánat? Inged ha kioldod melled szabadabb?

Ha megnyílnál mondasz nyílt jó szavakat? Ha volna még álmod nem álnok csoda? Ha belépsz az ajtón: tudod-e hova?

Az utcán ha baktatsz láthatsz csillagot?

Ha megállsz szobor vagy kőből-faragott? Ha könnyed hull nem vagy olcsó kirakat? Nyakkendő híjával minek a nyakad?

A szíved mire volt mire te szamár?

Ha lehúz a fáradtság jól alszol-e már?

Az ajtón ha belépsz: itt vagy De miért?

S ha kilépsz mit ér az? Csak úgy Semmiért

A megta!á!tatás

Mikor szálló pernye közt láttál én voltam szikra egyedül Ahogy másodszor megtalálta! voltam két kéz mely megkerül S harmadszor: minthogy megtartottál körötted vagyok foglalat Kavics vagy-e s páratlan ékszer?

Énekbe én foglaltalak Bújtasd el magad két szememben rejtsd el magad a két karomban Mert összetartozunk mi már könnyünk ha hull egyszerre koppon

Égő muskátlik nyílnak a kitárt ablakokban

1 I'

A málna

Ügy tartják, az érdé málna illatával semmi sen vetekszik. A szamóca h igazibb, ha kivágott erdc helyén, napsütötte domboldalon termett, csali sze- melgetni is élvezet, csokorba gyűjteni a piros fejű szárakat, akár a buké- tát, s otthon, komótosar eszegetni; ámbár a cukoi valahogy nem illik az erdei gyümölcshöz. A máim persze más, a málna védekezik apró tüskéivel amelyek makacsul ragaszkodnak az ember bőréhez, ha egyszer már befészkelték magukat.

A málna meg érik sokfelé érik a Bükkben is Igaz, az erdei málna net* olyan szép, gurulós, min! a kertben termett, d« édes, mint a méz, s úgy omlik szét a szánkban,* hogy csak ízét-illatát érezzük. Szóval érik a máin« Szentlélek környékén mej másfelé is, s amit látni is a piros-majszos kirándulc gyerekeken, ha útközber találkozunk velük. 1A legtöbben csak megállnak szedegetnek a szemekből, s bekapják nyomban, aj íze kedvéért s az illúzióért, mert sem éhét, sem szomját nem veri el a kirándulónak. De vannak vállalkozók, elszánt emberek. akik vödörrel, nylonzsákokkal kutatják a bokrokat, hogy szörp készüljön a „zsákmányból” a hideg napokra.

Ilyen vállalkozó t* család is, amely mit sem tör rődve a tüskékkel, szedi a málnát. A mama, a papa,' a nagylány. Már (élig a vödör — pihenni ülnek. S akkor előkerül a kisebbik gyerek. A család a szalonnasütéssel bíbelődik. A srác körbenéz, s leül a vödör mellé. Talán mackót játszik.,.

Cs. A.

Ma már mosoly szalaszt- ja szét a ráncokat az idősebbek arcán, ha a százhatvan évvel ezelőtti nagy háborúskodásról kérdezik: őket. Baskón vagy Erdőbé- nyén. A két tanácselnök i« csak mosolyog. A fiatalabbak hírét se hallották.' Nagyszüleik alig mesélhettek többet: „volt itt valami, volt itt egyszer valami nagy veszedelem, vagy verekedés ..

Pedig ha hihető — amit a néhány évvel ezelőtt elhunyt Gorliczai József Er- döbényén 1934. januárjában a Baski Veszedelem című versében papírra vetett no, hát akkor: „Nagyidénál is volt hajdan veszedelem / de ehhez joghatót nem látott még a szem". Valamelyest beleereszkedve ebbe a históriás múltba, érzem, kevés erejű a szóm azt méltón felidézni. Levéltári iratokat, s a korábban említett vers szerzőjét hívom meg segítségül. „Hallgassátok tehát!”

„Olvassátok tehát!” A Baski Veszedelem, írta Gorliczai József 1934. Erdőbé- nyén, január hó:

—- „Hogy a veszedelem miből keletkezett / azt most elm,ondom sző szerint, ha lehet / van egy erdörész, a sag(j)tház vidéke / mit magáénak tartott mindkét község népe / Az egyik is vágta, másik gyérintette / esordá.vál, gulyával végig legeltette, / Így ment ez

pennával azt le nem írhatnám’

99

avagy

6^

L

évekig közös akarattal / amíg megértették egymást szép szavakkal... / Fura gondolata támadt a szomszédnak / * az egész erdőrészi mondja magáénak. / Behajtják a bényei gulyabéli marhát / a szebbik tinóknak keltő fogja szarvát, i Alig, hogy beérnek a község szélére / üstöket raknak a templom elébe. / A legszebb tinóknak lerántják a borit / a férfiak vágják, az asszonyok főzik. / Rotyog a jó gulyás a nagy rézüstökbe / mulat a férfinép, kulacs a kezükbe. / Vígan ülik torát a nagy győzelemnek / arra nem gondolnak, hogy ára lesz ennek! / Alig, hogy a sok hús megpuhult a lébe / ilyen üzenetet küldenek Bényére: j Tiszteli kendleket Baskó község népe / fáradjanak át egy gulyás ebédre”

A „meghívás” elfogadtatott. De „vendéglátók” és „vendégek” egyáltalán nem a fehér asztalnál találkoztak. Jól világossá válik majd előttünk, ha a sátoraljaújhelyi levéltárban őrzött, a rögtönítélő törvényszéki anyagokat tartalmazó dossziéból kiemelünk egy iratot, s azt türelemmel vé- gigsilabizáljuk:

— „Tekintetes Nemes Abaúj vármegyében Baskó Helységének 1818. Május Hónap 23-kán Tekintetes Nemes Zemplén vármegyében fekvő Erdő Bénye Városa Lakosai által lett meg- támadtatása, és az azt követő nagyobb vérengzés s gyilkosság ki nyomozására a Nemes Megyék részéről közösen kirendelve a következendő Vizsgálás és Tanú vallatás végezve ki: (A 29. tanú, egy 20 esztendős baskai lakos vallotta „hite alatt” a következőket):

— „Május Hónap 23-dik napján dél tájban Baskó Helységének alsó végéről észre vette, hogy dob éa trombita szó alatt nagy számból álló Bényei lakosok a falu felé vonulnak. E tanú a kert alatt Biró házához ment, a hová érkezvén már akkor a Biró kapujában szemlélte a Bénye leket megállapodva lenni, és csak hamar lövés es-í vén látta, hogy a Törvény

/