Észak-Magyarország, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-05 / 132. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÄG 4 1983. június 5., vasárnap Könvvheti beszélgetések Bárczy János y A Zuhanóugrás, a Vád- % indítvány — Bárczy János könyvei — nagy siker volt. Az előbbi — a Té­nyek és tanúk sorozatban, épp az ünnepi könyvhétre jelent meg második kiadásban, het­venezer példányban. Ez is, és » történelmi események irán­ti felfokozott érdeklődésünk lehet a magyarázata, hogy csütörtök este még át kellett rendezni a székeket a martin­telepi Tompa Mihály fiók- könyvtárban, hogy mindenki helyet találjon magának, aki eljött az íróval való találko­zóra. Voltaic fiatalok és idő­sek. gyerekek — történelmi 1 szakkör tagjai — nők és fér- 1 fiák. Kit egyszerűen csak a könyv elolvasása késztetett kíváncsiskodásra, mint pél­dául azt a húsz év körüli I lányt, aki a könyvek esetleg ' még élő szereplőinek reagálá­sát firtatta, s volt, aki azért I jött el, mert számára is nyo— ’ masztó érzés, szörnyű em­lék a háború. Egy találkozót nehéz visz- szaadni — egy közel kétórás beszélgetés nehezen szorítha­tó a reflexió néhány sorá­ba. A krónikás csak arra szo­rítkozhat, ami azok számá­ra is tanulságos lehet, akik nem voltak jelen. De mert az egyértelmű könyvsikeren túl a reagálások nagyon-nagyon különbözőek voltak, érdemes idézni a szerzőt. „Nemcsak jogom, kötelességem is el­mondani, hogy milyen eszte­lenül, milyen felelőtlenül küldtek a biztos halálba em­bereket.” Az már a másik oldal, amit egy másik alka­lommal, egy beszélgetésünk kapcsán mondott el az író: a könyv megírásakor arra töre­kedett, hogy az akkori esemé­nyek időpontjában próbálja megidézni saját és mások re­akcióit, érzéseit, gondolatait A történelmi távlat már biz­tosabb eligazodást ad — de azoknak, akiknek parancs­továbbítóként, vagy parancs- végrehajtóként az események kellős közepében kellett csele­kedniük, többnyire nem vol­tak sem dokumentumaik, sem támaszaik. Az író („Bár nem tudom, író vagyok-e én, csak azért, mert könyvem megjelent hi­szen sohasem készültem an­nak” — mondotta) dolga, hogy azokért is szóljon, akik már nem szólhatnak. S aki­ket egyszerűen áldozatul dob­tak. Tudatosan. Ez lehet a válasz — gondolom arra a kérdésre, amelyet feltevője úgy fogalmazott, hogy kit ül­tet a vádlottak padjára Bár­czy János a Vádindítvány­ban? Azokat, akik tudták, hogy a biztos halálba külde­nek embereket, akik tudták, hogy iá repülőgép alkalmatlan a repülésre, de nem merték — mert mit szólnak hozzá a „barátaink”, az ő barátaik ter­mészetesen — ha az ajándé­kot használhatatlannak minő­sítik. S akik a szerencsétlen­ségek után is játszottak az emberi élettel. Az események egykori név­telen résztvevőinek olykor az is érdelves lehet, hogy mi tör­tént a könyvek élő szereplői­vel. De ez a martintelepi ta­lálkozó is bizonyította; be­szélnünk kell az események­ről. hogy tisztábban lássunk. S hogy ítéletünk még kemé­nyebb legyen. (*s>- aj Baráth Lajos Nem férhet kétség az fl> ixó szavainak őszinte­ségéhez. amikor arról beszél, hogy örömmel tér vissza a hivő szóra: az elbo­csátó. útraindító szűkebb kör­nyezet invitálására. Gyakor­ta hallhatunk ilyen értelmű megnyilatkozásokat. így volt ez Baráth Lajos író miskolci találkozóm is. Bár nem a nagyvárosban született (aba- újkéri származású). írói in­dulásának. indíttatásának Miskolc a „szülőhelye”. A könyvhéti hívó szóra jött, szívesen, hogy két alkaiom- 1 mai leüljön olvasói közé. be- i szélgetésre. A miskolci Vö- i rösmarty Művelődési Ház ' könyvtárában, könyvek közé •! „szorulva” nagyon jó han- i gulatú (ha lehet mondani, i ióhangű) találkozás részesei 1 lehettünk. Ezúttal összejöttek a dolgok: Baráth jő „beszé­lő". jó kapcsolatteremtő ké­pességesei rendelkezik: és a jelenvoltak „vevők” lettek a ! gondolatokra. í Kellenek eaefc a találkozá- 1 «ok: nem csupán az alkotók­nak van rá szükségük. Az olvasó kíváncsi: „Olvasva peeényeü, elbeszéléseit, el­képzeljük. milyen lehet: vi­dám vagy szomorú, romanti­kus. szemlélődő, vagy saiát és szűkebb környezetének mindennani gondjait átélő, a múltba forduló, vagy a mai élet problémáival foglalkozó, nehezen megnyilatkozó, vagy könnyén kitárulkozó? Eze­ken a találkozókon az elkép­zelt személy megjelenik, és rádöbbenünk vagy rácsodál­kozunk: mert ilyennek kép­zeltük el. vagy másnak gon­doltuk” ... — ezeket a gondo­latokat a Vörösmarty Műve­lődési Ház egyik munkatársa mondotta eL köszöntve az írót és a közönséget. Nos. az „elképzelt szentély’ ezúttal — Baráth Lajos „ké­pében" — nem homályosí- tott, nem ködösített nem misztifikált: úgy beszélt a regényírásról, az íróságról, mint bármely normális-hét­köznapi munkáról; mert „nem egy ördöngös dolog” — — Nagyon el kell dönteni, miről beszéljen az ember egy író—olvasó találkozón. Én úgy tartom, hogy mindazt az örömet és szenvedést kell megosztani az olvasóval, ami a munkából falcad — mond­ta Barátti, s ennek szellemé­ben beszélt az írás egyálta­lán nem titokzatos dolgairól. A k érdesek n ek - beszól Hete­sek nek ezúttal is az időhi­ány vetett véget. — Mikortól számítja íróságát, pályafutá­sának kezdetét? — Miért nem irt önálló kötetet az abaúji évekröi-életröl? — Hoztak-e változást a tatabányai évek? — Mennyire érdekli a kriti­ka és az olvasók véleménye? — Miért nem írnak a ma­gyar írók többet a munkás­életről? Csak mutatóba idéz­tünk ide néhány kérdést A beszélgetés sok témáiúságá- ban szó esett a könyvkiadás­ról. a jövőről, tervekről, a határon túli magyar iroda­lommal való Icapcsolatról, a történelmi regények fontos­ságáról ... Az írónak írnia kell. es s dolga. Hogy honnan és med­dig író az író? Baráth La­jos azt mondta: „Ha 200 év múlva is írónak tartanak, akkor az leszek. Az idő pon­tosan ítél. Ma semmi sem biz­tos, de a remény megvan, és ez nem kevés .. (t *. P Sánta Ferenc ' Wóncz es Tamási Áron r # világa ötvöződött egy- l gyé Sánta Ferenc mű­veiben, a Sokan voltunk cí­mű novellában előbb, majd a' Húsz órában, később az Ötödik pecsétben. A mai negyvenesek solckoló. megrá­zó élménye volt tizen- s húszévesen az az irodalom, amit 6 müveit. Talán mert az irodalmi sematizmus évei után elsőként, de egészen bizonyosan az elsők között hozott új hangot a magyar irodalomba, s mert közelíté­si módja, problémái az er­kölcsre, a lelkiismeretre apelláltak. Vannak örök erkölcsi kér­dések. s vannak örök erköl­csi normák — ezt Ismételte meg mostani, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban mcíjKartott író—olvasó talál- Vizóián is Sánta Ferenc pén­teken este. Ilyen örök erköl­csi parancs a fiatal nemze­dékért érzett felelősség. Tisz­tán őrizni meg őket a jövő­nek — ez a nép, a nemzet gyarapodása. Sánta — épp a bevezető­ben említett műveivel — kö­zépiskolai tananyag. Érettsé­gi tétel, nem is ritkán. Gon­dolom, ezért is volt. hogy nagyon sok fiatal ült a könyv­tár előadótermében. Jegyzet­füzetekkel. ceruzával. A mű­vekről ezúttal azonban ke­vés szó esett. Inkább csak Horpácsi Sándor bevezetőjé­ben arról, hogy Sánta az élet törvényeit az erkölcs tükré­ben vizsgálja. Sánta novelláiban, regé­nyeiben is mindig az ifjú­ságnak adta meg az esélyt — és a reményt is. Nép, nemzet sorsáról elmélkedve, követve a már említett elő­döket. s felvállalva ma még tisztázatlan ideológiai áram­latokat is, fejtette ki véle­ményét a határainkon inneni és túli magyarság sorsáról. Ostorozta a több helyen é# több formában felbukkanó nacionalizmust, és történelmi hagyományokra épülő nem­zettudatunk dialektikus, egy­séges továbbépítését határoz­ta meg írói, politikai hitval­lásaként Humánum, 'nemzet erkölcs és szocializmus — e négy nont körül sűrűsö­dött a hosszú ideje nem pub­likáló író igen szuggesztíven előadott írói-politikai hitval­lása. „Ez a nép olyan lesz — mondotta a vele vitázó hall­gatóságának —, amilyennek ti nevelitek a gyerekeiteket.” S ezzel az idézette] már ázt is jelezzük, hogy olyan kér­désekről is szó volt, mint a felelősség a nemzet sz/msze- rű gyarapodásáért és a fia­talok felkészültségéért. S e felelősségben nemcsak a mai felnőtteknek, de maguknak a fiataloknak is osztozni kell. Akár az anyaságról van szó, akár a nemzet gazdasági-tár­sadalmi boldogulásáról. (cswterib* (cjó Éva (Polly) és Mihályi Győző (Bicska Maxi) a Miskolci Nem­zeti Színház Koldusopera elő- adásának kitűnő párosa. (Fotó: Jármay) A szocialista brigádok ré­szére szervez vetélkedőt az Özdi Kohászati Üzemek Ma­gyar—Szovjet Baráti Társa­ságának tagcsoportja. A ve­télkedő — amelyre június 15-ig lehet jelentkezni — té­mája a Szovjetunió, irodal­ma pedig a májustól megje­lenő Szovjetunió és Fáklya című folyóiratok. A vetélkedőn minden szo­cialista brigád részt vehet, négytagú csapatokkal. A gyáregységi és igazgatósági vetélkedőket szeptember el­seje és 28-a között, a válla­lati döntőt pedig szeptember 29-én tartják meg. Innen a legjobb eredményt elért csa­pat a területi döntőbe jut, a területi döntő első helye­zettjei pedig részt vesznek a megyei döntőn. A megyei döntőben legjobban szereplő első három csapat tagjainak jutalma egy seovjetunióbeli utazás. Megkülönböztetett figyel­met erdemel az a képzőmű­vészeti tárlat, amely a To­kaji Galériában látható nap­jainkban. A címe Évfolyam- társak kiállítás a és tizenöt olyan képzőművész munkáit kínálja, akik ötven évvel ez- előtt együtt kezdték tanul­mányaikat a Képzőművésze­ti Főiskolán, s azóta szerte az országban — ketten kö­zülük jelenleg külföldön — munkálkodnak. Ez a kiállí­tás egyben a tokaji Zilahy György Művészetbarátok Kö­re 260. kiállítása. A névsor­ban, az ABC szerint Ten- kács Tibor festőművész neve található a sor végén. Ám, legszívesebben első helyre tenném Tenkácsot, hiszen a Zilahy György Művészetba­rátok Körének egyik meg­alapítója, a helyi művészte­lep — amely nyáron lesz harmincéves — egyik bá­bája, a Tokaji Galéria leg­főbb szorgalmazója, létreho­zója, Tokaj művészeti éle­tének sokoldalú „motorja”, és bizonyára nem járok messze az igazságtól, ha azt gyanítom, hogy ezt a fél év­századra visszatekintő kiál­lítást is 6 hozta létre. E kiállításról szólva szük­ségtelen az egyes művészek kiállított müveit szómba- venni. D. Fehér Zsuzsa, az ismert művészettörténész megnyitójában az igazság­keresést jelölte meg, mint közös vonást a tizenöt kü­lönböző karakterű művész alkotásaiból rendezett anyag jellemzőjeként és lámpások­hoz hasonlította a kiállítók tevékenységét. Valóban azoknak tekintendők, többen közülük a lámpás Gárdonyi Géza-féle értelmezésében is, aki hajdan a falusi népta­nítókat nevezte így, mert többen közülük nevelőként, pedagógusként dolgozták át életüket és vitték el a kép­zőművészet megismerését olyan közösségekbe, ahol et­től elzárt, de azt befogadni kész emberek éltek. Mint a kiállításhoz ki­adott és a tizenöt művész munkásságát, rövid életút­ját bemutató füzet elősza­vában olvasható, a kiállítók arra a fél évszázadra gon­dolnak, amely alatt ország­határok mozogtak előfe-hát- ra, civilizációnk legvéresebb háborúja folyt, egy végi tár­sadalmi Rendszer omlott ősz- sze és egy új épült helyette. A tárlaton részt vevő festők ennek a kornak voltak sze­replői, bizonyos körben sok­szor főszereplői. A tárlaton látható szelíd tájak, falusi házak, virágcsokrok festő; egykor frontot járt katonák voltak, akik megsebesültek, fogságba kerüllek, kulturá­lis centrumoktól távoli kis­városokban, reménytelennek látszó körülmények közölt kezdték újra az életüket. Olyan életszituációk hosszú során át vándoroltak, ame­lyekben folyton vizsgázniuk kellett emberségből, hazafi- ságból és a hivatásukhoz va­ló hűségből. S hogy jól vizs­gáztak, bizonyítja, hogy a tizenöt között négy Mmika- csy-díjas művész és két fő­iskolai művésztanár is ta­lálható. Sokan közülük rend­szeresen állítanak ki külföl­di nagyvárosokban és mind­egyik mögött harminc-negy­ven sikeres tárlat, különbö­ző díjak sora található. Tulajdonképpen a tizenöt művész egymástól igen tá­vol él. Laza, is közöttük a kapcsolat. Működésükben mégis felfedezhető bizonyos azonosság. Bár stílusban, áb­rázolási módban müveik nem hasonlítanak egymás­hoz, legtöbbjüket a magyar táj szeretető jellemzi, és al­kotóiknak a körülöttük élő emberekhez való szoros kö­tődéséről tanúskodnak. Ez kifejezésre jutott abban is, hogy művészi alkotó tevé­kenységükkel párhuzamosan jelentős pedagógiai munkál is végeztek. Érdemes feljegyezni, hogy Tenkácson kívül még egy borsodi művész található itt: Csabai Kálmán Miskolcról. Á többiek: Áron Nagy La­jos és Bodor Aladár Székes- fehérvárról, Forgács István, Gyarmati. Tihamér, Nádas- kay József, Pákey Izabella és Szálátnyal József Buda­pestről, Diószegi Balázs Kis­kunhalasról. Kelle Sándor Pécsről, Sáros András Jász­berényből, Szarka Árpád Sopronból, Cliován Loránd a kaliforniai Oaklandból és Polónyi Elemér New York­ból. Egy generáció kis cso­portjának életéről, munká­járól, eredményeiről számol be ez a tárlat. Fél évszázad­nyi művészi alkotómunká­ban töltött életről. Ezért ér­demel különös figyelmet. (lun) Kánaán, merre vagy? Küzdelmek, ellentmondá­sok, életmód-, életforma­váltások, összeakaszkodások, összekapaszkodások, tétova- ság és fellendülés ... és még hosszan sorolhatnám azokat a jellemzőket, melyek a ma­gyar termelőszövetkezeti mozgalmat jellemezték az elmúlt huszonöt évben. Fel- szabadulásunk utáni törté­nelmünk egyik legtöbb ál­dozatot, legtöbb erőfeszítést, legtöbb reményt (sok eset­ben kudarcot is) szülő vál­lalkozása volt a mezőgaz­daság szocialista átszervezé­se, ami politikai, társadal­mi, gazdasági életünk sta­bilizálódásának alapvető elemévé vált. Gazdaságtörténészek és szociológusok, agrárszakem­berek és írók igyekeztek át­fogni, összefoglalni, ábrázol­ni ezt a folyamatot és szü­lettek megrendítő alkotások is (példa rá: Sánta Ferenc Húsz órája) a magyar pa­rasztság sorsfordulójáról. Egyének, emberek, családok, falvak népe építette, formál­ta, alakította önmagát és világát az új igényekhez, az új lehetőségekhez. Így volt ez az ország minden pont. ján, s Borsodsziiókon is. Az idei könyvhéten talál­kozhattunk kollégánk, Hajdú Gábor, a borsodszirákj Bar­tók Béla Termelőszövetke­zetről irt könyvével (ami » tsz kiadásában jelent meg). Kánaán, merre vagy? — te­szi fel az újságíró a kérdést a könyv cfinlapján­És a Kánaán határköve néha-néha feltűnik, máskor elvész, kikerült látóterünk­ből, ha végigkövetjük annak a több száz nyilatkozónak, megrajzolt embernek és a szövetkezet krónikáját. Tényirodalom — mondjuk az ilyen jellegű könyvekről. Való igaz: tényekben nem szűkölködik a könyv. Ada­tok, számok, események so­kasága sorjázik egy-egy fe­jezetben, ám ezek többsége mellől hiányzik az országos összehasonlítást is példázó továbbgondolkodás. Mert bármennyire is csak Bor- sodszirákról és környékéről szól az Írás, — mint egyet­len szövetkezetét sem — ezt sem lehet kiemelni y hazai mezőgazdaság teljes vertikumából. Tényékhez tartozik az is — és a szo­ciográfia egyik alapkövetel­ménye! —, hogy a megszó­lalókat nevükön nevezzük, vagy ha ei-re. különböző in­dokok miatt nincs lehetőség, legalább monogramjukkal jelezzük a személyt... vég­ső esetben hallgatjuk csal­ói a nevet. De ha valaki megváltoztatja, újrakölti va­laki nevét, olyan lényt má­sít meg, ami sugallja a kér­dést: máskor is ilyen sza­badon bánt a szerző a téJ nyekkel? Nyilván ez nemcsak szer­zői elgondolás eredménye, és ha már a szerző szemlé­lőiénél tartunk, hasznosnak, dokumentumértékűnek tart­hatjuk azt a horizontális át- fogást, a gazdasági, szövet­kezeti-mozgalmi lajstromo­zást, ami végigkíséri a szer­kesztői elvet, ám ez egyben azt is jelenti, hogy keve­sebb a könyvben az egyéni sorsokat, családok, vezetők szövetkezeti életrajzát, mély­ségekig leásó bemutatása. Néha bizony a krónikás vé­leményét is hiányolhatjuk az események visszapergetése mellett. Természetesen, belemar­kolni egy ekkora témába mindig magában rejti a ve­szélyt. hogy a bőség zava­rával küzd a szerző és a rendezőelvek alapján szelek­tálni kell. Ez a szelektálás végül is összeillesztett egy olyan mozaikot, melyből egykoron visszaidézhetjük szűkebb pátriánk egyik jel­legzetes területének, az ott élő embereknek bő másfél évtizednyi sorsát... vagyis megyénk, és a magyar me­zőgazdaság történetébe il­leszthető adalékot vehet a kezébe az olvasó. — szentire!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom