Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 14

„fába vésett csipkék". Vologda környéke gazdaq jellegzetes múlt szn,r,,ih„i • ..

kai, remekművekkel. Ez o kép is hűen tükrözi azt a változatos énitésjef f ' alkotások.

lakói rendelkeznek. változatos ep.teszeti fantaz.at, amivel e táj

Vologda/ képeslap

A csereporeci kohászati kombinát világjáró népi együttese megyénkben is nagy sikert aratott élményt nyújtó műsoraival. Bal oldali képünk a csanyiki fellépésükről készült. Jellegzetes hagyma- kupolás templom a Vologda partján. (Jobb oldali kép.)

Lenin hangja új lemezen

Vlagyamt* Hjíes Lenin tís beszédét tartalmazó hanglemezt jelentetett meg az Aj*-' relevszkij (moszkvai terület) hanglemezvállalat. Az eredeti felvételek felújítását a „Majak” kijevi tudományostermelői egyesülés és az ossz-*

szövetségi „Melodija” cég szakemberei végezték. A korábbi felvételeken Lenin hangját recsegő, zavaró hangok kísérték. A lemez felújításakor elektronikus eszközök segítségével sikerült kiszűrni a korábbi felvételek zavarait és visszaadni a természetes hangszínt.

Soknyelvű család

Az üzbegisztáni Szamatov család tagjai a Szovjetunió-* ban élő népek több nyelvén beszélnek. Hamitnak és Sza- nobárnak 19 gyermeke, több mint 50 unokája és dédunokája él, ezek különböző ném-. zetiségűek.

__1943 őszén a Dnyeperen való átkeléskor Hamit Szamatov súlyosan megsebesült. Két ukrán asszony, Marija Vijenko és lánya, Na- gyezsda Nyikolajevna gyógyította meg. Hamit hadirokkantként tért vissza szülővárosába. A pályaudvaron meglátott egy árva kisfiút. Szamatov hazavitte a gyermeket a szülői házba és ezt mondta: „Hadd éljen nálunk. Kucskarnak fogjuk hívni.” Később Hamit haza vitte az orosz Ványát, az ukrán DoJ nátot, a belorusz Zsenyát, a tatár Kerimot, a zsidó Lizát, az örmény Arszlánt.

A fiatalasszony, Szanobár egyszerre 13 különböző nemzetiségű gyermek édesanyja lett. ö maga hat gyermeket hozott a világra.

Az árvák, akik a háború alatt veszítették, el szüleiket, ebben az egyszerű üzbég családban megismerték az anyai kedvességet és az

atyai gondoskodást.' A szülők mindegyik gyermeküket felnevelték, szakmát adtak a kezükbe, vagy taníttatták őket. A Szamatov-leszármazottak az ország különböző részein élnek, de mindany- nyian szeretik és' szívesen gondolnak vissza az üzbég atyai házra.

A szerető nagy család egy rész*

1983. április 3., vasárnap

Rejtvény

Vörösmarty-idézet

Induljatok el a bal felső sarok B, betűjéből és lóugrásban haladva olvassátok össze a betűket! Ha helyes útvonalon haladtok végig, Vörösmarty Mihály Liszt Ferenc című ódájából kaptok idézetet. Hogy szól ez az idézet?

Beküldendő április hó 7. napig. Kérjük olvasóinkat, hogy megfejtéseiket levelezőlapon küldjék be szerkesztőségünkhöz. A hibátlanul megfejtők között könyveket sorsolunk ki.

A korábban közölt rejtvény helyes megfejtése: József Attila.

Könyvet nyertek: rfj.

Kucsma Imre, Miskolc II.;

Halász Krisztián, Arnót;

Krizsán Gergő, Nyékládhá- za; Magos Yvett, Ároktő;

Hugya Katalin, Legyesbé- nye; Kurek Éva, Fancsal.

A könyveket postán küldjük el.

fB

N

1

H

t

A

N

//

U

J

0

M

U

Á

1

#

V

G

R

D

H

S

K

[R

S

0

1

0

Az elefánt és a farkas

Egyszer a sztyeppén ösz- szetalálkozott az elefánt és a farkas. Mind a ketten nagyon éhesek voltaik. A farkas megszólalt:

— Elefánt, minden bizonnyal éhes vagy. Föltétlenül valami ennivalóhoz kell jutnod.

. — Igazad van, farkas, látom, te törődsz velem. De hogyan gondolod? Hol találunk ennivalót?

— Itt nem messze va* egy hodály. Abban birkák fekszenek. Ahogy besötétedik — megrohanjuk.

— Nem lesz ez jó, te farkas. Én félek rátámadni a birkákra. Őrzik azokat. Én nem rohanok meg semmit.

— Jól van, akkor elmegyek én egyedül, zsíros, jóízű bárányt hozok, pukka- dásig telefalom magam. De te ne is kérj egy falatot se. Űgysem adok. Aki gyáva, az ne egyen.

Az elefánt gondolkodott egy kicsit, és így szólt.

— Milyen segítség lennék. én neked? Mi hasznod lenne abból, ha veled tartanék? Vagy talán félsz egyedül elmenni?

(KALMÜK NÉPMESE)

— Nem félek én egye-, dűl sem. De te még egyedül is könnyebben boldogulnál, hiszen nagy és erős vágy, egyedül is legyőzöl, és szétszórsz akár száz ellenséget is. Te még nélkülem is elmehetnél a bárányokért.

— ' Látom, ravasz vagy, te farkas. De engem nem csapsz be.

— Mit is mondasz, te elefánt? Hiszen te erős vagy, sokkal erősebb, mint én. Ahány birkát leölsz, azt mind magaddal vihe- ted. Közeleg már a tél is. Tartalékolni is kéne valami harapnivalót.

— Legyen, ahogy akarod. Menjünk együtt.

Amikor besötétedett, óvatosan a hodályhoz lopakodtak. Űtközben az elefánt suttogni kezdett:

— Farkas, én mégis félek. Ha baj van, te elfutsz, engem meg otthagysz. Kössünk egy kötelet mindkettőnk nyakára. Akkor egész idő alatt együtt leszünk, és egyikünk sem hagyja ott a másikat.

A farkas beleegyezett. Egy kötéllel összekötötték magukat. Amikor odaértek a bárányokhoz, a kutyák hangosan csaholni kezdtek. Az elefánt megriadt, elfeledkezett, mindenről, és elindult visszafelé. Ment, és a farkast vonszolta maga után. Elfeledkezett, arról is, hogy össze vannak kötve. A farkas kiabálni kezdett:

— Hová mész, te elefánt? A kutyák csak azért ugatnak, mert félnek tőlünk!

De az elefánt se lát, se hall, csak szaporázza a lépteit. A hurok meg mindjobban rászorul a farkas nyakára. A farkas hörög és fuldoklik, de az elefánt nem áll meg. Egyszer hátranéz, és látja, hogy a farkas kínlódva fut mögötte, fogai összeverődnek, nyelve kilóg, szeme vérben forog. Az elefánt halálra rémült, és teljes erejéből futásnak eredt távoli tájak felé.

Azóta sem él elefánt a sztyeppén.

(Migray Ernőd fordítása) ,

Az első madárdal

Kall egészen kicsi korától kezdve nagyon szerette az erdőt. Elgyönyörködött a fákban, a virágokban, megcsodálta az ágakon tornászó mókusokat és a körülöttük röpködő madarakat. Édesapja erdész volt, házukat a szélső tölgyek árnyékolták bé és a kislány, amikor csak tehette, mindig szívesen sétált a fák között. Néha apukája is vele ment és ilyenkor mindig sok érdekes dolgot mesélt neki az erdő lakóiról.

Ezen a szép, verőfényes áprilisi délutánon is kettesben indultak el az ismerős ösvényen. Az éjszakai eső nyomai még ott csillogtak az ágakon és a duzzadó rügyek végén, de a levegő langyos volt és napsugarak táncoltak a gőzölgő barna avar felett. Citromlepke libegett végig az ösvény felett, azután a magasba emelkedett és elszállt a távoli mezők felé.

Kati és apukája szótlanul ballagtak egymás mellett, amikor hirtelen egy veréb nagyságú, borvörös mellű, szárnyában fehér csíkot viselő madár rebbent fel a földről. Felszállt az egyik tölgy alacsony ágára, kicsit forgolódott, azután hangosan énekelni kezdett.

— Milyen madár ez? — kérdezte Kati izgatottan.

— Erdei pinty — mosolygott apuka. — A hímek most kezdik próbálgatni a hangjukat. Párt keresnek és áprilisban íész- keléshez látnak.

— De szépen énekel -— mondta a kislány. — Ez az első madárdal, amit az idén hallok.

;— Pedig a pacsirták már rég énekelnek a mezők felett. A néphit szerint februárban, Zsuzsanna napján, szólalnak meg először.

— És itt az erdőben a pintyek az elsők? — kérdezte Kati kíváncsian.

— Inkább úgy mondanám. hogy az elsők között vannak — válaszolta apuka. — Hiszen márciusban már énekelnek a fekete- és énekes rigók, egy-egy korán érkezett barátka, javában trillázik a csuszka és szól a széncinege „kicsitér”-je.

— És a fülemüle? Én azt szeretem a legjobban.

— A fülemülék még útban vannak hazafelé. Április elején érkeznek és csak amikor kipihenték a hosszú vándorút fáradalmait. akkor csendül fel az erdő legszebb zenéje, a fülemüleszó.