Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
ESZAK-MAGYARORSZÄG 8 1983. őpriíís 3., vasárnap Baráth Lajos: Kurta Búrka Történetem kútfője úgy emlékszik vissza: nálánál már csak Bori tehén volt nagyobb csavargó a környéken . .. ! Ez a zsömleszínű állat — úgy tűnt — képes gondolkodni, s ezáltal eldönteni: mi a jó cselekedet, mi a megátalko- dottság. Talán mondani is felesleges: többnyire az utóbbi mellett döntött. — Az istennek nem múlt ei egyetlen napja, hogy valami kárt ne tett volna Bori a környék veteményesében. De ha erre nem adódott módja, hát a jászlat tette tönkre. Próbáltál eléje állni vasvillával? Akkor anyám kezéből a sajtárt rúgta ki! Az elbeszélésnek igazán nagy mesterei sem szégyen- lették bevallani: a mesé- lés igazi mestere — maga a nép. Oly gördülékenyen, fordulatosán, minden felesleges jelzőt elhagyva, egy-egy történetet elmondani — erre csak a gyalogember képes. Az az ember, aki naphosszat talpal, forgatja a kapát, kalapácsot, fejszét. S ha ideje, no meg a helyzet engedi* elbeszél a látottakból, a tapasztaltakból valami megtörténtet. Kapu elé ácsolt egyszerű lócákon, tűzhely melletti sámlán folydogálnak ezek a mesék, elbeszélések; ki tudja, mennyi benne az igaz, s mennyi a hozzáadott, a kitalált? De hát érdekes az? A hallgató-figyelő gyermek szemében az elhangzott, valóságosnak tűnő szó: igaz. Borka tehén is így válik valóságossá* a fogódzók: a zsömleszín, a csavaros ösztön, mindenkori hajlandóság a rossztevésre. S mögötte az a kimondhatatlan szeretet, mely körbefogta, védte, dédelgette a családtagoknak számító állatot. Tejet, tejfölt, vajat, aludttejet — s kertbe, a veteményesbe trágyát adott Borka. Elnézték neki a naponként ismétlődő rosszal- kodásait, hiszen este, reggel igazi jótevője volt a családnak. — Nyár volt, igazán szép nyár, 45 nyara ... Hatodik évemben~ jártam, s az én feladatom volt Borka legeltetése. Nehéz hivatás volt ez! Elképzelhető; már mpndtam. Akikor kezdtem el fára mászni, fészket lesni, meg rákapni a szomszédok gyümölcsére. Amelyik gyerek nem lopott zöld szilvát a szomszédtól, az nem is volt gyerek. Tagadni lehetett, <ie este jöttek a görcsök, a hánykoló- dás. („Már megint zöld szilvát ettetek?!”) Anyánkat és nagyapánkat nem lehetett becsapni. Az öreg kádár — pipával a szájában dolgozott, evett, de még aludt is — mosolygott a bajusza alatt. „Az én vérem, valamennyi!” Anyánk harciaskodott: „Vén lókötő ... ! Jobban tenné,, ha rájuk dörrenne ... !” Akkor még nem tudtam, pedig anyánk váltig ismételte: „A királynak Birícs jobb dolga, mint tinéktek, há- szontalanok. Emlékezzetek rá!” Hát emlékszem. Borkárá, a gondjaimra bízott tehenünkre is. Nagy szabadság járta akkortájt. A teheneket, mi gyerekek kicsaptuk az erdő aljára ... Régente oda nem mehettünk, mert kerítéssel vették körül a bányatulajdonosok. A kerítést — hogy, hogy nem? — elvitte a háború. Mások szerint a szegények hordták szét, hogy azután házacskákat rakjanak belőle. Mondom, nagy volt a szabadság. Borka, reggelente, meghányta a farát örömé- ‘ben, aztán neki a nagyvilágnak. Én meg persze utána. Mindig messzebb merészkedtünk, egyre isme- («tienebb tájakat karisztoltunk be. Akkor jöttem rá: mekkora is a világ! Talán vége sincs, úgy gondoltam. Csak az erdő, a hegyek vonulását követtük. Borka elöl, a többi állat utána. S mi jöttünk ezután, gyerekek. A sínedére gránátokat gyűjtött, bedobáltuk a folyó vizébe (patak volt az, ma már tudom), s annyi halat kábítottak el, hogy haza se mentünk ebédre. (Ezért soha nem kaptunk anyánktól szemrehányást.) — Reggel Körtvétyes- pusztára mentünk! — mondta a banda legnagyobbja. Bandinak hívták. Egy öreg tehénnel bóklászott az alkalmi csordában, de azt nem kellett ügyelni; bölcs, nyugodt állat volt. A puszta nem is volt annyira puszta. Volt előtte egy térés, de azon túl fák. meg lerombolt házak, mi.0 egy kastély. A tehenek — élen Borkával — illő tisztelettel megálltak a gyepes szélén. Nézelődtek. Csendes volt a tanya, talán még madarak sem fészkeltek a fákon. Ember, állat megretten ilyen láttán. — Forduljunk vissza! — súgta valaki. — Mit vagy oda? — így Bandi, a legnagyobb. De S sem mozdult előre. összenéztünk n ^ r kával. Mintha megértei volna egymást, no, majd mi megmutatjuk. Ri kkantottam. Borka felvetette a farát, megtekerte a nyakát, kur- f ta szarvaival beledöfött a levegőbe, s mintha zsenge répaföldet érezne, a levelek átható illatát, nekiiav- ckrlt. Én utána. Az igazság az, hogy Bor- ka sokkalta gyorsabb volt nálam. Már a fák közelében járt, én még mindig kerülgettem a szúrós részeket. Nem kis szerencsémre. Iszonyatos robbanás rázta meg a csöndet. „Borka! Borka!” visítottam. Minden tagom elzsibbadt. Fia Borka oda, akkor oda a királyi életünk. Oda a friss tej, a vaj, a savanykás iró, az aludttej, egyszóval minden, ami oly kedves, ízletes. Borka került egyet, majd visszafordult, c megállt előttem. Ijedten nézett rám, mégis, mint a vakmerő pajtás, büszkén és kérdően: „No, te nem mertél nekivágni?” __Este, mikor megjöttünk, s Borkát betereltem j a helyére, nagyapám kivette szájából a csibukot,1 ’ s csendben megjegyezte. — Most már Kurta Borkának hívjuk a tehenünket! Majd komótosan felállt, besétált Borkához. — Mért Kurta Borka? — Merthogy, a tehén farka oda! De más baja I nincs. Hát ti robbangattok > olykor az erdő alján? Anyám előbb jól kisírta magát, hogy egyéb, s nagyobb baja nem történt a tehénnek, meg nekem sem. , Azután jól eltángált. Hát még jó pár évig a | világ végét jelentette nekem ez a puszta, s Borkával azután nem is merészeltünk a világnak e távoli pontját megközelíteni. Maradtunk a közeli, művelt földek közelében. A tehenek is hamarabb ették dagadtra magukat ezen. a tájon. S nagyapám huncutul mosolygott a pipája és a baí”"za mögül. Hunyor- gásá’ azt mondta: „Az én vérem, az enyém mind. Különösen ez a vakarónyi Sándor!” Később ugyanis leszokott arról, hogy az asszonylányával vitatkozzék. —• A nagyanyátokra ütött anyátok — mondta csendesen, nem is egyszer. — Ká, nyugtassa az Isten Serényfaívi Feledy Gyula rajza m öt ven évve! ezelőtt született meg Serényfalván av| akkor Népház nevet viselő kulturális intézmény, amely ma Petőfi Sándor Művelődési Otthonként működik. A jubileumi év al kalmából a régi színjátszói gárda ismét színpadra lé-| pett, a napokban két alkalommal is bemutatta műsorát. Merész Pál, a csoport vezetője, aki immár harminchat esztendeje a művelődési otthon tisztelet- díjas igazgatója is, virágcsokorral köszöntötte An- derkó Józsefné és Hórhai Dezsőné régi színjátszókat, akik éppen ötven éve, a Népház avatásakor léptek először színpadi dobogóra, A jubileumi év alkalmából a rendező bizottság több rendezvényt tervez. Például fél évszázad kézimunkáiból kiállítást rendeznek májusban, júniusban meg kulturális falunap keretében emlékeznek meg a jelentős évfordulóról. Nem mindennapi dolog egy ilyen kisközségben a félévszázados múltú kulturális intézmény. Az 1933- as Népháztól a mai Petőfi Sándor Művelődési Otthonig megtett út sok eredménnyel gazdag, az egykori Máié nevű település, ma Serényfalva lakossága fel- emelkedésének jó segítője. PAPP LAJOS Fózós-sietős szókat keresve mellettem jöttél Mint az este Most magad könnyekbe takarod Kézenfognálak Nem akarod? Jó együtt futkosni élni-halni egy-egy dalt néked elszavalni Melletted lenni egyszerűen Sétálgatni ziizegő fűben J Kende Sándor: Az utolsó öt napon egy döglött zuglói ló juttatta menedékhez. A ló a vil- lamossínek közt feküdt: a becsapódás nekivágta a fölszedett utcakövekből foghíjasán összehordott barikádnak, s a kettéroppaní kocsirúd fölhasította a szü- gyét. Zoltán egy kapualj védelmében várta ki a vagdalkozó dáridó esöiwle- sedését, s miután öt perce nem történt semmi, odarohant a lóhoz. Utána azonnal vsooza a kapualjba. Dörömbölni kezdett. Nem válaszoltak. Pedig élt a ház: siető csosszanások hallatszottak oclabentről. Négyszer, ötször bejerúgott a megvasalt régi fába — erre azonban még az előbbi neszezés is elnémult. — Jöjjenek már, az istenit! — kiáltotta be, s eszeveszetten rángatta a kilincset. — Ennivaló! Megsiketültek?! A rosseb törje ki, nem hallják?! Ennivaló! ... Retesz csikordult, valami csapódott, s egy levél- nyi kockán rés nyílt végre. Zoltán nem láthatta, ki les ki onnan, s hogy van-e ott egyáltalán valaki, hanem benyomta az öklét, és tébolyultan ordítozott: — Nyissák ki!!!... Süketek ?! Reszelés hang köhécselt: — Mit akar? Zoltán csillapulni próbált: — Nincs nálam fegyver, különben rég belőttem volna... Másvalaki morgott: — Engedje be, a fene egye meg! Még résnyire se nyílt a kapu, Zoltán sürgetőn üwöitoUe újra ugyanazt! — Ennivalói.." Siessenek már, nem hallják?! Baltát!!! __ f K ét öregember és egy asszony állt a táguló szárnyban. Az asszonynak zsák volt a dereka köré kötve, arca egészen lilává sötétült, annyira fázott — ő látta meg végre a döglött lovat. Még ketten jöttek elő, s a lovat egy perc alatt bevonszolták a kapu alá, és menten visszazárkóztak. A reteszt a két öreg kezelte. A fiatalabbak szerszámokért rohantak: bárd, fűrész, deszkalap került elő a pincéből, kevés edény és egy ponyva is. Zoltán ott maradt: jó hasznát vették a nehezebb húsok emelésénél. A következő napokban is megtűrték. Nem ‘ kérdeztek tőle semmit; látták, hogy elég piszkos, és némán teszi, amibe belefog: — elképzelhették tehát, hogy körülbelül ki lehet.’Kezelte a tüzet a pincében, vizet hordott nekik, s virrasztóit, őrködött helyettük a kapualjban__ . .. Ötödik nap vették észre, hogy — megtörtént. Hogy vége. Befejeződött. Oly csöndben történt itt, el se lehetett hinni mindjárt. Zoltán is úgy állt tovább, mintha szökne tőlük. Hideg volt, későn barátkozó, kegyetlenül fekete reggel. Nem akart búcsúz- kodni, nem akart mondani semmit, nem sietett — és nem tudta, hová megy. A Thököly úti sorompónál elakadt. Két szovjet katonai teherautó állt keresztben, s aki arra ment, föl kellett másznia a ponyvatető alá. „ Mátyásföldre vitték őket. A repülőtérről kezdték elhordani a havat. A következő napokban több kocsi tégla érkezett, és másféle törmelék is: ezzel kellett a kifutópályán keletkezett bombatölcséreket és árkokat feltölteniük. Zoltán egy hétig dolgozott Mátyásföldön. Kitaposott, régi bakancsát szalmával bélelte, így nem fagyott meg a lába. Csak a keze fázott egész nap kegyetlenül. akár lapátot fogott, akár csákányt. Egy hét múlva ötösével sorakoztatták őket a parancsnokság folyosóján. Egy-egy sor mehetett be egyszerre. Zoltán a szokásos kérdésekre úgy válaszolt, mint más — de rögtön utána kijelentette, hogy ő' nem volt katona. Két tolmács tartózkodott a parancsnok közelében, az egyik tábori ruhában, a másik télikabátban. A civil, mielőtt fordítani kezdett volna, rászólt: — Ne tagadja, semmi értelme! — Nem voltam! — ismételte ő csökönyösen. Ezután a két tolmács vitatkozott, oroszul ,is mondtak valamit, majd a katonaruhás közelebb lépett hozzá: — Tizenhat és negyven- nyolc év között mindenki katona volt! Utolsó pillanatban civilruhát kaptak magukra, és azt hiszik, ezzel mindent rendbe hoztak! — De én nem az utolsó pillanatban! — makacs- kodott Zoltán. — Ne beszéljen annyit, azzal csak árt. Ismerjük mi ezt! Erre elővette Zoltán az iratait. Három papír volt nála mindössze. Egy keresztlevél, egy más névre kiállított lakásbejelentőlap és az a katonai alkalmatlansági bizonyítvány, ‘melyet a kórházból történt szökése után egy fejsérült harckocsissal együtt szerzett egy óbudai bélyegzőkészítőtök Ezt kitette az asztalra. A tiszt megnézte, é= átadta a tolmácsoknak. Egyikük a lámpa felé tartotta, majd radírt kotort elő a zsebébői, és próbát tett vele az íráson.
