Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
í 1983. április 3., vasárnap ÉSZAK-MAGYAKQRSZAG 9 ALVAGYI SAJHIEV Anyám, énekelj Anyám, énekelj bölcsődalt nekem, gyerek vagyok, azért kérlellek téged. Az évek elfutottak hirtelen, én megnőttem — dehát nem ez a lényeg. Látod, megtanultam, hogy jobb legyek, megtanultam, ahogy kívántad, hinni. És most várom altató éneked, szeretném vele múltam visszahívni. Akit a jóság és a hit vezet, tövises meredély annak az útja. Anyám, nyújtsd felém régi éneked, a szavak lelke járjon által újra! Anyám, énekelj.. . Lásd, ébren vagyok, szükségem volna altató szavakra. Anyám, énekelj.. . Azért hallgatok. Sok éjszaka csöndjét őrzöm magamba. Az éj — csillagos kendője az ég, ragyog benne a sok-sok gondos öltés — őrzi anyám törékeny énekét, és rettegi a durva ágyúdörgést. VLAGYIMIR SZOKOLOV Még tíz évig tán Még tíz évig tán fiatal leszek, hiszem, megérem. Fehérülni, mint a zelnicemeggy, nem olyan szégyen. Még tíz évig tán fiatal leszek, bár az ősz foglya. Am fergeteg füstjeként tejemet hó be nem vonja. Még tíz évig tón fiatal leslek; Elég, hogy mindent megtudjanak tőlem a gyerekek ~ mi szörny-idő vert. Lövöldözést, ködöt folyónk felett, gyász-éjszakákat. Ki ennyit élt, rövidehb rvem Lelve* Ej UKsga e századé Száz éve született Juhász Gyula Juhász Gyula költészetének is © megvan a maga sorsa: volt idő, nem is a távoli múltban, midőn Ady Endre mellett a Nyugat „nagy nemzedékének” leginkább népszerű költője volt. Alakját mostanában halványabb fény világítja meg. pedig megérdemelné a nagyobb figyelmet, s éppen most, születésének századik évfordulóján. Ady. Babits. Kosztolányi és Tóth Árpád mellett ő is a magyar költészet forradalmi megújítói közé tartozott, nemegyszer e forradalmi megújulás vezéregyénisége volt. Rövid életét, hiszen mindössze ötvennégy évet élt. feszült ellentmondások vezérelték: a sors nemegyszer állította az új költészet élére, hogy azután nagyobbat kelljen zuhannia. A század első éveiben ő is a' budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója volt. a nevezetes Négyesv- szeminárium diákjai közé tartozott, ekkor kötött barátságot Babitsosai és Kosztolányival. Kétségtelenül neki volt ekkor a legnagyobb tekintélye a fiatal költők között: barátai úgy nézitek rá. mint a születő modern líra csillagára. Levelek egész sora tanúsítja ekkor Juhász Gyula vezető szerepét, miint költő s mint tudós, egy egész ifjú nemzedék reménysége volt. Tanári diplomát szerzett, s minthogy nem voltak pártfogói, az Isten háta mögé: Máramarosszigetre küldték tanítani. Szinte minden tanévet más-más iskolában kezdett el, mindenütt konfliktusba került konzervatív szellemű elöljáróival, Léván, majd Nagyváradon, Szakolcán, Makón kényszerült új meg új életet kezdeni. E városok között Nagyváradnak. az ottani lázas szellemi fejlődésnek volt kiemelkedő szerepe. Juhász Gyula ebben a gyorsan polgárosuló városban talált új barátokra, méltó tennivalóra. Ekkor készült A Holnap című költői antológia. a modern magyar líra nagy seregszemléje, s ennek az antológiának a kiadásában neki is fontos feladat jutott. Aztán ismét a méltatlan száműzetés következett: a feledés, a magány. Hányatott sorsában még egyszer talált igazi otthonra, befogadó ém- beri közösségre: az 1918—19-es forradalmak idején. Juhász Gyula ekkor Szegeden újságíróslcodott, az ottani polgári radikális mozgalom vezetői közé tartozott az „őszirózsás” forradalom napjaiban a Nemzeti Tanács alapítói között foglalt helyet. Később lelkes publicista, forradalmi versekkel hívja fel a figyelmet magára, a szegedi színház Vezetője, alá menkásetőad á sok rendezésével veszi ki részét az új kultúra kialakításában. Nagyralátó tervek magasáról bukott ismét a magányba, az elhallgattatásba: félelmek és fájdalmak közé. JUHASZ GYULA Tavaszon, nyáron, őszön és télén túl, Mór mosolyogva nézem az eget, Melyen a'régi vésznek dühe nem dúl, Es ezer fénye hívón integet Derűs, szelíd és örök magyar ég ez, Nem ér idáig rom és hervadás, Időtlen emlék és jövő remény ez, Fordulj felé csak, csüggedt csillagász! Lenn kavarog még a por és az átok, Véres szüret- volt, és a vad vadászok Még mindig egymást lesik, kergetik. Ed nézem, hogy az ősi, égi puszták Pásztó rtüzeiket biztatva gyújtják, És arvHg iwagwawd megint Sok volt benne a cselekvő energia. mindazonáltal alig néhány hónapon keresztül csinálhatta azt, amit szeretett. Nemcsak a társadalom és a történelem kényszerei következtében : súlyos melankóliája is arra ítélte, hogy magányosan, csüg- gedések és szorongások között éhe le nehéz életét Összeroppanások, öngyilkossági kísérletek szakították meg ennek az életnek az alkotó periódusait: a szenvedés, mint súlyos és fojtó légkör vette körül Juhász Gyulát. A verseket mindez halová- nyabban szőtte át a szegedi költő szelíd elégiákban, minden feszültebb indulat nélkül adott számot^ emberi sorsának gyötrelmes tapasztalatairól. Érdeklődéssel tekintett a külső világ mozgalmas eseményeire. elgyönyörködött az alföldi tóiban. őszinte szeretettel mutatta be a tájban élő dolgozó ember küzdelmes életét. Szívéből sohasem hunyt ki az érdeklődés és a szeretet a mélyben örvénylő fájdalmak nem bontották meg érezhetően a szelíd költői harmóniát. Kevesen láttak bele a szívnek ezekbe az örvényeibe. Babits, aki talán legjobban ismerte Juhász Gyula fájdalmát. így beszélt róla. egyszersmind arról a felszabadító erőről is, amely a költészet varázsában öltött alakot: „Mikor hajdan mint ifjú, lelkesítő és erőt adó ■ kézfogással távoztam az Ipar utcai házból, nem gondoltam, hogy börtönt hagyok el, melyben a vidéki rabság és csüggedés életfogytiglani elítéltje ÜL Ez .kergette a kétségbeesésbe, s ez nyomta bélyegét költészetére is, mely nem olyan, mint a nagy boldog., dalnokoké, mindent átfogó s egész világot bejáró. De bírja a titokzatos líraiság varázsát, amely egy hangba, egy jelzőbe érzelmi mélységet tud sűrítem, s néha érthetetlenül szíven öt egy hanglejtéssel, egy alliterációvaá. Se nem hangos, se nem hatalmas, se nem hibátlan, és mégis olykor szívesebben mai lünk érte a polcra, mint a nagyokért”. Ügy van. Juhász Gyula verseiért érdemes nekünk is a könyvespolcra nyúlni: testvéri szót, biztató emberséget kapunk neíük. JBMMgKtettah» 1 — Hamis! — jelentette ki, s összegyűrte a papírt azonnal. Zoltán nem nyúlt érte. Vége, gondolta. Elveszett. Veríték ütötte ki; megadta magát. — Igenis... — suttogta, s tenyerével végigmázolta az arcát. Aztán hirtelen villant: — Hamis!!! — kiáltott föl. — Igenis, hamis! Hát nem pont ez igazolja, hogy nem voltam katona?! A hangos .szóra az őrnagy fölállt az asztal mögött — de Zoltán most már nem hagyta magát: — Mit gondol, miért hamisítottam? ! Két-hórom mondat hangzott oroszul, fél percig se tartott, és intettek neki, hogy tűnjön el! De nagyon gyorsan! Semmiféle írást nem kapott, csak a kabátos utánaszólt még egyszer, hogy siessen. .. . Ezúttal átért a sorompón. S eljutott a Városligetig. Nem érzett semmit, csak á keze fázott. Alit, és tűnődött. Mintha egyedül lett volna. Hogy hárman nógatják egymást a járdaszélen, fél- karnyi távolságra tőle — észre se vette. Pedig becsületesen káromkodtak, s a tél-leapasztotta, szabad fák alatt dühös vagdalko- zással rántottak egyet- egyet a kiégett autóroncson. — Hé! — markolta meg az. egyik a kabátja ujját. •— Nem akarja meghallani az embert?! — Mi ? ... izé ... Jó napot! — motyogta, és indult is. — Űriember — lerakodott a másik káromkodó, reszelésen,' mintha tűi sólí dohánylevelet nyelt volna reggel óta, pedig a kabátját dobta volna oda egy szálkás, régi Szimfóniáért. r— Mit rársz tőle?! Zoltán ej-re odafordult:-— Mit akarnak? Zoltán nem mondott rá semmit. Olyan természetes volt a hallgatása, hogy a többiek se szólaltak meg. Nekidőltek a roncsnak, mely a hármuk súlyától váratlanul arrább roppant egy félméterreL — Ilikém!.:: Nahát8! ' — Juciltám! — Hát élsz?! — Te is!... Jaj, istenem! — Ilikém! — Juciként! És sírtak, és kapkodtak a levegőt, csúnya íérfinacL — Nem büdös! — rúgott a krákogós a roncsba. — Megfoghatná! — Minek? — Karácsonyfadísznek nem elég mutatós; annyi eszünk még van! A harmadik, aki eddig hallgatott, s nem is volt már fiatal, most elmosolyodott, és föllépett a járdára: — Autó ' lesz belőle! — jelentette ki. — Ebből??? — Hát. 'És még a többi ilyen leprából. Egyszerre öntötte el őket a nevelés, és Zoltánnak is ferdére szaladt a szája. Az öreg, böllenkedő kedvvel, belekapott a harmonikusra gyúródott sárkányéba, aztán megpaskoita, mint az engedelmes ló nyakát: — Hé! Itt ne hagyj, Ráró!... A túlsó soron éppen ekkor szaladt egymásnak két leány, olyan széllel, mintha a Liget két széle felől egyfolytában röpüllek volna. ragban az egyik, fekete kendő a fejükön, talán fiatalok, talán szépek ... A karjuk egymásfelé kapaszkodó rándulása, a lövészárkokkal fölsebzett hajdani ágyások szélén, a csupasz- szá fagyott fák alatt szellőt kevert, és illatot idézett, s a mosdatlan férfiarcok, enyhülő ráncokkal, a látványon feledkeztek. S amikor a két lány rég nem látszott már: színtelen rongyokba, háborús göncökbe bugyoláltan eltűntek a férfiak mégis arra bámultak még mindig... Zoltán rajjai a vékony kesztyűjében a tenyerébe gyűrődtek, s nem tudta lenyelni' a levegőt, ami ösz- szegyűlt a torkában. Majd egy hirtelen támadt, mérges indulat kiegyenesítette, és váratlanul fölkiáltott, mintha megijedi volna; — Az isten ... Es nem nyelte le * káromkodás végét. Föleszméltek. Zavartan köhécseltek, s megrántották a derekukat, mint nyáron a nadrágszíjat. — Igaz is __ — nyögött a z öregebb. — Kapaszkodjunk már bele, különben este lesz! — köpködött a krákogós. — Maga is megfoghatja! — intett Zoltánnak a legfiatalabb. — Egészen bátran. Na! — A mesével útközben is ráérünk!... Egy álló órába telt, míg kiértek a ronccsal az Erzsébet királyné út végére, a Rába szerviz elé. Elég idejük volt hát arra, hogy elmondják az erőtadó káromkodások és párás fúj- tatások között, amit el akartak mondani. Hogy a Ligetben százszámra heverő roncsokból csinálni lehetne valamit. Nyolc-tíz kilőtt vagy kiégett vacakból összehozni talán egyet. Egy akármilyent, ami mozdulni tud. Hiszen a szerviz központja még német kézen, a főnökség rég meglépett, az üzemben csak annyi szerszám maradt, amennyit a hóbuckák alá rejtettek, vagy hazacipellek, s tilost a zsebükben csempésztek vissza egyenként; villanyáramra még sokáig nem számíthatnak, . bérszámfejtésre meg különösképpen nem — de ha ők nem kezdik el, akkor ki fogjon bele?! ... Este, a negyedik panes bevotiszolása után hagytáfc abba. Az öreg azt mondta, hazamegy. — HoviÄ? ~ h&rdegte Zoltán. — Kispesti«. — Innen?! A másik Angyalföldre m- dult. Zoltán nem akart menni sehová. Szeretett volna ottmaradni éjszakára, mindegy, valahol talán a régi csapmühelyben, az elég kicsi, és ablaka sincs. Pedig a krákogós hívta magával — ő véletlenül a közelben lakott, ott, Zuglón, a régi végállomás mögött. * ... Reggel, és a következő reggeleken, egyre többen gyűltek össze. Kispestről, Józsefvárosból, Kőbányáról, később Budáról is; a régiek, akik előkerültek, s a zuglóiak, gyalog, pincefehéren. éhesen, munkabért nem remélve, utasításra nem" számítva, szervezetlenül, nem latolva, és nemigen vitatkozva. Villanyerő hiányában az energiatelep lendkerekét egyelőre a fiatalabbak hajtották, s a nyolc-tíz behordott roncsból valóban összeállt az első valamilyen autó, akkor, amikor a *■1010110085 vagy a tricikli is megcsodált és irigyelt járműként döcögött a hurcol- kodó fővárosban, a tápász- kodó akarásba« . íí
