Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
ESZAt-MAGYARORSZÁG A X9&&. április j.. vasai nap Kitüntetett színművészeink Simon György, érdemes művész — Ne kérdezzen, inkább beszélgessünk! A kérés szokatlan, picit talán meghökkentő is volt, de úgy érzem, ha már így indult beszélgetésünk, ragaszkodni illik hozzá. Már csak azért is, mert a színész igazán nem formai elemnek, érdekességnek szánta a kérést. Meghökkentő volt első önvallomása is. Mármint az, hogy kezdő színész kora óta nem szerette a pódiumelőadásokat. Neki — mondta — szüksége van a színpadra, amely kiemel, szüksége van a zenekari árokra, amely egy kicsit elválaszt. Hogy miért alakult így? A kérdés megválaszolatlan. Vannak dolgok, amelyek úgy élnek bennünk, hogy nem tudunk átlépni rajtuk. Vagy mégis? Hiszen Rettegi Fridolin a miskolci Kamaraszínházban nemcsak lejön a színpadról, énekel is a széksorok között. Simon György pedig — ő mondja — harminckét éves színészi pályája alatt még sohasem énekelt. — Rettenetesen féltem tőle. Ez a görcs is bennem volt, s hogy a színészi hivatásról kell énekelnem. Tréfásan, vígjátékba illően, de mégis halálosan komoly dolgokról. Végül ez oldotta fai bennem » görcsöt»», ____ _ M egegyeztünk. Harminckét év szerepeiről, ha lehet, nem beszélünk. Aki látta — talán emlékezésre méltónak tartja. Aki nem látta, annak hiába lenne a felsorolás. A színész-embernek úgyis ritkán adatik a magamegmutatás lehetősége. Apropó. Színész és az emberi Mennyire azonosul szerepeivel? — Soha nem hittem, hogy a szerep köbben el lehet felejteni, hogy én vagyok én. Az azonosulás nálam annyi, hogy tudnom kell, mit éljek át. A tudatosság fokában mérem. Bár azt hiszem, erről nem divatos mostanában beszélni. Erről sem. — És miről nem még? — Például arról, hogy a színész a népszerűségéből éL Elmaradnak azok a tapsok, amelyekre még emlékszem — szerencsére —, s amelyek a színészhez is kötődnek. Nem hiszem, hogy ez hiúság részemről, de én szeretem a tapsot. Az tölt fel, attól érzem, hogy én vagyok én, hogy tetszem. Borzalmasan szenvedek olyan instrukcióktól, mint... „Ügy gyere be, hogy elmaradjon a taps. játsszál ellene!” Hát nem! Nekem szükségem van rá! — A mai színház a rendezők színház®— — önmagában ez nem baj. Azért a színész lehet társszerzője az előadásnak. — Hogyan? — Ha egyetértek a rendezői koncepcióval, akkor egészen bizonyos, hogy megpróbálom a magam mondanivalóját is hozzáadni. Azokat a pluszokat, amire a színész képes csak. És akkor nem érzem a rendezői kizárólagosságot. Ezeket tartom az igazán szerencsés színházi pillanatoknak. Én igénylem is ezt az együtt dolgozást, legalábbis nagyon szeretném. — Szerencsés embernek tartja magát? — Igen. Elmondhatom, amit nem mindannyian, hogy a világirodalom szinte minden nagy szerepét játszottam. És a legoptimistább embernek is vallom magam. — Megmondaná, hogy érti ez? — Bízom abban, hogy nemcsak én para- dolok, számolok a színházzal, hanem a színház is számol velem. — Eddig csak a színházi emberről beszéltünk. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze a színháznak. Szinkronizál, filmezik... Ugye, Baines kapitány... — A kapitányt szerettem, s örültem, h* így köszöntöttek. Mondtam, nekem szükségem van a tapsra. De a feladatra inkább, hogy dolgozhassak. (csuiorás) Igó Éva, Jászai Mari-díjas StSzíkéní ismerhettük meg Miskolcon, Í980 decemberében, a Csárdáskirálynőben. De akkor már mögötte volt egy nagyszerű alakítás: Tóth Manci a Lila akácban. Ennek a premierje Egerben volt, de híre nemcsak Miskolcra jött el, hanem országosan is szárnyára kapta a Miskolci Nemzeti Színház akkor pályakezdő művésznőjét, Igó Évát. — Tóth Manci szerepe úgy talált meg, hogy egy az egyben magaménak éreztem, szinte én voltam. Ügy hangzottak el mondatai, ahogy én is sokszor elmondtam életemben ... Aztán jött Miskolcorl a Stázi, ami szinte menet közben született. Jancsó Miklóssal nagyon jó volt dolgozni. De az emlékezetes mégis a Tóth Manci, a Lila akác. Együtt dolgozhattam néhány kedves évfolyamtársammal; Hegyi Árpád Jutocsa rendezői irányításával úgy éreztük, ünnep a játszás, tele -voltunk ifjonti lelkesedéssel. Ez persze a Stázira sem csökkent, de az mégis más volt. örültem e szerepnek, mert nagyon szeretek énekelni, táncolni — emlékezik a nem is olyan régi kezdetekre Igó Éva. Mindjárt első évében kapott pgy bravúrosan megoldott, nehéz feladatot: a Lear királyban két szerepet játszott, ö volt Lear egyik lánya, Cordelia és ő volt a Bolond. Országos visszhangja volt ennek a kettős Bzerepmegoldásnak. Négy szerep, három darabban az első évben, s újabb négy főszerepét hozott a második évad: a vitathatóan sikeres „... és Te, szépségem, igen, igen, Te...” című játékban ő volt Nicola Davies, a hiszékeny áruházi eladólány, messze a darab és az előadás fölé emelkedve, majd jött egy ragyogó szerep, még ragyogóbb megoldásban, a Csetepaté Chioggiában Checca-ja. Aztán a Bulgakov- játék Zojkája és a Villon és a többiek Chatarine-je következett a!z elmúlt évad szerepeinek sorában. A most folyó évet ugyancsak országos visszhangot kiváltó alakítással kezdte: a Mindenkit megnyúzunk szereleméhes lányalakja, utána Marianna a Szeget szeggelben, s most próbálja a drámairodalom egyik legnagyobb nőalakját, Solvejget a Peer Gyntben, és még hátra van e szezonban a Koldusopera Pollyja. Tiszteletre érdemes szereplista rövid három év alatt. Hozzá még a Tegnapelőtt című film női főszerepe — Gönci Dorottya —, A bolond lány tévéváltozatának főszerepe és egy bemutatásra váró tévéjátékban — Hétfőtől új élet kezdődik — újabb főszerep. Budapesti lány, tősgyökeres ferencvárosi. Miskolcról alig tudott valamit, mielőtt a főiskola elvégzése után, Major Tamás ajánlására ideszerződtette Csiszár Imre művészeti vezető. Néhány miskolci produkciót ismert, ismerte négy évfolyamtársát — Sándor Erzsit, Szirtes Gábort, Kuna Károlyt, Gáspár Tibort —, s két rokoncsaládja él a megyében, Pálházán és Ne- kézsenyben. — Színészálmai miként valósultak meg . Miskolcon? — Furcsa dolog, de nincs annál szörnyűbb, mint amikor valakinek az álma megvalósul. Én szerettem volna mindig színész lenni, de pedagógus szüleim ösztönzésére másfelé indultam, mégis színész lettem. Bekapcsolódtam a Ferencvárosi Pinceszínház munkájába, ami fantasztikusan jó előiskolám volt. Innen számítom színházi életemet. Aztán jött a főiskola, s utána Miskolc, amely olyan, mint az első szerelem, az álmok itt valósultak meg. Nem tudok a pesti Ferencvárostól elszakadni, de mint színésznő, mindig miskolci maradok, mert igazán itt induljam el, itt lettem színész. Tudom, hogy itt 'szeretnek, s ez nagyon jó... Igó Évát most Jászai Mári-díjjal tüntették ki. Nem egészen három év után ez előlegezett bizalomnak tűnik, de . már tíz szerepben bizonyította, hogy a bizalomra érdemes. Örömmel köszöntjük, (benedck) Miért a magyar film? Miért a.magyar film? — olvasható ez írás címében. Kicsit hiányos ez a kérdőmondat, amelyet így lehetne kipótolni: miért a magyar film az, amely a világ sokszínű filmterméséből a legközelebb áll hozzám, miért a magyar film az, amelynek sikeréért fokozottabban szurkolok, miért ae magyar film az, amelynek megkülönböztetett figyelmet szánok? Megpróbálom sorba szedni érveimet. A magyar mozik látogatottsági statisztikáiban az elmúlt két évtizedbeli visszaesés közben is a magyar filmek látogatottsága — tj legalábbis, amennyire külső szemlélőként ismerhetem — nagyjából azonos, szinten stagnál. Körülbelül 20 százalékos a magyar filmtermés részesedése az összlátogatottságban országos szinten, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden ötödik néző magyar filmhez vált jegyet. A bemutatásra kerülő magyár filmek ugyanakkor nem érik el évente az osz- szesen kínált filmeknek 20 százalékát. Sőt, jóval kevesebbet! Átlagosan 220—230 filmet mutatnak be évente, abból huszonkettő-huszon- négy a magyar, tehát csak 10 százalék. Tudom, hogy ez a statisztika sántít, Hiszen a látogatottsági szómban nem. csak az új filmek nézői szerepelnek, ennek ellenére ez a minden ötödik néző nem hanyagolható el, mert igénye van a magyar filmre, s ha a nézők egyötödének már van igénye, ez parancsoló feladat filmművészetnek, filmforgal. mazásnak és filmpropagandának egyaránt Vállalom a magyar film melletti „elfogultságot” akkor is, ha rossz kabaréfilmek ■ állandó céltáblája. Nemcsak egyszerűen azért vállalom, mert magyar, hanem azért, mert méltánytalan dolog az a sok rosszíz.ű tréfálkozás, sommás elmarasztalás a magyar filmmel szemben —• nagyrészt olyanok részéről, akik nagyon ritkán látnak magyar filmet vagy évek óla sohasem, és elsősorban divatból ítélkeznek felette. Az évente készülő húsz-huszonöt magyar film között mindig akad két-három kiemelkedő és további három-négy figyelmet érdemlő, azaz az elkészült alkotásoknak több mint egynegyede maradandó érték. De ez a minimum. Vajon más országok filmművészetében magasabb-e ez az arány? Aligha! De mi az importált filmekből nem tekinthetjük át egy-egy idegen ország filmtermésének egészét a magyar néző csak a többszörös szűrés után kiválogatott négy-öt filmet látja, vagy akár tizenötöt egy-egy ország éves terméséből, az ottani összes filmeknek elenyésző hányadát s abból von le olyan következtetéseket, amelyek szerint a filmet gyártó országban minden film olyan színvonalú. Holott erről szó sincs. A magyar film a nagy filmgyártó országok termésével összevetve állja a versenyt e tekintetben, azaz a mi termésünkben is akad legalább olyan arányban érték, mint a külországokban, sőt talán még több is. Tagadhatatlan, hogy a magyar filmek témaválasztéká- ból eléggé hiányzik a könnyedéül szórakoztató vígjáték. Ezt el kell ismernünk, ez a magyar filmművészetnek nagy adóssága. Annak ellenére, hogy jó néhány próbálkozás történt az utóbbi közel két évtizedben — az 1965-ös A tizedes, meg a többiek óta számítolt időszakban — viszonylag kevés sikeres vígjátékot őrizhettünk meg emlékezetünkben. Részben, mert kevés készült, részben, mert azok közül is kevés volt a sikeres. De például A veréb is madár, vagy a Veri az ördög a feleségét, s még egy-két film e kategóriában is figyelmet érdemelt. Más dolog, hogy társadalmi körülményeink sem túlzottan kedveznek a vígjátéki kategóriákba sorolható alkotásoknák, s nem kedveznek a szatíráknak, egyebeknek sem. Másik gondunk, hogy nem tudunk bűnügyi filmet csinálni. Ez már nemcsak az alkotói készségtől függ, hanem nagymértékben a társadalmi körülményektől, azaz a mi társadalmi rendszerünkben, a mi életünkben a szocialista életforma keretei között kevéssé vannak jelen az olyan bűnözési esetek, és körülmények, amelyek a nagyon népszerű importkrimik alapjául szolgálnak. Nálunk nincsenek nagy ékszer-tranzakciók, nincsenek nagy magánvállalkozások, amelyeknek üzemi titkai lehetnek, nincsenek gyanús bankügyletek, általában a nagystílű bűnözés lehetőségei sincsenek meg nálunk — szerencsénkre. (Más kérdés, hogy éppen a közelmúlt hetek-hónapok szolgáltak néhány nagy horderejű bűnesettel.) Tapasztalható a magyar filmgyártásban — éppen a bűnügyi filmek terén — egy olyan próbálkozás, amely a külföldön sikeres sorozatok és egyéb bűnügyi filmek hazai átültetését, célozza, sőt, koprodukció keretében is csináltunk ' bűnügyi filmet. Nem mondhatni, hogy ezek sikeresek voltak, vagy legalábbis olyanok, amelyeket a közönség várna, szeretne. Szükségtelen is ez a módszer, krimiből van import bőven. Mi hát akkor az, ami a magyar filmhez vonz? Elsősorban az, hogy még a leggyengébben sikerült magyar film is — engedtessék meg, hogy ne utaljak címekre — közvetve, vagy közvetlenül a mi életünkről szól, a mi társadalmunk elé tart tükröt, a mi mindennapjainkat vetíti elénk ilyen vagy olyan művészi átfogalmazásban. Sajátos dolog, hogy kitűnően szórakozunk azon, ha egy olasz férfit' felszarvaz a felesége; igen jót mulatunk a francia rendőr balfogásain, az angolok konvenciókhoz ragaszkodó magatartásán; a vadnyugaton küszködő kisbirtokosok tragédiáit vagy drámáit feszült figyelemmel szemléljük. Általában mindenre odafigyelünk, amit valahonnan határunkon túlról közvetít a filmszalag. S idegenkedünk attól, hogy a magunk életével nézzünk szembe a filmvásznon. Ha összehasonlítjuk a magyar társadalmi drámákat a külföldi hasonló műfajú művekkel, semmi szégyenkeznivalónk nincs, sem a témafetveJ lésben, sem a művészi megvalósításban. S engedtessék! meg, hogy az egyenlők közül mégis a hazai álljon közelebb hozzám. Sajátos jelenség papjaink^ ban, ami már-már kóros tár-j sadalmi vonásként jelentke-4 zjk, hogy mindent magasabba ra értékelünk, ami külföldről származik, különösen ha nyugatról, és mindent alábecsül lünk, ami hazai. Nagyon pro4 fán hasonlat, de találó, hogy nincs az a silány bazáráruj vagy textília, vagy bármi; amit az ócskapiacon meg net vennénk külföldi zugárusoktól, holott sokkal különbeké* lehet kapni a boltokban. ÁA külföldről jött valaminek va» valami buta „varázsa”. Így; van ez részben a filmeknél isi Itt hozzá szokták tenni, hogy az mégiscsak előttünk kevés-j sé ismert világra nyit ablakot. Ezt a külföldi filmek egy részénél el kell ismernünk- Még akkor is, ha ugyanazon» az ablakon, ugyanannak a vi-» lágnak ugyanarra a szele-» téré immár ikszedszer tekirv-i tünk ki. Nem a külföldi filmek ellen beszélek általában; hanem amellett török lándzsát, hogy legalább annyira szeressük, fogadjuk el a magyar filmet is, mint az előítélet nélkül várt külföldit. Ha lehet, valamivel jobban is szoz ressük. Joggal ellen vethető: olyan; hogy magyar film — nincsen; Vannak magyar filmek, van-j nak köztük értékesek és ke-* véssé értékesek, és egy-egy éven belül a húszegynéhány filmünk nagyon is vegyes ké4 pet mutat. Az idén február-» ban tartott XV. magyar já-t télcfilmszemlén harmincegy alkotás került megméretésre; Nagyon színes, változatos a kép és á messze kiugróan értékes filmek mellett akadnak okkal és teljesen joggal elve.; tett munkák is. Itt sem emlí-í tek címeket. De azért, mer# adódnak rosszak is, nem szabad az értékeset is eleve elvet-j nünk. Amikor kiállók a magyar film mellett, nem azt kívánom szorgalmazni, hogy most kritikátlanul fogadjuk el a magyar stúdiók minden alkotását. Szó sincs róla. Az ellen emelek szót, hogy eleve elutasítsunk mindent, hogy eleve ne is próbáljuk a magyar filmekben — még a gyengébbekben is — megkeresni azt a becsülendő, érté-, kelendő gondolatiságot, vonást, egyebet, mai valóságunk tükröződésének valamilyen kis jelentkezését, amely értelmileg és érzelmileg is a magyar nézőhöz’kell, hogy kapcsolja az adott művet. Hát többek között ezért szó-: nők megkülönböztetett figyelmet a magyar filmnek, s ezért áll a világ filmterméséből hozzám legközelebb. lícned.ck Miklós A Napjaink áprilisi számára a százéves Babits Mihályra való emlékezés a legjellemzőbb. Gazdag ösz- szeállítást közöl a folyóirat a Babitsra utáló, emlékező írásokból. Így olvashatjuk Rónay László ......fölülmúlja a sírt a tető”. Pomogáts Béla Ovidius keserveivel, Sipos Lajos Az elveszett és a megtalált hitről, Laczkó András Egy íróportré születése című írásait. Folytatja a lap Tóth-Máté Miklós A fekete ember című drámájának közlését, s közreadja Borisz Paszternák Égi utak című elbeszélését. Mintegy kapcsolódik Paszternák írásá- , hóz Iglóí Endre Kijev másfél évezrede című írása. M. Takács Lajos Radnóti utolsó versei ukránul címmel Jván Petróciról, a műfordítóról ír. Alekszej Tolsztoj születésének századik évfordulójára közli a lap J. Matyi Anna Értelmiség és f orrad:.’m című Golgota-elemzését. A műfordítás titka címmel a Shakespeare-fordító Arany Jánosról, Szokolay Károlv, az Ady család származásáról A tipikus AS.y arc. címmel Arany Lajos és Győri István, Szabó Lőrinc Csokonai-díjáról Bakó Endre, Illyés Gyula Futó szobor című verséről Pósa Zoltán ír. Közli a lap Fodor Andrásnak Kalász László születésnapján elmondott köszöntőjét. A könyvrecenziók sorában Szűk László Aczél György és Francis Cohen eszmecseréjéről, az Érveink erejével című kötetről, Menyhárt Lajos .lá- szi Oszkár publicisztikájáról. Bakonyi István pedig Csoórl Sándor legújabb lírájáról ír. Miskolc zenei életének új vonásait D. Szabó Ede elemzi, Benedek Miklós pedig a XV. magj'ar játékfilmszemle néhány tanulságát' jegyzi fel. Riportfal jelentkezett a lapban — Disznóvágás címmel — Serföző Simon.
