Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-20 / 92. szám
ESZAr-MftGTÄRORSZÄ<3 4 1983. április 20., siercta PEER GYNT Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban r Tatán azért lehetek kicsivel bolcsebb és bizonytalanabb nem egy néző társamnál Peer Gynt dolgában, mert a sors megengedte, hogy életem különböző szakaiban, nagyjából másfél évtizedes időkülönbségekkel, láthattam Peer költői rendeltetését a színpadon beteljesedni. Ebből merítem sejtésemet, hogy ilyen beteljesedés nincs. Aligha képzelhető el olyan Peer Gynt-el '- adás, amely e hatalmas ib- seni' mű minden gondolati követelményének megfelelhetne. S ebben a hitemben csak még inkább megerősít, ha a drámai költeményt olvasmányként veszem kezembe. A Peer Gynt színrevilelé- nek már az is megbecsülendő eredménye, ha közelíteni képes a mű költői szárnyalásához, amely mindvégig lélegzetelállítóan színes és fantasztikus külsőbe öl- ; tőzötten keresi a maga leg- sajátabb megjelenését. Igen, 1 ez a dráma ugyanolyan gigászi küzdelmet vív magával önmaga bölcseleti lényegének a megértetéséért, mint hőse, Peer teszi tulajdon énjé- ■ nek, személyiségének a megragadásáért és érvényesítésé- ! ért. S aki ehhez a harchoz alkotó partnerül szegődik, ahogyan most Csiszár Imre, szintén feltétlenül válasz- utakra, döntésekre kényszerül, hogy az előadás karakterének, s azon belül is i mindenekelőtt Peer jellemig zésének mely eiemeit hozza I előtérbe. S ez nem sima alternatíva, hanem kemény művészi próbatétel. Hiszen a tét nem csekély: az írott művei egyenértékű előadást teremteni. A rendező mi másra is törekedhetne? A Peer Gynt csábítása, kihívása, megkísérlése azonban zseniálisan . veszedelmes, mivel stílusának, s egész belső világának mérhetetlenek a váltásai, szédületesek a mélységei és •* magasságai. I Romantikus hevület éstn- dósi vívódás, mesei titokzat és kemény ráció, egész szívet birtokló együttérzés és j elítélő irónia, s még meg- í annyi ellentmondásosságával ! perlekedő és összerímelő ki- í fejezésmód vegyül a dráma ! anyagába. Elhagyni vagy | csendre szorítani belőle bár- ! mit is: a művet csonkítaná, ' értelmét, gazdagságát, díszes- ' ségét halványítaná. De a színpadi tér és akusztika ké- 1 pes-e mindezt befogadni? S 1 ha igen, hagyja-e kicsendül- ■j ni magát a darabot? Tehát a rendezői gondolat itt legelsősorban azzal járulhat hozzá a drámaköltő gondo- 1 látóhoz, ha megkeresi és megteremti a színpadi közvetítés egységes zártlánc-rend- szeréj az előadás hangsúlyaival, jelzéseivel, játéktechnikájával. Németh Antal, Gellert Endre, Lengyel György, akiknek a rendezéseiben eddig a darabot láttam, így vagy úgy, de mindenekelőtt a szétbomlás ellen feszítette az erejét, a semmiről le nem mondás már-már emberfeletti igényével. Csiszár — úgy tetszik — másként gondolkodott. Vállalta, sőt felerősítette a drámában rejlő belső különbözések kontraszt-hatásait. Munkájában az egységre törekvés a vál- tozóság logikájává módősult. Sommásan érzékeltetve mindezt: az első rész —, amely a darab első három felvonását foglalja magába helyes dramaturgiai elgondolással, de szükségszerűen túl hosszan — a mihaszna, ám a maga egyéniségét merész következetességgel meg- • élő Peert a legsajátabb ter- mészeti-népmesei közegében, erdők-hegyek fenséges dimenziói közt állítja elénk. A második rész térben, majd időben távoli kalandok félig valóság, félig mese birodalmaiba visz. Itt Ibsennél is megszólal a társadalombírálói él; a realisztikusabb komolyság, a legteljesebb abszurditások közepette is, remekírói szellemességű iróniával van' átszőve. Csiszár viszont harsány komikumba vált át; a kapitalistákat, Peer kivételével, bohócruhákba, -maszkokba, -viselkedésbe bújtatja, erőteljes választóvonalat húzva a világuralmat csak álmodó, és annak immár a megvalósítása felé törő Peer Gynt gátlástalan kalandorútjának e két szakasza közé. A harmadik rész, a mindent elvesztés és a mindennel elszámolás kísérteties, riogatóan szépséges epizódjait egy körben mozgó gyászszertartás képébe építi bele, a fekete tónust téve meg e részek alapvető hangulati tényezőjének. A kérdés az, hogy ez a fokozott ráhangolás valóban a végsőkig vitt rendezői következetességet szuggerálja-e a nézőre, vagy ellenkezőleg: fokozza-e a zavarát a mű felfogását illetően? Másként fogalmazva: segíti-e vagy hátráltatja a nézőt az egész produkció és gondolati tartalma befogadásában? Hogy a kérdésen érdemben töprengeni lehessen, lehetetlen kihagyni már ennél a pontnál, s nem a színészi teljesítmények értékeléséig halasztani, a kérdést: miként fogja egybe a több, mint négyórás előadást a színész, akire a címszerep eljátszásának felelőssége, szenvedése, gyönyörűsége és — ha jól felelt meg feladatának — a dicsősége jutott Csiszár tévedhetetlen szemmel ismerte fel, hogy Blanko Péter tudása most ért fel Peer Gynrt-hoz. Mennyi színészi csúcs-tulajdonság is kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán közeledni merjen Peerhez! Belső érettség, kulturáltság, maximális memória, fizikai teherbíróképesség, rugalmasság, robbanékony- ság, bravúros beszédtechns-í ka és — hangszálak, mond-’ hatni, minden mennyiségbe®.’ Meg vivőerő, ami a partnereket is ritmusban, lendületben tartja. De ha mindez meg is van a kijelölt színészben, még nem biztos, hogy meglesz hozzá az xhle- tettség négy órája, amely őt magát átvezeti a gynti szerepjátszás mélységén, magasságán, meredélyein, szakadé- kaín. Blaskóban ez is megvolt a bemutatón, s nincs kétségem afelől, hogy minél összeszokottá bban él együtt nehéz szerepével, úgy fényesedik ki belülről mindjobban az előadás, amely, mint az elmondottakból kitűnik, biztosan épül Biaskó játékára. Ami talán annak is tulajdonítható, hogy erre viszont nem épülnek külsőséges jegyek. Vagy csak alig.' Biaskó nem él például az öregedés jellegzetes tüneteivel, ö gondoskodik — ahogyan mondani szokás — a produkció saliangtalanságáról. így hát, ami sallang adódik a látványban, a körítésben, a ködfelhők szállongásában, Biaskó szerepvitele kiegyenlíti. Az összképet vizsgálván tehát az előadás nagystílű- sége, fegyelmezett összefogottsága a szembetűnőbb. Nagyobbára igazolódik a figyelemfenntartó színpadi képlékenység és mozgalmasság is, a színházi gépezet térbetöltő, totális működése. Néhol ez mégis több a kelleténél. A tengeri vihar és hajótörés művi hullámverése végül is a nézőtéri kedélyek felkorbácsolása helyett inkább figyelemlankasztónak bizonyul. Olyan momentumok ezek, amelyeknek még pótlólag is lehet talán helyes mértéket szabni. Megérné, mert koncentráltabb figyelmet terelne át az emberi szóra és cselekvésre a mechanikus hatáseszközökről. A figyelem töretlen meg- 1 őrzése — nem árt talán, ha Csiszár tulajdonképpeni szándékával egybehangzóan ismételgetem — kulcsfontosságú tényezője egy ilyen, Ápríly Lajos gyönyörű műfordításában versbe öntött, nehéz és veretes gondolatokkal teli, hosszú időtartamú előadásnak. A különleges, extrém, egzotikus, meghökkentő látnivalók, színpadképek, amelyeket természetéből adódóan a Peer Gynt megkövetel, rendeltetésükkel ellenkező végletbe is átcsaphatnak, ha ezek kényszerítik rá „akaratukat” a színpadra állítókra, nem pedig fordítva. Mert lehet, hogy azzal már a revü műfaját súrolják. Dehát magam jelentettem ki elöljáróban, hogy ez a darab csábít a fceljességkergetésre, a szertelenségre; s valóban: a mértéktartás itt nem lehet kiindulópont. Már csak amiatt sem, mert itt az emberi energiákkal sem lehetséges takarékosan bánni. A Peer Gynt nemcsak a címszereplőre ró hatalmas terhet, hanem az egész társulatra, a csoportos szereplőkre is, nem kevésbé a díszítőkre, világosítókra, a színpadtechnikai munkatársakra. Az egész színház vizsgázik művészi felkészültségből. S Csiszár Imre rendezői munkáját is az minősíti elsősorban, hogy ez a vizsga végeredményben — jelesre sikerült. Az egyéni teljesítményektől a tömegmozgatásig a jól funkcionáló ősszjáték az uralkodó. A koreográfus Majoros István és a jelmeztervező Szakács Györgyi egyaránt hű támasza volt a rendezőnek. Szlávik István díszlettervei a eSszerűséget és a monumentalitást ötvözik. Márta István kísérőzenéje nem gyakorolt rám különösebb impressziót; ez mondatja velem, nem a reminiszcencia-igény, hogy kár volt Grieg zenéjét mellőzni. Harminckilenc nevet sorol fel a színlap; ennyi szereplő jelenlétét megjegyezni is nehéz, nemhogy bírálattal illetni. Mindenki a helyén van, kényszerű kiosztásnak halvány jele sincs. Tímár Éva Aase anyója nagyon emberi, Igó Éva Solvejgje törékeny és finom, Molnár Zsuzsa\ a Zöldruhás nő és Anitra figurájában izgalmasan csábos, Polgár Géza Dovre apója túlzástól mentesen érdekes; Szirtes Gábor, mint. Begriffenfel dt professzor karakteresen komikus, Csapó János Gomböntője makacsul racionális szellemalak, akárcsak Bregyán Péter, a Sovány. De a jelzők további halmozása helyett — elismerő taps az együttesnek. * Sas György Szép magyar beszéd verseny Az idén is megrendezték a Kazinczy Ferencről elnevezett Szép magyar beszéd verseny helyi vetélkedőit, amelyeken sok ezer gimnazista, szakközépiskolás diák és. szakmunkástanuló vett részt. Az országos döntőt — április 22-től 24-ig — a hagyományoknak megfelelően az idén is Győrött rendezik meg, száztizenhét főnyi résztvevővel. Az ünnepélyes eredményhirdetés április 24-én, vasárnap lesz a győri városháza dísztermében; a Ka- zinczy-érmeket az alapitó Péchy Blanka adja át. Ma este a képernyőn Harmodics, és meg kell dögleni! A szokatlan című tévéjátékot Hubay Miklós irta, a dramaturgja Zahora Mária, rendezője pedig Málnay Levente. Arról szól ez az ötvenöt perces játék, hogy Olaszországban a terroristák három hónapi fogság után szabadon engedik egy milliomos család húszéves fiát. A családi körben eltöltött este furcsa feffedezést hoz a fiú — akit a képen látható Kovács Titusz alakit — számára. A további szereplők: Mensóros László, Kállai Ilona, Tóth Enikő, Mécs Károly, lglódi István, Bárány Frigyes. A Harmodios, és meg kell dögleniI bemutatása ma este 20.40-kor kezdődik az első műsorban. A vizuális nevelés műhelyei Immáron a harmadik alkalommal nyílt kiállítás a fenti címmel; A vizuális nevelés műhelyei. A Herman Ottó Múzeum jó érzékkel és igazi hozzáértéssel vállalta fel, hogy koncentráltan, mintegy tematikus láncra fűzve mutassa be a különböző színtereken folyó vizuális nevelés műhelyeit. Ezen a mostani tárlaton — a Papszer utcai öreg múzeumépület kiállítótermében — a tanítóképző intézetek e tevékenységét kívánja benwi- tatm. Igaz, a tizenegy hazai tanítóképző és tanárképző főiskola együttes bemutatása szükségszerűen szűkíti a kereteket, csak a legfontosabb jellegzetességek és a nagy általánosságok felvillantására van lehetőség, mégis azt mondhatjuk, hogy egy viszonylagosan egységes, tér- beüleg átfogó bepillantást enged e műhelyekbe. Az egyéni jellegzetességek mellett ugyanis dominánsan azonos feladatok vannak e műhelyek előtt; a leendő pedagógusok felkészítése a vizuális nevelésre. A nevelési tevékenységben igen jelentős szerepet játszik, majd kulcsfontosságú helyet foglal el a vizuali- tás. Jelenléte mind a természettudományos, mind a művészi megismerésben kimutatható. A pedagógusképzésnek — s az itt folyó vizuális felkészítésnek — nyilvánvalóan nem a művész- képzés a feladata, az viszont elvárható, hogy „sajátjuk legyen a természeti és a humanizált környezetet elemző, megérteni akaró, abból vizuális összefüggéseket általánosítani tudó vizuális szemléletű alkotópedagógiai magatartás”. A tanítóképző intézetekben kimunkált szakkollégiumi rendszer lehetőségei nyilvánvalóan új távlatokat is nyitottak, de változatlanul elsődlegességet kell, hogy élvezzen az általános, a minden hallgatót érintő vizuális képzés. A forma, a szín, a téri érzékelés és ismeretek, a képalkotási módszerek, az ábrázolástechnikai jártasságok fokozatos kialakítása az e műhelyekben folyó képzés elsődleges célja; azaz felkészíteni a leendő pedagógusokat arra a bonyolult, összetett, sokirányú nevelési folyamatra, ahogyan a gyermek vizuális látását kibonthatják. A célokban és követelményekben van az egység a most bemutatkozó műhelyek között — azaz a tantervben és a tantárgyi programokban. De nem egyazon formára igazíthatok mégsem, sajátos jellegzetességeiket M műhelyekben dolgozók szemlélete adja meg. A kiállítás önmagában is megállja a helyét — de érdemes lenne egyszer e sorozatot is valamiféle elemzés alá venni, boncolni olyan szempontból, hogy milyen általános kép rajzolódik ki e műhelyek tevékenysége nyomán. A kiállítás megnyitója» egyébként hozzáértő közönség vett részt Négy napon keresztül megyénkben tara lózkodnak az általános iskolai rajzszakfelügyelők. Al szakmai programban terméJ szetesen helyet kapott e kiállítás megtekintése, s az azt követő megbeszélés — a múzeum új épületében — amelyen az iskolai, a gyakorlatban megvalósuló via zuális nevelés eredményeivel és gondjaival foglalkoztak. A Papszer utcai múzeuma épületben egyébként május 22-ig tart nyitva a kiállítás. Megtekintését nemcsak a szakemberek figyelmébo ajánljuk, hanem mindazoké- ba, akik érdeklődnek a vizuális nevelés, kérdései iránt, de hasznos tanulságokkal szolgálhat e tárlat’ a szakmailag érdektelen nagyközönségnek is. (cs. a.) Fiatal fotó ’80 után teti” a nézelődőt. (Bár a — „Mániánlc a fotó. Szenvedélyünk, állandó beszédtémánk, folyamatos elfoglaltságunk, napi programunk. Képekkel foglalkozunk, s a barátaink is mindig új és új képekkel állítanak be, hogy ézt nézzük meg.” — a fenti sorok a Fiatal fotó ’80 után című országos pályázatra beérkezett anyagokból rendezett kiállítás első részét bemutató katalógus előszavában volt olvasható. Nos, a kiállítás akkori képeit (az elmúlt cv decemberében) nézegetve a miskolci fotógalériában, első „ránézésre” is biztos volt a látogató: nem ezek a fotók jelentik „napi programunkat”; nem efféle képekkel szoktunk „beállítani barátainkhoz, hogy ezt nézzék meg”. Azt mondják a szakemberek, azért, mert a klasszikus iskolán nevelkedtünk. A „beállított” fénykép és fotó közlésein. Nos, a Fiatal fotó „első felvonásban” megismert alkotásai valóban nyugtalanítóan, izgatóan hatottak ránk. A hagyományos kompozíció helyett a labilitás, az elmozdulás-elmozdítás, az idő-tér síkok egymásra fo- tografálásával teremtettek képi és gondolati izgalmat a bemutatott anyagok. Az elmúlt héten nyílt második kiállítás már sokkal „langyosabb vizeken evesvendégkönyv beírásának tanúsága szerint ezek a képek is nagyon izgatóak: „a meztelenség” okán ...) Negyvenhárom fiatal fotós 1980 után született képeit láthatjuk most a miskolci fotógalériában. A keljek többsége a régi módon álitatja az embert a tablók előtt, különösebb élmény nélkül. Technikailag természetesen mind jól kidolgozott alkotás; portrék és adott szituációk, általában sorozat révén megörökítve. Vannak természetesen gondolatból képpé tett fotók Is, ezek azonban többségükben a látvány szintjén maradnak. A teljes (első és második) anyag ismeretében mondotta Dobrik István művészet- történész, aki a zsűrizésben is részt vett: — A beküldött anyagok széles skálán bizonyítják a fotográfiában rejlő közlés és formanyelv sokszínűségét, de ugyanakkor azt is, hogy mennyire a gép mögött álló személyiség a döntő. A« fotós, akinek következetesen el kell döntenie, hogy mire használja a fényképezést, önkifejezésre, esztétizálásra vagy a valóság feltárására, az egységes korélmény megragadására? — Én hiszém, hogy ez a nagyon fontos felmérés, ha úgy tetszik, seregszemléje a fiatal fotósoknak több izgalmas tanulsággal szolgál. A zsákutcák és öncélú játékok mellett néhány új lehetőségét tárták fel a fényképezés művészetének. A szakemberek megoldúsra-megválaszo- ■ lásra váró kérdéseket kaptak, a közönség pedig ösztönzést arra, hogy próbálja meg elidőzve nézegetni a fényképeket, melyek u fotográfiát csak mechanikus kísérő jelenségként kezeltetik. Hogy ez a „felmérés”. így két részletben láthatóvá lett Miskolcon, az a városi mű- veiődési központ munkatársainak első érdeme. Akkor is, ha vegyes érzelmekkel figyelhettük a hullámzó színvonalú első és második „felvonást” a bemutatón; akkor is, ha a pályázathoz kapcsolt felmérés tanulságait összegző sorok ezzel fejeződnek be: „A lecke fel van adva. Interpellációkkal, panasznappal nem sokra megyünk. Szerinted mit és hogyan kell, vagy lehet megváltoztatni, kedves FF?” ... A jelenlegi kiállítás május 7-ig tekinthető meg a miskolci ifjúsági ház galériájában. (t. n. j.) ]
