Észak-Magyarország, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6

1983. február 19., szombat

ZELK ZOLTÁN

Rátonyi Róbert tv-szerepben

Rátonyi és fia egy fégi felvételen

Születésnapi beszélgetés

ívdiuiiyj

vuuci uGj

A születésnap'! interjú általában előre gyártott elemekből építkezik: életrajzi adatok, szerepek stb. Hogy ezt elkerüljük a beszélgetésben, elöljáróban felsorolom a legfontosabb tudnivalókat. Tehát: Rátonyi Róbert 1923. február 18-án született, Rózsahegyi Kálmánnál tanult színészetet. Zeneakadémiára járt. A Művész Színház, a Vígszínház, a Fővárosi Operett Színház tagja volt és most a Thália Színházban játszik. Volt táncoskomikus, kabarészínész, konferanszié, prózai színész, filmezett, műsorokat szerkesztett és vezetett. Kétszer tüntették ki Jászai- díjjal, elnyerte az érdemes művész címet. Bejárta az országot és a fél világot, a szovjet Távol-Kelettől

Amerikáig és Ausztráliáig. Nemcsak játszik, ír is.

Most, 60. születésnapja alkalmából megkérdezzük: hogyan győzi, hogyan tud ilyen sokoldalú lenni ?

— Az egyik dologgal kipihenem a másikat — válaszolja: — Én boldog ember vagyok. Pontos napi beosztás szerint élek. Reggel korán kelek, tízig írok, aztán próba, tévé, rádió, szinkron. Este játszom.

És amit nem sorolt fel: lépést tart a napi eseményekkel, rengeteget olvas, moziba jár. Emellett van

egy időigényes hobbija,' ügye?

— Igen, de ezt kevesen tudják: amatőrfümes vagyok. Háromórás, színes útiíilmjeimet magam vágom. Az akusztikai munkát a fiam végzi — neki ez a hobbija. Büszke vagyok rá, hogy például a Disneylandről készített filmem egy részét a Magyar Televízió is bemutatta.

— Úgy tudom, van egy másik hobbija is.

— Tízéves korom óta gyűjtöm a lemezeket. Musicalből Magyarországon talán az enyém a legnagyobb lemezgyűjtemény. Olykora nagyközönségnek is bemutatom a lemezeimet, például rádióműsor keretében.

— Sokat ír.

— Szeretek írni. És kutatni is. A kettő összefügg. Művészportrékat csinálni csak a múltat, a régi kollégákat ismerve lehet. Sok személyes emlékem is van róluk — ezeket is megírom. Volt egyébként két „ profi ” újságírómunkám is: a Zsöllye a Lúdas Matyi- ban, és negyedik éve a Fülesben a Terefere.

— Ennyi elfoglaltság után hogyan lép színpadra?

— Ehhez ugyanúgy nagy önfegyelem kell, akár az egész napot kitöltő elfoglaltsághoz. A színházi publikumot nem érdekli, mit

Versmondó diákok

Hányszor, de hányszor hallhatjuk pedagógusok ki- íakadását, hogy diákjaik betéve fújják a legújabb punk-együttesék hosszú 'sorát, vagy jelszóként írják táskájukra, tankönyvükre, jelvényeikre Hobó és az EDDA Művek dalának egy- egy sorát, ám amikor a magyar irodalom nagyjai felöl kérdezik őket. Petőfin, Adyn és József Attilán túl alig-alig jutnak, az meg szinte már megbotránkozást keit a tizenévesekben, ha mondjuk Nagy László egy gondolatát kínálják nekik jelszónak, lobogónak.

Tény és való, hogy egykoron Karády Katinak, vagy még messzebbre nyúlva: Zerkovitznak nagyobb ünneplő tábora volt, mint például Bartóknak, Babitsnak vagy Adynak.

csfnáltam egész nap, frissnek akar látni, a színpadon egészet kell nyújtani. Ebben két példaképem volt. Latabár Kálmán, aki azt mondta, hogy nincs rossz közönség. Ha van, mi akikor sem vehetjük tudomásul. A másiktól, Salamon Bélától pedig azt tanultam, hogy a kétszáza- dik előadáson is úgy kell kiszolgálni a nézőt, mint az elsőn.

Azt szokták mondani születésnapi jókívánságként, hogy éljen erőben, egészségben százhúsz évig. -Most éppen a felénél- tart. . Mi volt a „leg” ebben a hatvanban?

— A legnagyobb szériát a Csárdáskirálynővel értem el. Több mint kétezerszer játszottam szerte a világban, magyarul, oroszul, angolul, olaszul.

Mit tervez a következő hatvan évre?

— 1942 óta vagyok színpadon, ezalatt nem volt olyan hónap, hogy ne játszottam volna főszerepet. Nem „sétáltam”, nem mellőztek. De terveket csinálni? Nyugdíjba nem akarok menni, remélem, ■ nem is küldenek. De a színész nem tervezhet, másoknak lehetnek vele terveik. Azt szeretném, hogy velem is legyenek.

I _ E. M. J

.f.

De az igazi értékek megmaradtak és mércék mais. Mert már akkor voltak a szép és igaz szónak hívei, akik kisebb táborrá növelték a művészetek, a poézis értő kedvelőit.

Ilyen kisebb táborral volt szerencsém találkozni a diáknapok és a Ki mit tud? egybefogott megyei ■selejtezőjén. Közel kétszáz középiskolás diák versengett egymással és kicsit önmagával két napig.

Hogy milyen volt ez a verseny, mit hoztak magukkal a tizenéves fiatalok — akik este talán a discóban a legújabb lemezsikerekre táncoltak? Elhozták mindazt, ami mai irodalomtanításunkat jellemzi. Jót, rosszat egyaránt.

Volt, aki elmondta ugyan a verset, de maga sem tudta, mit is tanult megás volt olyan 17 éves fiatalember, aki kemény férfiasságot sugárzó Jcöltemény- nyel hitette el, hogy nem kamaszfejjel gondolkozik már a világról. A zsűri egyik tagja magyarázta, hogy verset úgy kell mondani, mintha az éppen akkor és ott születne, mintha maga a versmondó lenne a költő, mintha rátalált volna egy csodára a közönség elé álló fiatal, amit kitaláltak, feltaláltak, megírtak előle, helyette.

Akik így élték át és meg a verset, vitathatatlanul lenyűgözték versenytársaikat is. És a közel kétszáz induló közül jócskán akadtak ilyenek .., majdnem negyvenen. Ez pedig szép szám. Hogy hazafelé talán egy Hobó-dalt, vagy egy EDDA-számot dúdoltak... nem baj! Ök ott voltak, ők egy sereget alkottak, a tiszta értékek hordozóinak seregét, akiknek szívesen fogunk drukkolni az országos diáknapokon és a Ki mit tud?-on is.

íj

— szcndrci — j

Idill

Őriz a té! még, börtönében állasz merengve. S mint egy lecke válladra törpe szellő röppen és súgja is a hírt füledbe: kitavaszodik már maholnap ..: a fák még szélütötten állnak, de jő egy hajnal és lehében táncba-ringó szüzekké válnak.

Pókok kinyitják boltjukat majd, két ág közt fürkésznek lebegve, nekik születik, hasuk teljen, lárvából bogár, kék legyecske. Mint nyitott kapun, úgy ömölnek a bújdosó fecskék e tájra, halászó csőrrel elmerülnek a szélkavart légóceánba.

S ha majd a fűszálak hegyére lila tetőt kötöz az este, tücsök próbálgatja a nótát, a tavalyit, még nem feledte?

A fehérujjú, gyilkos télről mesélnek rémeket a cinkék — a szarvasbogár útnak indul, keresi fába ásott kincsét.

Ez a tavasz. Lásd, ezt ígértem teneked, édes. Ezt, vigasznak. Nézzél körül hát, nem hazudtam, temérdek kinccsel vogyök gazdag. E tájat adom most teneked .;: s ha győzöm eztán is varázzsal: megajándékozlak kövérebb, dúsabb vidékkel is, a nyárral.

Napfény, friss, tiszta le- tj vegö, télhez illő kemény s mínuszok. A jégpályán so- !Í kadalom köröz, közülük két J tizenéves srác elfáradván a jj hosszú rohangásban. r>ihe- j: nésként leül a tribün alatt . levő padra. Mindenféle Fon- | tos dolgokról esik szó. mit | váratlan incidens «zaka.it . meg. A jégpályáról, köz- ; vétlenül a palánk mellől P hirtelen érkezik egv hógo- , lyó, egyenesen az egyik ti- jj zenéves fiú orrára, melynek következtében a szá- fi jában füstölő cigi is a sí földre esik. (Cigiznek tér-1 mészetesen. hiszen a jói ki- tágult tüdő sokkal több I füstöt képes elnyelni.)

— Uuu! Nohát! A cl- : gim... Ki volt az?

Erősen figyelnek, de a1 palánk, meg az előtte áll- íj dogálók takarnak, fedez-' nek.-r

ü í

f »

ji I

ii I

\ I

s s.

*A költő kötetben még meg nem jelent verse.

xxwur.: jujt/rar—

— Ott! Az a kék dzsekis; srác! Nézdd csak!

— Aha! Meg a kisebb!; Ök figyelnek ide vihogva!;

— Mintha... nem srác; lenne...

— Hát..i Tényleg..;. Lány az. Meg a másik is.'

— Menjünk csak oda! j’

Felállnak, indulnak, a

két lány — mert bizony mégiscsak leányzók azok ott a palánk mögött — ugyancsak rákapcsol elfelé. A srácok figyelnek, felfedezik őket a túloldalon. Gyors megközelítés. Az egyik lá'ríy sapkája máris a fiú kezében, rohanás, futás, utánuk, add vissza te, mert... méghogy, majd elkaplak én...

Siklanak, hasítják a jeget. Elkezdődött. Lehet, hogy sikeredik belőle valami.

(priska)

—.T -. V-t— IJ111 —

Iszlai Zoltán

Paszkó Gábor hónapokig csereberélte garzon öröklakását úgynevezett tanácsi kezelésű kétszobásra. Hirdetett újságban, fán, falon, kirakatüvegen és villanyoszlopon. Megnézett harminckilenc lakást, űlyik tetszett, másik nem, aztán, hogy otthagyta a menyasszonya, valamennyit elfelejtette, és úgy határozott, maradni fog. Ekkor tűnt fel lakásán az a nő, aki nem hagyta, hogy elfelejtse.

— Száznyolcvankettő nyolcvanegy? — kérdezte az asszonyi hang, mikor Paszkó reggel fél hétkor álomittasan fölszedte a rekedten csörgő telefont.

— Száznyolcvankettő nulla negyvenegy; téves — dünnyögte az újságíró. A magas hang nagyot sikkantott.

— Jujujuj, akkor nem is maga cserél lakást, és nem is újságíró, és biztos aludt!

— De én cseréltem — Paszkó a süketebbik fülére vette át a kagylót —, de már nem ..., illetve, én vagyok.

— Istenkém. istenkém. mégse hagytál cserben — trillázott az asszony. — Valaki azt mondta, hogy maga a cserélő újságíró, és rosszul adta meg a számot. Ugye, nem készül sehová máma délelőtt? Nekünk szabad a szombatunk.

— Én? Azt hiszem, nem. Vagyis az uszodába készültem ...

— Ne, ne, csak azt ne, mert összedől bennem a világ — vágott közbe a dallamos koloratúr —, én pont tizenegyre ott vagyok magánál, csak beugrók a fodrászhoz, és akkor mindent, de mindent megbeszélünk.

— A ... a fodrászhoz? — kapkodott levegőért Paszkó, — De miért pont tizenegykor?

— A címét mondja,' a címét! Gyorsan,’ mert szétmegyek! — szakította félbe az asszony. — A dolog ... életbevágóan fontos.

Paszkó megmondta a címét, letette a kagylót, kicsoszogott a fürdőszobába, visz- szafeküdt. Arra ébredt, hogy cseng a telefon.

— Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte ugyanaz a hang. — Kész a fejem! öt perc múlva ott leszek.

— Tessék? — dörgölte meg szakállát a férfi. — Hogy ja? Jó, itt vagyok.

A „hang” lecsapta a kagylót. Mire Paszkó ásítozva megborotválkozott, csöngettek.

— Ilyennek képzeltem! — kiáltott lelkesen a hamvasszőke, illatos, középkorú és középtermetű asszony a küszöb előtt toporogva. Félretolta a házikabátos Paszkót az ajtóból, és egyenest a fürdőszobába rontott. Fellobbantotta a gázbojlert, lehúzta a vécét, megigazította frizuráját a tükör előtt. Kézenfogva a szobába húzta az újságírót.

— Ilyennek képzeltem. Ilyen naoosnak, délkeletinek, világosnak, tágasnak. És mégis icipicinek. Megjegyzem, magát is — intett mosolyogva Paszkó felé a táskájával,

— Most, hogy a gyerekek lementek Bálványosra, és árva a ház. és én egyre csak a lakásokat járom, most derül ki. hogy ez éppen nekem való.

— ö... igen. Szabad a nevét? — kérdezte valamennyire magához térve a férfi,

— Az enyém: Paszkó Gábor.

— O, tudom, kedves Gábor! Az uram is az volt. Nem ismerte véletlenül? Maguk olyan sok mindenkit ismernek. Á, persze; maga még fiatal. De ő már szegénykém,1