Észak-Magyarország, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
ESZA1C-MAGYARORSZÄG 7 1983. február 19., szombat JUHASZ JÓZSEF Talán elmondom Ha .leírnám nem volna kevés Ketté harapta már a feledés Ki halálra magát ítéli nem tudom a kést mire kíméli Megkérdezni nem is merem úgy élt-e ahogy ismerem? Csombékjait miért kötötte tétlenkedő hurok körötte A csendben is azért fért el feketén járt a Fehérben. A filoxéra rabok Ismeretes, hogy a múlt zázad utolsó évtizedeiben | filoxéra mekkora kárt lett Tokaj-Hegyalja szőlő- ültetvényeiben. Az adatok i ^zerint 1880-bam 13 ezer katasztrális hold szőlőterü- ete volt a történelmi bor- /idélknek, de a franciák i . iltal Amerikából Európába behurcolt filoxéra csaknem jkz egészet kipusztította. Ez veszedelmes kártevő te- |ű ugyanis a szőlő gyökér- petét „kedveli”, annak nedvét kiszívja, s ilyen mólon a szőlő teljesen elpusztul. Már a 19. század végén legkezd ték riparia-alany- jhyal a tokaj-hegyaljai szőlők újratelepítését, úgy- logy az első világháborúig mintegy 8700 katasztrá- lis holdat tett ki az újratelepített szőlők területe. Cbben elévülhetetlen erlerne van a kétkezi szőlőmívesek, napszámosok iunkájának, Verejtékének. A sátoraljaújhelyi szőlőföldek felújításához — a (korabeli írások szerint — ja „kir. törvényszék” börtönének rabjait is kihajították. Kora tavasztól késő 'őszig rendszeresen 220— 250 rab dolgozott — bör- ítönőreik felügyelete alatt a Várhegy, Orémusz, I [Nyugodó szőlőföldjein, hogy gyarapodjék az újratelepített ültetvények területe. Egy 1899. évi kimutatás (szerint a rabok a szőlőte- Slepítési munkájuk után „4920 forint személyes keresményhez jutottak, ezenkívül 8000 forinton felül járó az az összeg, melyet keresményeikből a sátoraljaújhelyi kir. adóhivatalhoz beszállítottak...” (h. j.) Irpdalmi barangolások F? *1 1 1*^1 fl. í-H m A mezőgazdasági könyvhónap alkalmából sorozatunkban ezúttal mezőgazda- sági, még pontosabban szőlész-borász szakembert, publicistát mutatunk be idősb miklósvári Miklós Gyula személyében, akit a szakma — nem érdemtelenül — a szőlő és a bor apostolának is nevez. Miklós Gyula 1832. november 26-án született Finkén (ma Edelény egyik kerülete), ahol atyja, Miklós Ferenc alispán volt. Középiskolai tanulmányait Miskolcon kezdte el, majd Eperye- sen folytatta, de azt be sem fejezve, 1848-ban alig 16 évesen felcsapott honvédnek. Itt hamar kitűnt bátorságával, vitézségével. Igen kiváló lovas hírében állott. Rövid idő után hadnagy, majd főhadnagy lett. Ábrahámy ezredes ezredében, mint annak segédtisztje szolgált. Ezredével 1849-ben Világosnál tette le a fegyvert. A szabadságharc bukása után — közlegényként — a császári seregbe sorozták be. 1855-ben Bukovinában megnősült, ekkor leszerelt, s visszavonult gazdálkodni finkei birtokára. 1860-ban a szendrői járás főszolgabírójává választották meg, ettől kezdve aktívan részt vett a politikai életben. 1875-től két cikluson át az edelényi kerület országgyűlési képviselője. Mint gazdálkodót elsősorban a szőlészet és borászat érdekelte. Ilyen irányú tevékenységét elismerve, 1879-ben országos borászati kormány- biztossá nevezték ki. E minőségben csaknem két évtizeden át a szőlőművelés és borászat bajnoka, a filoxé- ravész által elpusztított szőlők helyreállításának tevékeny munkása. Időben felismerte, hogy a magyar szőlőtermesztés újbóli fellendítésének egyedüli eszköze az amerikai alanyokra oltott oltványszőlők telepítése. Ennek érdekében az ország különböző pontjain szaporítótelepeket létesített. Felfigyelt az immunis homokterületekre, s szorgalmazta azok szőlővel való betelepítését. Ű szervezte meg a kecskeméti kísérleti szőlőtelepet, amelyet később róla neveztek el Miklós-telepnek. Ez a szőlőtelep az idők folyamán európai hírűvé vált. Miklós Gyula a szőlőtermesztés megújítása mellett nagy figyelmet fordított a borértékesítés megszervezésére, s ennek érdekében a borászat korszerűsítésére. 1881- ben megszervezte a Központi Mintapincét, ahol a pincemestereket, valamint az úgynevezett vándortanítói kar képviselőit korszerű szakképzésben részesítették. Az értékesítés elősegítésére kiadta a Magyar borászati törzskönyvet. Kezdeményezésére a kevésbé versenyképes borokat borpárlattá dolgozták fel, megteremtve ezzel a magyar konyakipar alapját Szakmai tudását, tapasztalatait rendszeresen publi(jfife ' ■■ : < 1 s í Vasi*) VÍ _ L, v£... L li-ií kólta. Állandó munkatársa voll a Borászati Lapoknak.. Művei közül legismertebb az 1838-ban írt Hazai szőlészetünk és a phylloxera című munkája. Miklós Gyula 1894. május 1-én Budapesten hunyt el. Munkatársai, barátai Kecskeméten méltó emléket állítottak tiszteletére. Abt szobrász fehér márványból készült domborművét 1895. szeptember 29-én leplezték le azon a telepen, amelyik munkálkodásának egyik legkiemelkedőbb színtere volt. Dr. Geday Gusztáv írta róla: „Miklós Gyula a magyar szőlészet és borászat XIX. századi korszerűsítésének elindító nemzedékéhez tartozott . . Személvében a hazai szőlészet terén a hatékony állami beavatkozás első olyan szakemberét tisztelhetjük. akinek hatása még ma is tapasztalható.” S mivel megyénk szülötte volt. eggyel több ok, hogy büszkék legyünk rá! Hajdú Imre Bodri Ferenc illusztrációja hrtvanháromban megkapta az utolsó előtti figyelmeztetést. — Az utolsó előtti... — Paszkó visszatette a gyűrögetett dobozba a Szimfóniát. Vendége szemét — sokdioptriás, lila színben játszó szemüvege fölött, — elfutotta a könnv — Szegényemet a Korányiba vitték. Az egész ember negyvenhét éves volt. Maga mennyi? — Tessék? Harmincöt — felelte zavartan Paszkó Gábor. — Es még meg se nősült? — De, hogyne. Csak — elváltunk — vallotta be pirulva az újságíró. — Színésznő. Biztos valami kis színésznő. Aztán jön a partner, és kész a kocsi. — A lányom kész fogorvos. Kicsikém! Alig ismerte szegény férjemet. Amikor hatvanhárom szeptember tizenhetedikén bevitték a kórházba, az én kicsim még csak hétéves volt. Lemondtak az uramról, olyan hátsófalit kapott. De akkor én azt mondtam a főorvosnak: vegye tudomásul, Kálmánba. én innen az én drágámat élve kihozom ! Ki is jött. Hét hónap múlva. Ezer- le: lenes zúzhat vannégy március ' tizenötödikén. Kitűztem az erkélyünkre a piros-fe- hér-zöld zászlót és mentem érte. Kálmánba, nem ismerte? az a szegény főorvos, azóta ő sincs már köztünk, mind a kettőnket sírva csókolgatott. Volt egy új nyolcötvenese. Azzal jöttünk haza. Diadalmenetben. — Az élet. Ilyen az élet — sóhajtotta kicsit érthetetlen megkönnyebbüléssel Paszkó. — Májusban halt meg a drágám — fújta k, erélyesen az orrát az asszony. — Pedig milyen édesen lábadozott! Sétálgattunk. Végre kedvére bélyegezhetett. Az erkélyen öntözte a paradicsompalántáit. Szép erkélyünk van. zászlótartós, napos. A nagykovácsi vityilló mellé azóta is mindig paradicsomot ültetünk. Ay.tán egyik percről a másikra: volt, nincs. A kórházba már visz- sza se került. Tizenhét éve lesz.' májusban. Magdikám, kicsikém, meg én. tizenhét évet éltünk együtt. Erre jött ez a fiú. állatorvos. Nem ilyen derék ember, mint; maga. Nem. Az apja a Balatonnál állatorvos. Es most itt vagyok, egyedül a lakásommal. A vityillóval is bajok lesznek. Hát hogy járjak Nagykovácsiba n Balatontól? Kocsit a szemem miatt nem vezethetek. És különben isi — Igaz — mondta az újságíró bambán a füstjébe bámulva. — Hát hogy? — Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem le, magától három utcára, az életemet. Itt sétálgattunk a kertjük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cseréljünk, akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépését. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem. — Nem. Nem — mondta panaszosan, s az igazsághoz híven Paszkó Gábor. — Persze. De látja, mi van itt a kezemben? Tudja, hogy ez mi? Paszkó — mivel az utóbbi időben maga is lakáscserével foglalkozott — rögtön rájött. Az özvegy vityillógondozónő egy kitöltött lakáscserepapírt lobogtatott. — Lakáscserepapír! — erősítette meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnapután kell beadnom. Hétfőig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék a lakásomért Balatonföldváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg tizenegy kilométerre laknak onnan a gyerekeim? Nyárom még egyszerű. Meglesz a második unokám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem, ez a második kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház... húszéves az operabérletem. Onnan járjak. Földvárról látogatóba a barátnőimhez? Ezek is úgy megbánták, mint a kutya, ami hatot kölvkezett. Felépítették azt a csodapalotát, odaköltöztek a jó kis tanácsi kétszobásukból, aztán jöttek visz- sza egy év múlva albérletbe. Rákospalotá- ra. Mind az öten. — Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó. — Ök, ők. — Az özvegy a papírra csapolt. — Akik orré a cserére rábeszéltek. No, akkor följön hozzám? öltözzön, megvárom. Meglátja, milypn szép kétszoba- hallosba fog megnősülni megint. A házat biztos ismeri. A Kékgolyó étteremmel szemben van. Ott mondták nekem, hogy maga cseréli a lakását. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem férnek el hárman. Pláne négyen, ha ikrei lesznek. Most olvan sok az iker. Paszkó — úgy’ is, mint tapasztalt csereberélő — valóban ismerte a házat. Lassacskán felfogta a dinamikusan trillázó asz- szony villámcsapásszerűen a fejéhez vágódó élettörténetét is. De hát pillanatnyilag a menyasszonya ugrott, a ház nagy volt és tatarozatlan. Ezért semmi értelmét nem látta a kétszoba-hallos meglátogatásának. De érezte, hogy’ valamit tennie muszáj. — Es ha én most azt mondanám — dörgölte homloka bőrét óvatosan —. hogy ... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időp belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magát arról, hogy Földvárra költözzön, ahhoz mit szólna? Pesten annyi csere akad! Az asszony’ szava — bejövetele óta először — megszegett. Ölébe eresztette a cserepapírt. Néma csodálattal, hamvas fejét ingatva bámulta Paszkót. Az újságíró gyanakodva kezdte behúzni a vállát. . — Hogy mit szólnék? — tört ki egy hosz- szú-hosszú fél perc múlva az asszony. — Azt. hogy maga egy drága, egy’ gyönyörű ember. És hogy a Jányomékat. kerül, amibe kerül, visszahozom én mén Bálványosról! Ki fogja fölnevelni az unokáimat azon a falun? Az állatorvosáé? Megteszi nekem, hog'- még egyszer kimondta? É>. én tudni fogom, hogy magától hova kell indulnom. — Ne cserélje el velük hanem válogasson tovább — mondta simán Paszkó. s miközben turcsa elégedettseee! é’-zett már tudta, mi következik — Köszönöm! — kiáltotta a vendég. Fölugrott. Négybehasította a papírokat. Két kézzel fülön ragadta és háromszor megcsókolta Paszkó Gábort: közte egyszer szájon. — Ne kísérjen ki. Meg.vek a földváriakhoz. Majd hívom! Az újságíró pislogva dörzsölte a szája -árkát. Nézte az érvénytelen papírfecniket. Szórakozottan elolvasta a szoprán özvegy’ energikus aláírását, és es/ebfe villant hogy ez a szóból értő, s jo szóra hajló asszony’, még csak be sem mutatkozott. — Nem — mondta tompán a férfi. — Ö ... izé. Szóval statisztikus.
