Észak-Magyarország, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-03 / 154. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 Y982. július 3., szombat Dékány Kálmán ämm aw Kk|o| keresnek valakit A gyerekek sorra odatartották a tányérjukat. Az asszony, talpig feketében, porciózta a levest. Aztán megszokott mozdulattal várt még egy pillanatig, merőkanállal á kezében. A negyedik tányérral senki sem jelentkezett. Magának már nem is szedett. A torka összeszorult. Lehunyta a szemét. „Miklós, hol vagy? Ugye, csak elbújtál?” Már éjjel sincs nyugta a fiú zaklató hangjától. Zápor dobol az ablakon. A szeme nyitva, éjjel örökké nyitva. Azóta csak nappal tud aludni. A sötétség azonnal megtelik a hiányával. Pedig a másik három, a testvérei itt vannak ... Miért nem lép tovább a fiú? Miért nem barátkozik velük ? Miklós ... „Ne, ne!” — kulcsolja könyörgésre a kezét. De mintha ő ott sem volna, > egyre hallja éjszakánként Részt követel belőle, osztozkodik a hiányában. Hogy lehet egy ilyen hangot kitiltani? A gyerekek mohón szűrésűitek. Nyúlánk, vékony fiú volt mind a három. Termetre az apjukat formázzák. De még másban is. Élnek-halnak a sportért. Miklós, a bátyó vitte közülük legtöbbre. Még csak első gimnáziumba járt, és már állandó helyet kapott az iskolaválogatottban, ör- döngős cselező volt, gyors, szemfüles és izmos. Ha birkózott, lekötötte a bal karját, fél kézzel teperte le ellenfelét. A kicsinek, Attilának mindenben a pártját fogta. A gombfocibaj- nokságban neki engedte át a csapatválasztás jogát. A gombok hátára ragasztott keskeny, zöld-fehér színű pamrszeletkékre apró bol- ha^retűkkel írta rá a játékosok nevét: Mátrai, Albert, Dalnoki és így tovább. Attiláé a Fradi. Épp most telt le az egyhetes gyász-szünet. Bekapták ebédjüket, s mint rendesen egymásután kezet csókoltak édesanyjuknak. Elsőnek Attila, utoljára a legidősebb. Aztán bevonultak a szobájukba. Az asszony csak ült, ült, mozdulatlanul, egymagában, levegőben felejtett kézzel, egy hiányzó kéz- csókra várva. A fiúk , játékra éhesen kezdték fölszerelni az asztalukra festett futballpá- lyát. A falon házi sportújságjuk. Ormótlan fekete betűkkel rajzolták föl a nagv eseményt, hogv ma folytatódik a bajnokság, amely szeretett bátyjuk hirtelen halála miatt megszakadt. Az iskola sportújságja különkiadásban, vastag gyászkerettel emlékezett meg a halott fiúról. Attilától nyilatkozatot hoztak hőstetteiről: hányszor védte meg a verekedőktől, hogyan vágta ketté zsebkésével a barátjától kanott stolverkot, hogy megfelezhessék, s amikor már nagyon lázas volt, ráhagyta a sok fordulót nyert MTK gomb-csapatot. Most Attila két garnitúrával szerepelt a bajnokságban. Az első mérkőzésen Kristóf „Dózsa” csapata volt az ellenfél, Norbert bíráskodott. Megindította a meccset. A sípszó behallatszott az •bédlőbe. Az asszony öszszerezzent. Már majdnem elbóbiskolt ott az asztal mellett. Ebben az elmerítő ködgomolygásban hallani vélte a Miklóstól megszokott „Hajrá!” kiáltást. Belülről szívta az elha- gyatottság. Az ura ma utazott visz- sza a csapatához. Szívós, öreg játékos. Jövőre már edző lesz. Megy tovább az élet. A fiai folytatják az ebéd utáni játékot. Mindenki folytatja. Valójában még ő is. Végzi a megszokott dolgát, lemegy az utcára, beszél a szomszéd- asszonnyal, főz, ebédet oszt... De az övé mégsem ugyanaz. A folytatásban mozdulatlan, a szavaiban néma. A halál elvitte a holnapot, a holnapok fényét. Az álmot, az álmok melegét. A szíve halkabban ver azóta. Kisfiam, kisfiam! — Gól! — A rikkantás, a játékszoba hangja belenyilallt. A fiúk először játszanak nélküle. Megrándult. Valahol bent ütés érte. Egy másik kiáltás az árnyék lopakodó révületéből. „Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál?”... Sötét, ellenséges indulat áradt szét benne. Megnevezni nem tudta, csak részben hasonlított az ismerős anyagi féltéshez, amely lelkének élő másaival forrasztja össze. De ez egy emléket zárt így magába, egy sebet, egy elvesztett álmot — a legsajátabb fájdalmát. S a legbenső tulajdonának, gyászának szentélyébe tolakszik be az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig ugyanabban , az órában, • mint a régi délutánokon, ugyanabban a javított, elszürkült térdnadrágban. Nem szól, nem kérdez, csak leül a sarokba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre,- mintha kábulatból ébredne, elkéri Miklós zsebkését, a tenyerén tartja, s nézi: „Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a karamellát”. Sípszó hasított a csöndbe. Nem bírta hallgatni, most semmit,, ami fölfűtött izgalmukból odaátról be- szüremlik. Azelőtt mosolygott rajtuk. Fütyülnek — a gomboknak; mint az igazi meccsen. Betapasztotta a fülét. — Sutt! — kiáltott Attila a balösszekötőre, a tizenhatoson, s a gombot le. szorított körömmel nekipattintotta a labdának. A lövés elsuhant a jobb fölső kapufa mellett, az emeletes bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus valóságos gombtorony, de az ellenkező sarokban állt. A fejedelem írnoka 11 Norbert az órájára pillantott, majd hosszan sí-' polt, s vigyázzállásba merevedett. A testvérei azonnal követték példáját, ahogy megállapodtak, hogy egyperces néma tisztelet- adással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gondolatban a tudósítást,’ a gyász-szünet utáni első játéknap eseményeiről, a legközelebbi lapszámba. Az anya egyre elkínzot- tabb lett. Minden érzése, minden idegszála tiltako- zásra ingerelte. Ki ellen? Mi ellen? Erről azonban nem! tudott magának számot adni. Elborult lélekkel a bensejébe zárva kiáltozott: — Azonnal hagyjátok abba! Megértettétek? Nincs folytatás! Ekkor csöngettek. Fölpattanva nyitott ajtót. A térdnadrágos fiú volt. Talán erre várt? Ilyenkor szokott beállítani. Csak az önkívület, az agyvelőláz tartotta itt éjjel-nappal a betegágy mellett, haza se lehetett kergetni. Most rebben eil éri tekin. tete ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tiltakozás: — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott — Miklós... — Nincs! — csattant a hangja. — Te is tudod! A fiú összerezzent. Meg- nyirkosodott tenyerét a nadrágszárába törölgette. — Nelli néni, ne tessék haragudni — hebegte. — Az a három nap. Semmi baja sem volt... Nem lehet elhinni. Elmozdult, be akart lépni, de az asszony már-már sikoltozva föltartóztatta. — Nem, nem, nem! — és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a díványra, arcát a díszpárnába fúrva rángatódzott. Már megbánta és visszahívta volna a fia barátját. Sírás fojtogatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg. A díványrugó tompán megpendült a párna, az arca alatt. Fölült, ölbe ejtett kézzel, kiégetten, rettenetes fáradtan meredt maga elé. Attila jött, s ő képtelen mozdulni. A kisfiú az asztalfiókban kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott. elő a fiókból. — Igen — mondta az asszony bágyadtan. — Kerestek valakit. A kisfiú kipróbálta a gombot. — Miért tévednek any- nyiszor? — mondta csak úgy odavetve. — Nagyon furcsa. Mindig keresnek valakit A XVI. század végi, XVII. század eleji magyar irodalomnak érdekes alkotásai, a középkori királytükör műfaj kései leszármazottai az úgynevezett fejedelmi tükrök. E művekkel — amelyek mindegyike fordítás — a szerzők, fordítók, az államelmélet, az erkölcs, az udvari élet kódexét kívánták a kor művelt magyar olvasói, elsősorban az udvari emberek kezébe adni. A fejedelmi tükrök egyike az 1612-ben Oppenheimben kinyomtatott Bazilikon dóron, amelynek magyar jelentése királyi ajándék. A mű fordítója egy hegyaljai prédikátor, Szepsi Korocz György volt. Hiányos életrajzi adataiból tudjuk, hogy Szepsiben született, majd Sárospatakon. tanult. Mielőtt a papi pályára lépett volna, Ho- monnai Bálintnak, illetve Hornon nainak Bocskai István mellett való vezérkedése idején magának a fejedelemnek az udvarában írnokként szolgált az alacsonyabb beosztású nemesi familiárisok között. A. Ba- zilikon dóron ajánlólevelében erre az időre így utal: „... Felséges Fejedelem, fényes udvarában pennánkkal és elménk, tehetségünk szerint híven szolgálván..." S hogy jó szívvel emlékezik vissza, Bocskai Istvánra, bizonyítják a következő sorai: „ ... hozzám is .:. nem kicsiny, jó tétemé- nyét nyújtotta, melyről el feledkeznem igen dicstelen és illetlen dolognak látszott volna." Bocskai halála után 1606 végén Szepsi Korocz György újra Sárospatakra ment, hogy tanulmányait folytassa. 1608—09-ben pedig már Göncön tevékenykedett mint tanító. Ezt követően külföldre utazott. 1610. július 12-én a mar- burgi, 1611. • március 11-én a heidelbergi egyetemre iratkozott be. Németországi évei alatt szoros és állandó kapcsolatban állt a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert tel, a XVII. századi magyar irodalom jeles képviselőjével. Szenczi verssel üdvözölte a Bazili- kon dóron megjelenését, Szepsi Korocz György viszont Szenczi esküvőjét — Ferinari Kunigundával — „örökítette meg”. Németországból hazatérve 1612. végén Tokajban lett második lelkész, majd 1613. tavaszától szeptemberéig tanár Sárospatakon. 1613 szeptemberében Kassára költözött. Itt 1616. végéig tartózkodott, s mint lektor tevékenykedett. Ezután visszakerült Tokajba első papnak, itt. 1624-ig töltötte be ezt a hivatalát, ekkor Nagykállóra ment prédikátornak. Élete utolsó szakaszáról alig van adatunk. Annyit tudunk, hogy még egyszer, s egyben utoljára visszatért Tokajba. Szepsi Korocz György irt több üdvözlő és gyászverset. Heidelbergben 1611- ben megjelent egy latin nyelvű teológiai, filozófiai műve is Disputáció ... címmel, legjelentősebb alkotása mégis a Bazilikon dóron fordítás. E mű I. Jakab angol király, fia számára írt intelmeit tartalmazza, magyar nyelven. A könyv az abszolutizmus politikai elméletével foglalkozó eléggé kiterjedt irodalom egyik terméke. Szepsi Korocz az ebben foglalt tanácsokat a „nagyuraknak és minden nemes rendeknek” — ajánlotta figyelmébe, s a rendi állapotoknak megfelelően ezektől remélte, várta országa felvirágzását. Érdekes a kötet függeléke is, ebben Szepsi Korocz György kis gyűjteményt közölt Bocskai István, Homonnai Bálint és Mágóchy Ferenc halálára írt versekből. Hajdú Imre KALASZ LÁSZLÓ: Két töredék A humortalonoktól irtózom: ők szülik a tragédiákat Tudom miért párosodik kint vad hideg van az ablak! s belül forr a láz PAPP MARIO: íz szeri Nehéz szerelemben véres születésben taníts hűségre gyönyörű nagy télben súlyos szirmokkal fáradság virággal boríts el végleg igpzad átkával ökölben mosdatott késben fürösztött vértiszta holnapú emelj magadhoz Lakást kaptunk a telepen. Kiterítették a tervet — csupa fehér kocka. Felcsillant a szemünk. Megmutatták a rajzokat is — kék, zöld, piros és sárga vonalak jelölték a csengő, a kürt, a televízió "és az elektromos eszközök vezetékeit. A szemünk kikerekedett. Elhozták a homlokzat vázlatát. Fák és Szemirámisz függőkertjei tűntek föl előttünk. Kimentünk a helyszínre. A technikai vezető kézen fogott minket. Az egész a primitívek korszerű iskolája szerint épült — három medvebarlang az utas-, a konyhai és a lakásközi felvonóknak, kelet és dél felé két ablaktalan helyiség, valóságos kis barlang az asztalitenisz és a klub számára, emeletenként úszómedence. Hogyne lettünk volna elragadtatva! Minden négyzetméter hasznosítva lett. Még szemételszívó, vákuum is volt. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor beköltöztünk. De akkorra már átadták a telepet No, gyerünk! A bútorbolt vezetőjével nem is veszekedtünk. Megrendeltük a hálót. Hozzák a ruhásszekrényt. Betölti az egész szobát. Sőt, kilóg az ajtón. El- távolítjuk a szekrényt, összetoljuk a két ágyat. Elférnek. De üres hely nem marad. Vagy zsámoly, vagy tükör, vagy szekrény. Fogtuk a méterszalagot. Kihúzzuk. Méricskélünk. Toljuk erre, húzzuk arra. Nem megy. Vettünk egy fűrészt — sss, sss —, levágtunk egy darabot a szekrényből. Megfeleztük az ágyat. Az egyik darabot rátettük a másikra. Akár egy hálókocsi. A zsámolyt módra — építkeznek — ez a beduinsátor-stílus. Ahogy végeztünk a berendezkedéssel, leültünk pihenni. A lakás az csodálatos. Majd zsinórt kötünk a szobák ajtaja elé, akár egy múzeumban. Tudjuk, hogyan csinálják ezt az Dimitar Dublev A lakótelep meg a tükröt kihajítottuk. Ha háló, legyen háló. Utána átvonultunk a hallba. A kanapét, a karosszékeket, az asztalkát és a televíziót összetoltuk. A legtöbb baj a komóddal volt. Sehogy sem akart elférni. Megmakacsolta magát. Így ni! Alaposan megnyomtuk. és a külső falból kiszakadt egy darab. Fél méter kiment a homlokzatból, de a komód elhelyezkedett. A konyhában semmi probléma nem volt. Kis fülkék voltak. A székektől, asztaloktól, jégszekrénytől a tűzhelynek már nem is maradt hely. A lámpaernyő a földet súrolta. Most alacsonyabban — arab idegenvezetők. Nem vagyunk zöldfülűek Ahogy jönnek a vendégek, végignézik a holmikat. Csak le ne üljenek, és ne ácsorog- janak. Észre sem vettük, hogy beesteledett. Tipródtunk erre-arra, de sehogy se találtuk a feleségemmel a helyünket. Sehol se volt nyugtunk — hol egy lábas esett a fejünkre, hol a függönytartóba ütköztünk. Berendezkedtünk a lakásba... Vettünk egy sátrat, és fölvertük az udvaron. Most elmegyünk valahová a tengerhez. Ha már a telepen nincs számunkra helv. (Migray Linód fordítása) ■win nrawn
