Észak-Magyarország, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
(IP ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1982. május 1, szombat A nagymamánál... Anyák napjára, szeretettel! Rajzolni kellene, ahogy a gyerekek teszik. Szívet, virágot, valami ákombáko- mot. és csupa nagybetűvel fölé írni: „ANYÁK NAPJÁRA, SZERETETTEL!" Hiszen ennyi is elég, enn;/i is elég volt, kinek-kinek tíz—húsz—ötven évvel ezelőtt: gyerekként, amikor minden egyszerűbb. Dehát, az idő múlásával növekedni látszik az adósság. Létezésünkért, amiről gyerekként nem sejtettük, hogy ilyen nehéz „műfaj”. Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy élni tisztességben nap nap után késztet erőpróbára. Nem ismertük a szorongást, vagy legalább az okát nem, mert menedéknek ott volt a mama, aki megvéd, megvigasztal: „hess, te..mozdulattal . elzavarja a rosszat. Még azt sem tudtuk, hogy a nyelv, amelyen megszólalunk, az anyanyelv, ha tisztán megmarad az emlékezetben. Egy mozdulat, egy sóhaj, hogy „te gyerek, mi lesz belőled”, a többit kiegészítjük, színezzük, és szívesen meséltetjük el újra és újra. Igen, az én voltam, akinek keze tört, aki folyton fára mászott, akire panaszkodtak, s akit dicsértek, más-más arcot varázsolva: haragost, rémültet, büszkét. Ki más vállalna így, mindig szeretve, mindent megbocsátva... Mit tehet a felnőtt? Sután lerakja a virágot, az ajándékot, mormol valami köszönet-félét. Mintha ettől változna valami, mintha valaha is lehetne adós helyett adakozó. Nem lehet, s ettől csak erősbödik zavart- sága. Megpróbál olvasni a jól ismert szemekből: örülsz, anya? Nem bánod, hogy világra hoztál, hogy felneveltetek; egyensúlyban volt valaha is az általam okozott öröm és bánat? Fiatal anyák ülnek a parkban. A gyerek gögicsél, futkos vagy éppen legújabb kalandját mondja elfúló szóval. Megszépülnek gyerekük látásától. Talán most telnek meg egy életre a semmi mással nem helyettesíthető érzelemmel, most válik eltéphetetlenné a kötelék. Ne, ezen a napon legalábbis ne jusson eszükbe hogy még ez sem egészen igaz, hogy anya a gyerekét, és gyermek az anyját képes megtagadni. Róluk ma ne legyen szavunk.. Arról viszont igen, hogy anyának lenni ma sem könnyű. Hiába a létbiztonság, a társadalom támogatása, a gyerek áldozatot kíván. A szülőktől persze, tehát az apáktól is, ám a lemondás, a gyerek kedvéért való lemondás ma sem egyenlően oszlik meg. De vajon, aki örömét leli az anyaságban mert megélte már, elfogadna-e helyébe bármilyen kárpótlást __ És öregasszonyok ülnek a parkban. Mondják az időjárást, a piaci árakat, meg a felnőtt gyerekek viselt dolgait — megszépítve persze. Az unokák legújabb tetteit. Szavuk nem hallatszik messzire, de annyira csak igen, hogy megérezzülc belőle a hívást. S elinduljunk félszegen, mintha még magunk készítette rajzot gyűrögetnénk, most már tudván, hogy voltaképpen többet soha nem adtunk. Legfeljebb — azzal, amik vagyunk — egy régi álom töredékét. Induljunk, mert várják a tőlük tanult nyelven a szót, a. simogatást, s még a csöndet is, mely a mi hallgatásunktól beszédes. A bányászok meg a színház Beszélgetés nézői igényekről és színházi lehetőségekről, tervekről Aki régebben járt Sátoraljaújhelyen, mostanában feltűnhet neki a Kazinczy utca elején, a postahivatal szomszédságában a közgazdasági szakközépiskola gyönyörűen felújított épülete. Ezt a pompás eklektikus épületet a múlt század 80-as éveiben emelték. Eredetileg zárdának építették, amelyben sok, ma már az idősebb korosztályhoz tarúj kiitisbcD tozó sátoraljaújhelyi nő végezte középiskolai tanulmányait. Néhány évtizede a közgazdasági szakközépiskolának és a vele kapcsolatos szaktanfolyamoknak szolgál otthonául. Az eltelt csaknem száz esztendő természetesen alapo-an megviselte az épületet, rzért a városi tanács már évekkel ezelőtt elrendelte a teljes felújítását. tek egyet. Görömbey István szerint „könnyű, jó vígjátékokat, bővérű humorral, hogy azok jobban színesítsék az éves programot, s azokkal vissza lehessen hozni a színházba azokat a nézőket, akik a veretesebb müvektől idegenkednek. Jó, ha a színház magas színvonalú, mondta, de nem jó, ha túlzottan elszalad, ha messze a közönsége előtt jár' Régi épület A Miskolci Nemzeti Színház társalgójában, a színház 150 éves jubileumára készült dombormű alatt tanácskoznak a bányászok képviselői a színházigazgatóval: Görömbey István, Bakó Pál, Asztalos Tibor a mákvölgyiek részéről, Gyarmati Béla színházigazgató, Lukács Gabriella, Dankó Erzsébet és Viszoczky Sándor Ormosbányáról. Á borsodi bányászok körében évtizedes hagyománya van a színházlátogatásnak. A felszabadulás előtt a vándortársulatok is gyakran felkeresték a bányászok lakta községeket, nagyobb településeket, de a bányászok is rendszeresen eljártak megtekinteni egy-egy színházi előadást. A felszabadulást követően rendszeresebbé vált a színház és a bányavidékek lakóinak kapcsolata, s amikor a tájolás lecsökkent, a távolabbi bányatelepekről is bejártak Miskolcra színházat látni. Ormosbányáról például a művelődési ház szervezésében autóbuszon, a mákvölgyiek meg Alberttelepről és Rudolftelepről személy- gépkocsikkal, egymást is kisegítve. Vannak, akik immár évtizedek óta járnak így Miskolcra, s mindent látnak, ami elérhető, ahogyan azt a minapi beszélgetés közben Bakó Pál Alberttelepről megfogalmazta. Hogyan látják a borsodi bányászok a Miskolci Nemzeti Színház munkáját, mit szeretnek és mit kifogásolnak benne, mit szeretnének látni? Ezekre a kérdésekre kerestünk választ. A mákvölgyieket' Görömbey István népművelő. Bakó Pál bányászból lett technikus. Asztalos Tibor bányaüzemi dolgozó, az ormosiakat Viszoczky Sándor művelődésiház- igazgató, Lukács Gabriella könyvtáros és Dankó Erzsébet nyugdíjas bányaalkalmazott képviselte a minapi beszélgetésen. A Miskolci Nemzeti Színház részéről Gyarmati Béla igazgató volt jelen. Csiszár Imre, a színház művészeti vezetője — közbejött akadályok miatt — csak a beszélgetés befejezése után érkezett meg (ezért nem is szerepel a fényképen), s utólag reflektált a gondolatcsere legfőbb kérdéseire. A korábbi évtizedekhez képest csökkent a színházi előadások látogatottsága, — mondta a beszélgetés közben Görömbey István, aki alapvetően azt kifogásolta, hogy a közönség korábban többet szórakozhatott, több volt a szórakoztató darab. Jóllehet magas szakmai elismeréseket hozott a Miskolci Nemzeti Színháznak az elmúlt évad, — mondotta —, amiért a bányászok szerettek bejárni Miskolcra, azaz a szórakoztatás lecsökkent, sőt elmaradt. Szerencsétlen szereposztások, rossz darabválasztás adódott szerinte az elmúlt évadban, például a Lila álcáénál, ill. a Birkanyírás esetében, viszont újszerű élményt adott a Lear király Major Tamással. A Csárdáskirálynőt érdekesnek tartotta, nagy sikernek, bár közvetlenül az előadás után „nem tudta megemészteni”. A Csárdáskirálynő — mint más felszólalásokból is kitűnt — vegyes fogadtatásra talált, alapvetően azért, mert igén sokan operettre éhezve a korábbi Csárdáskirálynő- élményüket várták, s mást kaptak helyette. Az operett hiányát egy kivételével minden vendég felemlegette, s Görömbey István azt is szóvá tette, hogy operettek, meg egyéb könnyedebb művek bemutatásánál mindig idézőjelben láttatják a darabot, mintha nem tartanák eredeti formájában bemutatásra érdemesnek. Hogyan lehet hat bérleti bemutatóval színházpolitikát csinálni? — kérdezte Viszoczky Sándor, aki kifejtette, hogy a mostani színházi műsorpolitika a fizikai dolgozóknak nem felel meg, könnyebb színházi szórakozást várnak, de a kvalifikáltabb városi igények kielégítésére összeállított, hatdarabos bérleti sorba ez nem fór be, — mondotta. Régen több volt a vígjáték és az operett, mondta Dankó Erzsébet, aki azt is hozzátette, hogy a meghirdetett műsortervtől való eltérések is rossz hatással vannak a bérlőkre, a negyvenkét ormosbányai bérlő nem kapja meg minden évben, amit várt. Az Angliai Erzsébet előadását is több jelenvolt látta már, gyönyörűnek találták, igen tetszett, szép, látványos, „de mellé még kellene operett”. Bakó Pál szerint túl sötét a kép, amit a többiek felfestettek. Harminc éve jár a Miskolci Nemzeti Színházba, s nemcsak régebben, mostanában is igen sok szép előadást látott és jól szórakozott. Például a Most mind együtt előadása nagyon tetszett neki, különösen Blaskó Péter játéka, de nem szórakozott olyan jól, nem érzett olyan kielégülést, mint a hagyományosabb vígjátékoknál. Szerinte zenés vígjáték is kellene, meg persze operett, mert szórakozni és nem bosszankodni jönnek az emberek a színházba, hanem kikapcsolódni. Gyarmati Béla színházigazgató a kikapcsolódás értelmezhetőségéről beszélt. Mással akarnak kikapcsolódni a textilmunkásnők és megint mást tekintenek kikapcsolódásnak a bányászok, holott az elmúlt évtizedekben a szövőnők és a bányászok életkörülményei is jelentősen megváltoztak, ugyanakkor — mint egy másik találkozón kitűnt —, a húszas-harmincas évek vígjátékait emlegetik, azokat kívánják látni. Ám, ha ezeket be is mutatnák, nem lehetne a régi módon. Az embereket a színház nem kikapcsolni akarja, emelte ki Gyarmati Béla, hanem egyfajta áramkörbe bekapcsolni. Nem jó, ha a bányászok ízlését egy messze meghaladott korábbi szinthez kötjük. Hevesi Sándor 1928 és 1932 között munkásnézőlcnek csinált Shakespeare-sorozatot, nagy sikerrel. Egyébként például a Szecsuáni jólélek című Brecht-darabot bérleten kívül többen nézték meg Egerben, mint a Csárdáskirálynőt. A klasszikus művek modernizálását, aktualizálását kifogásolta Görömbey István. Szerinte a nézőt jobban megfogja az eredetihez mind hí- vebb ragaszkodás, mert nem jó, ha a rendező nem a nézőnek, hanem magának csinál színházat. Gyarmati erre azzal válaszolt, hogy az Angliai Erzsébet születésekor — ötven évvel ezelőtt — hihetetlenül modem darab volt filmszerű megoldásaival. A mai nézőnek természetes, hogy egyetlen színpadon több helyszín és idősík játszik együtt. A régi idők színjátszását visszahozni nem lehet. A vidéki vendégjátékokkal kapcsolatban Gyarmati Béla elmondta, hogy a következő években feltétlenül nőni fog a vidéki vendégszereplések száma. Erre készülnek a kamaradarabok. A forgószínpa- dos, nagy létszámú produkciók mozgathatatlanok. Ugyanakkor az is vizsgálandó, milyen a megyében az igény a vendégjátékok iránt, mert néhány igen rossz tapasztalata is van a színháznak. (Ormosbányán pódiumsorozatot szerveztek, s százon felül van a bérletesek száma. Ez ellentmondani látszik annak, hogy elsősorban a látványos operett a vonzó.) Kutatják-e előre a nézők véleményét, mielőtt a műsortervet összeállítják? — hangzott egy kérdés. Reprezentatív mérések vannak, de alaposabb felmérésre még nem volt lehetőség. A közönség- szervezőktől beszerzett információk szerint, az igények erősen megoszlanak. A Miskolci Nemzeti Színház nem veheti át egyetlen sajátos arculatú pesti színház szerepét sem,' sokféle feladatot kell ellátnia. Színészegyéniségekre, jó vendégekre is szükség van. Ezt a vitázók is megerősítették. S mit szeretnének látni? Lukács Gabriella szerint a fiatalok kortársi darabokat, de vele kevesen értetA bányászvendégek már eltávoztak, illetve beültek a nézőtérre előadást nézni, amikor Csiszár Imre megérkezett. Megismerve a gondolatcserén elhangzottakat, azokra a következőkben reflektált: — Alapvetően a zenés játékok, operettek, a könnyű szórakozás aránya és a bemutatók száma körüli gondolatokhoz kell kapcsolódnom. A hat bérleti bemutató gyakorlatilag tizenkét bemutató lesz jövőre, mert a bérletiek mellett három kamaraszínházi, két stúdió- és egy gyermekdarab is színre kerül. Miskolcon, ahol a mienk az egyetlen színház, a színház- művészetnek nemes hagyományai vannak. Kialakultak az elvárások a nagyszínházzal szemben, s ebben benne van az igény évente a magyar — klasszikus, vagy új — bemutató iránt. Most kevés a jó új magyar darab, csak a statisztika kedvéért nem mutatunk be. Klasszikusok minden évben szerepelnek — Lear király, Csetepaté Chioggiában — mindenféle rendezői ferdítés nélkül; hogy ne csak a bányászokhoz, hanem minden nézőhöz s "> élményt adjanak. Szovjet, vagy más szocialista országból való mű is van minden évben. Igaz, például a Birkanyírás nem kiválóság, de Brecht és Gorkij sem születik minden évben. E darabok bemutatását az is indokolja, hogy országainkban sok az azonos gond, eredmény, s egymás életét megismerni, abból tanulni lehet, sőt kell. Minden évben van nagyoperett is. Azt sem kiirtani, sem idézőjelbe tenni nincs szándékunkban, szüksége van rá a színháznak, ott a helye a hat bemutató között, de nem lehet kizárólagos törekvésünk. Az előzőekkel is lehet szórakoztatni. S van musicalünk is minden évben. Egyfajta sorrendiség alakult ki az igények és a gyakorlat nyomán: ősszel drámai mű, karácsony körül operett, évad végén zenés játék. Nagyon fontos szerepet * tölt be a kamaraszínház, ahol minden évben volt, és lesz egy erős, izmos vígjáték, amely szórakoztatni hivatott, de helye nem a nagyszínpadon van: Kaviár és lencse, Vidám kísértet. A Játékszín szűkebb közönségréteghez szól, s nagy sikerű szériákkal büszkélkedhet: Varsói melódia, A tribádok éjszakája, a Csapodár madárka. Végül, de nem utolsósorban: a színháznak közművelői feladata van; nemcsak szórakoztat, a közművelődési feladat az első. Az álláspontok nem sokat közeledtek egymáshoz, bár megértés mutatkozik a bányászok részéről. Érdemes még idézni a beszélgetés végéről: „Sokunk feladata a színházat és a bányász nézőt közelíteni” (Görömbey); „El kell fogadtatnunk ezt a színházi programot" (Viszoczky); „A színháznak szoros kapcsolatba kell kerülnie közönségével” (Gyarmati). Mit mondhat a krónikás? Tanulságos gondolatcsere volt.., Benedek Miklós
