Észak-Magyarország, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
ÉSZAX-MAGYAROR5ZÁG 6 1932. május 22., szombat Egy új, hordozható, Viewscan elnevezésű, elektronikusan nagyító eszköz segítségére lehet a nagyon gyenge látású embereknek abban, hogy nyomtatott szöveget olvashassanak. A Viewscan mindössze 5 kilogramm, 38 centiméter hosszú, 20,3 centiméter széles és 3 centiméter vastag — elég kicsi ahhoz, hogy beleférjen egy aktatáskába. A gyengén látó személy először egy pici, száloptikával ellátott kamerával végigfut a nyomtatott oldalon. A gépelt, vagy kézírásos szavak, amelyeket a kamera vett föl, ezután megjelennek egy 8,9 centiméter X 22,9 centiméteres képernyőn — és az eredeti nagyság négyszeresétől hatvannégyszeresig terjedő nagyságra kinagyíthatok, A Viewscant sosem kell élesre állítatni, és rendkívül nagy a feloldóképessége — 7 ezer apró képelemből épül föl a képernyő. A szöveg a képernyőn narancsszínben jelenik meg ‘fekete alapon. A Viewscan a tápfeszültséget tölthető, beépített akkumulátorból nyeri, vagy bármely szabványos falicsatlakozóba bekapcsolható. Ar Vadőr, motoron?! Pedig a még harmattól fénylő gyepre kanyarodó motoros nemigen lehet más foglalkozású. Jól látszik zöld posztó kabátja, jellegzetes kalapja, bőr oldaltáskája, meg főként az igen ügyes kiállítású vadőri fegyver. Közelről pedig már a jelvény is mutatja tisztségét. Kora reggeli fények vakítanak bennünket, távol, s közel senki, illetlenség lenne hát szó nélkül elmennünk egymás mellett a megyénk déli részébe felnyúló, végesincs alföldön. Mezei János valóban vadőr, a tiszadorogmai Egyetértés vadásztársaság dolgozója. A motor dicséretével kezdi, a jó kis masinával, ami nélkül bizony nehéz lenne bejárni ezt a hatalmas területet, márpedig nemcsak be kell munkájából adódóan, hanem érdemes is, szívesen teszi, amolyan passzióból, jókedvből is. A csendereseket, a ligeteseket, a hatalmas síkságot, hol mégis tud rejtőzni a vad, meg azért időnként a vadorzó is. Csapdák, hurkok csak-csak találtatnak még mostanság is, mert valahogy a vérében van sok embernek az ilyesféle vadászás. A vadászás, mármint az igazi neki is a vérében van, Mezei Jánosnak, de a vérében volt a nagyapjának is, meg még ki tudja, mely ősének, nemigen mondana le erről a foglalkozásról semmiért. Szereti-e a vadételeket? Nem szereti biz’ ő egy cseppet sem! Csupán csak a fiatal varjút. Azt igen kedveli. Látott már embert, ki az öreg varjúból is főzött levest. Reggel föltette, estére kész lett. Megkóstolta maga is, nem is volt rossz! De azért a fiatal varjú az igazi. Meg a halat szereti, mert a horgászat a másik szívesen űzött foglalatoskodása, miként ezen a vidéken, a Tisza élő vizénél, holt ágainál, a morotváknál, ki tudja, mikor kialakult, jól beállt, kanyargós vizeknél, öntéseknél, lápos, süppedős részeknél kevés ember lehet, kit ne érdekelne a hal, meg egyáltalán a vízivilág. ' ■ ' , Csend lenne itt egyébként, hol beszélgetünk, csend lenne, de néha mégis emelni kell a szavunkat, mert a közeli ligetes fái varjúfészkekkel megrakva, a varjúknak pedig nem nyerhettük meg a tetszésüket, mert éktelenül lármáznak, méltatlankodnak. De az is lehet, hogy csupán a vörös vércséket vigyázzák, mert ezek is laknak itt, ezek a díszes, szép madarak, és éles vijjogással körge-körbe repülnek fáik fölött. A vadőr nézi a vércséket, ismeri őket, tetszenek is neki, mondja, senkinek, semminek nem ártanak, legföljebb a pockoknak, egereknek, nincs is sok belőlük, megérdemlik a védelmet. A puska? Kitűnő fegyver, szovjet gyártmányú. Háromszáz méterről gyakorlatilag bármit le lehet vele lőni. A motor is jó, a terület szép, nagy, a vadállomány gyarapszik, és végre itt a kellemes, szép idő is, az igen hosszú tél után. A vadőr elindul, jókedvvel, elégedettséggel. Azt a munkát végzi, amit semmivel nem váltana föl. (priska) KALÁSZ LÁSZLÓ Nem láttam merről jött a szél: az égen már nyoma se látszik csak az orgonabokrokon pendít rügyeket: orgonázik világom új életre kél felharsan az ébredő pázsit e szívmelléki dombokon pengés vetés a széllel játszik álmaim feszülnek s a szél feszes húrjain citerázik töprenkedő homlokomon a hit mégegyszer fölsugárzik Ha eszembe jutnak azok, akik gyerekkoruk emlékeit naponta új ragyogásban élik át. akik tudnak beszélni róla. az irigység halvány árnyalatával átszőtt nosztalgiát érzek. Nekem nincs mire emlékeznem. Mintha nem is lettek volna azok az évek, mai hangulatomat. belső világomat mégis meghatározók. Csak kavargó. szemet gyötrő homok volt; mintha izzó lapon járna az ember a portölcsér kavargása messzire látszott a tanyák között. Néhány akác szomorkodott a szegényes házikók mellett a szántóföld szélén, néma őrzőiként az évszázados magánynak. Igaz, a házunk mellett meséket rejtegető hatalmas erdő zúgott, tisztásait, madárfészkeit el nem felejthetem. A tölgyes higgadt bölcsességét, a galagonya- és ■ kökénybokrok kusza szertelenségét az évek más jellegű érzelmei sem tudták elfeledtetni. Nincsenek emlékeim. Mintha magam is egy portölcsér közepén éltem volna, ahonnan nincs kitekintés, s amelyik sebesen elzúg az álmos vidék felett. Egy dologra emlékszem pontosan. Délelőtt sötét arcú emberek jöttek, beszélgettek apámmal, aztán elindultak hárman. A domb tetején mentek, elöl apám, mögötte a másik kettő. A délutáni nap fénye megcsillant a fegyverükön. Hideg volt a nyár abban az évben. így lépett ki apám az életemből, s a helye azóta is üres, valamilyen ma már meg nem magyarázható otthontalanság maradt bennem utána. Izek, illatok rögződtek a gyerekkori gondtalanságból Jól emlékszem a disznó, s tehén élesen megkülönböztethető szagára. Naponts vigyáztam rájuk. Talán innen maradt meg bennem ez a szertelen ra jongás a kék ég iránt. A felhők nem egy álmomat vitték tova. De akkor nerr fájt még ez a teljesület- lenség, hiszen kárpótol! minden, ami ' körülötterr élt. Legszívesebben a friss szántóföld illatára emlékszem. ' Amikor először fogtam az ekeszarvát, s előttem bomlott ki a föld, fel nőttésen lépkedtem a barázdában, a gazda örömé vei és fontosságával. Ezernyi szál kötött c földhöz, hiszen közvetlenül érzékeltem naponta. Mindig nagy eseménynek szá mított, ha cipőt húztam Azt jelentette, hogy versenyre kelünk a homokkal s búcsút intünk az ébredező házaknak; a városb; megyünk. Ritkák voltai ezek az alkalmak ahhoz hogy szívem megnyíljon : város előtt, inkább csodá latot és félelmet keltett, d< nem hódoltam be előtte. A föld és a város azóts is harcol bennem, s ha í villamos esilingelése, vagy : város más zaja elnyomja i: mélyen szunnyadó emlékei met, olykor-olykor nagyor erősen feltörnek a gyerekkori ízek, illatok. A haj nali föld párás illatát ér zém, hazafelé sompolygí kutyákat látok. Nagy István Attila Császár István Tr j Era 09 o f\r\ "\í P A délutáni hőségben aj- tól-ablakot nyitva hagytam, és úgy olvastam az asztalnál ülve. Mikor a takarítónők a szobámhoz értek, megálltak, nézték, hogy mit csinálok. Az egyik alacsony, sötét hajú, cigányképű asszonyka volt, a másik idősebb, fakó hajú, a jobb szemén kissé ferdén állt a szemhéja, és ettől mulatságosan siralmas lett az arca. — Csak butaságból és szemtelenségből lehet olyanokat mondani, amit a kollégája mondott ma reggel — mondta a fiatalabb önérzetes kislányhangon. —. így csak ringyókkal lehet beszélni. Én nem szóltam neki semmit, mert azt néztem, hogy vendég. A vendéggel udvariasnak kell lenni. Csak kimentem a szobából, még nevettem is. De kint az utcán nem tűrtem volna el. Ügy vágnám szájon', aki ilyet mondana, hogy megemlegetné, amíg él. — Mit mondott magának? — kérdeztem tőle. — Szemtelenséget. Vagy nagyon buta, vagy nagyon szemtelen. Nem ő az első vendég, aki ilyet mond, de ilyen durván senki sem mondta. — Hát mit mondott? — Nagy butaság kell ehhez. Hogy borogassam a fájós lábát, vagy ha akarom, ő borogat engem az ágyra egy húszasért! Egy húszasért! Egy ötvenesért, egy százasért sem! Nem vagyunk mi ringyók. Azt mondja, ha nem húszasért, akkor hitelbe. „Ha hitelbe, akkor nem magával” — mondtam neki. Nem kell nekem a húszasa, nem vagyok én arra rászorulva. Ha megteszem, azzal teszem, akit szeretek. Rin- gyónak nézik az einbert, pedig ugyanolyan dolgozók vagyunk, mint maguk. — Hát bizony — mondta az idősebb. — Nem kell nekem ő még két százasért sem — mondta a fiatalabb. — Van énnékem férjem. Adja a kutyának... Mert ha rá is ion a férfira, azért még nem kell így viselkedni. Csak nagyon buta ember tesz ilyet. — Hát bizony — mondta az idősebb. — Rájön néha az emberre ... De az én férjem az nem ilyen. Mikor megismerkedtünk, akkor se mondott nekem ilyet soha. Csapos voltam a kocsmában. Megkérdezte, hogy meddig dolgozom, aztán megvárt mindig. Láthatta. hogy engem nem tapogatnak, nem nyomkodnak, nem visznek szórakozni. Kimentünk vele Sóstóra is, ott sem akart olyat tenni. Soha. Annáit meg ez a baja. Hatalmas, nagy ember, fiatalabb is nálam. Még féltem is hozzámenni, attól tartottam, hogy két hét alatt tönkredögö- nyöz. De olyan az most is, mint akkor. Csak lefekszik, és elalszik. Azt mondja, neki egy pohár sör többet ér. Nem csinál semmit, csak alszik. — Hát miért nem simogatod? — kérdezte a fiatalabb nevetve. — Simogattam én, de nem izgul fel. Azt mondja, előtte meztelenre vetkőzhetem, akkor sem izgul fel. ha nem akarja. Fiatalabb is nálam. De nem kell annak a nő. Simogattam én. A hátát ... — Ne a hátát simogasd — mondta a fiatalabb nevetve. — Nem lehet azt felizgatni semmivel. Pedig néha úgy kívánnám, de neki csak az alváshoz van kedve. Mit csináljak vele? Pedig azt hittem, hogy nem lesz nyugtom tőle. — Csak simogasd. Masz- szírozd — mondta a fiatalabb. — Masszírozni kell. — Azt nem lehet! Nem engedné meg, hogy hozzányúljak. — Az én férjemet nem lehet sokat simogatni — mondta a fiatalabb. — Az is szeret aludni, de előbb elvégzi a dolgát. Nem is hagyom eddig aludni. Azért csak fel lehet egy férfit izgatni. Előtte mosakszol. Levetkőzöl. Bugyira meg melltartóra, hogy megjöjjön a kedve. —- Nem lehet az én férjemet felizgatni. Csak alszik, akárhogy is kívánom. Meg is mondom őszintén, minek titkolózzam. Hetenként egyszer vagy kéthetenként, ha csinálunk valamit. — Elég az! Mit akarsz még? — mondta nevetve a fiatalabb. — Azt mondják, az asz- szony negyvenéves korára olyan lesz, mint amikor lány volt. Tényleg igaz. Én is olyan lettem. — Akkor nejcem még van három évem — mondta a fiatalabb — Majd meglátod te is. A fene ette volna meg. aki kitalálta ezt az egészet! Az egész házasságot megeheti a fene1 Hogy az egvik kívánja. a másik pedig nem. — Én m' dig megkapom. amit akarok — mondta a fiatalabb. Az idősebb bánatosan nézett a nevetségesen siralmas szemeivel. • — Csak aludni akar mindig — mondta, és elment. A fiatalabb még ott. maradt az ajtóban. — Hány éves a férje? — kérdeztem. — Fiatalabb nálam. Én nem is tudom hogy lehetett olyan bolond, hogy elvett feleségül. Én is bolond voltam, mikor hozzámentem. — Hány éves? — Fiatalabb nálam Huszonhét. Nasv bolondságot tett. hogy feleségül vett. Csak begubózik mejlettem. , Ilyen korban még élni kéne. Mondom is neki. hogy V
