Észak-Magyarország, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
E5ZAK-MAGYARORSZAG 6 1982. március 6., szombat r Szikszói Károly rajza PÁKOLITZ ISTVÁN: Riadalom Az attrakció utolsóelőtti másodpercében nyilall belé az iszonyatos döbbenet: nincs kifeszítve a biztonsági háló SALLAI FERENC: Virágok közt Virágok közt virággá lettem fává lettem a fák között Isten mellett istenné váltam bolonddá bolondok között . Télből tavasszá, nyárrá lettem folyton-folyvást csak költözök Egy őszi reggelen köddé válók mikor a réten kószálnak ködök PARAZS ISTVÁN: Tavaszodunk Langyosan söpröget a szél Házmesterlány-hang dudorász Lassan melege lesz vén Celsiusnak A fagypont görcsei lazulnak fölébrednek a szunnyadó odúk és mozgolódnak gémberült bogárkák Tavaszodunk Tájékoztatásul közlőm: Aki utazik, az fizet. L- ti ■ ■ ■ (vas-utazásaim emlékeiből) „Lógtam, vagy nem lógtam?" Kétségkívül semmi dokumentum nincs nálam, ami igazolná, jogosan utazom ezen a vonaton. Még tegnap este — vagy inkább éjszaka — kezdődött. Munkahelyemről igyekeztem haza, az állomáson azonban kiderült, irataim — köztük a bérletem —, s a pénzem a táskában, az meg valahol a szekrényben maradt. Nincs sok gondolkodási idő, a vonat mindjárt indul. Elhadarom bánatom a kalauznak. Megható az előadás, int, az első három kocsiba menjek, ott „kezel”. Indulunk, megérkezünk — nem jött. Így is köszönet neki __ R eggel szokásosan gyors temnóiú kelés-mosakodás- öltözködés, két mozdulat közt egy kávé meg ..kérek egy tízest”, aztán irány az állomás! Még legyet kell váltani. Száz-százötven méter csak a cél, amikor vonat fut be az állomásra, megáll. Rendesen még majd’ öt perce lenne. Sao- kát le, lobogás, rohanás. Egy nyitott ajtón át felkapom magam, kezemben a tízessel. Mi van itt!? — Ez még csak a gyors — „nyugtatnak”, azért állt meg, mert az utána jövő személy 70 percet késik. De hát nincsen jegyem... — Szaladlak, ne szaladjak? Ismerősöm biztat, kiáltsak le, hoznak egy jegyet. Már nincs idő, elindulunk. Forgatom kezemben a tízest, fejemben meg a mondatokat.., Ha jön a kalauz... De nem jön, újra Miskolcon vagyok. Ezt megúsztam. Megúsztam?! — hiszen, ha azt vesszük, a bérletem ott van a táskámban, az a hónap minden napjára biztosítja szabad utazásom ezen a vonalon. Ki van fizetve. — Balga gyermek! — szólítanak meg ekkor korábbi emlékek. — A MÁV-nál is szabál’ a szabál’ __ Ha nincs érvényes j egy nálad, fizetni kell! Ha csak kicsit „morcos” a kalauz bácsi vagy néni, akkor a 8 forintos utad kijön egy 20-asból... Ha „kötelességtudóbb” alkalmazottal találkozol__ Jobb róla n em beszélni. — Volt már „szerencsém” — válaszolom magamnak, ami arra is utal egyben, hogy a mindennapos vas-utazások kifejlesztik az emberben az öntársalgási képességet. így például: Jön a kalauz, matatom zsebeimet, kiforgatom a táskám — a bérlet a tegnapi kabátomban lapul, otthon. Pirulgatok, a kalauz nem segít. Írja a papírt, fizetek. És mondom a magamét ... Jön a kalauz, semmi baj (szerintem), a bejárók hanyag mozdulatával csapom fel az irattartó tetejét, ott a bérlet. Kéri. Adjam oda, baj van (szerinte) ... Hamar megértjük egymást. Ma már 7-e reggel van, a bérletem meg 6-án éjfélkor lejárt. Megpróbálom „viccesre” venni a dolgot, még azt is meg- pedzem, ma úgyis meg kell vennem az „e havit”, s akkor ki lesz fizetve ez a reggeli út is. ö nem viccel. Írja a papírt, fizetek, plusz a büntetés. Elmegy, mondom a magamét... S ahogy most mondom mindezt, megvilágosodik bennem valami. Hiszen én a bevezetőben említett esetekben nem is lógtam! összesen annyi történt: valamit „szépítettem az álláson” ... „Törlesztünk.. Jégvermet játszik ez a kocsi, Pataktól Szerencsig lesz mit dideregnünk. Sapka-sál-nagykabát-kesztyű. De hát ezen a vonalon már edzettek az utasok, tudják, á kemény tél még a MÁV-nak se kegyelmez, nem hatják meg annak emberileg pedig érthető gondjai. Szóval így utazunk, didergőnk, lessük egymás leheletét, sorsunkba beletörődve. Mi, kicsiny hitűek . .. Mert mi történik? Néhány fiatal srác jön, ledermednek egy ülésre, bekapcsolják a magnót. S mi lassan megérzünk valamit a zene hatalmából- csodájából... Mintha már nem is lenne olyan kutyahideg. Aztán mégis arcunkra fagy a „mosoly”. Ajtó nyílik, kalauz be: — Azonnal kapcsolják ki a magnetofont, ha még egyszer meghallom, 50 forint! Belénk fagy a lélek. Csak otthon engedek fel magam is, s jut eszembe: mi lett volna, ha felállók akkor — vagy valaki más —, s szólunk ekképpen: — Azonnal fűtsék be ezt a kocsit, ha még egyszer ilyen hideg lesz, 100 forint ... „Rózsátlan tüskék”... Ügy öt-hat évvel ezelőtt, nagy idegháborús szelek fújdogáltak néhány vona- lon-vonaton. A MÁV — a kulturált utazást szolgálva — szerelvénysorba állította az ülőhelyes büfékocsikat. Az Utasellátó pincéreket „dobott” csatasorba, akik „dobálták” is ki a munkásvonatok 20—30—40 kilométerre hazatérő utasait — ha ebben a kocsiban leültek, de nem rendeltek semmit. Megtörtént, hogy a peronon a szó szoros értelmében tapostuk egymást, ez a kocsi meg ott díszelgett üres üléseivel — megannyi „fityisz” az ablakon bebá- mulóknak —, kulcsra zárva. Emlékszik még valaki e kocsik eredeti rendeltetésére? Hordozzuk még néhá- nyan „tüskéit” ... „Emlékezetből”: — A MÁV Miskolc Tiszai pályaudvarának területén megtiltották a dohányzást. Dohányozni csak az arra kijelölt helyen szabad! „Végül": — Lehet, vagy nem lehet?! — vagy mi nincs, ha van?! — avagy miért szabad, ha nincs?! — végül miért nem szabad, ha van?! — s legutoljára miért lehet, ha nem lehet?! Utóirat: Rendelet szabályozza, hogy mely vonatokon, hol szabad dohányozni, cigarettázni... És erről eszembe jut egy évtizedes történet. Barátom, bár hadilábon állt az ultijáték szabályaival-ismér- veivel, lelkesen ütötte velünk a lapot, s agyon az időt esténként, a kollégiumban. S kevésbé lelkesen ugyan, de nyitogatta becsülettel a pénztárcáját. Történt egyszer, hogy harmadik társunk — a másnapba áthajolt időre tekintettel — bejelentette: „hja. fiúk, piros ász oszt —, nem oszt!” Barátomat ugyan lelkén találhatta e bejelentés, mert elszontyolodva tekintett fel lapjaiból, s szomorúan csak annyit sóhajtott: Már megint én fizetek .,. Tcnagy József Szombat dél. A kis falusi állomáson mind többen gyülekeznek. Persze, a kútfúrók is megjöttek már, lehetnek vagy tízen. Letelepednek a vaslábú padokra, csöndesen ülnek. Hiába, egy hét munkájának húzása a karokban, derekakban. Nem lármáznak most, mint hétfő reggel szoktak. Az adóügyes, aki két hete összekülönbözött velük a hangoskodás miatt, most is tartja a haragot. Odébb áll meg, kint a Morton-kút mellett, s távolra néz, el a váltók felé, mintha bizony arról jönne a vonat. Itt van már a három fiatal tanító néni, akik együtt laknak a volt jegyzőlakásban, s jön apró lépteivel a plébános úr is. Köszöntget jobbra-bal- ra. Aki nem ismeri, meg nem mondaná, hogy pap. Szürke öltöny, legényesen kigombolt ballonkabát, éppen csak a táskája furcsa valamiképp. Nem is táska az, inkább mulatságosan kicsi, fából készült barna bőrönd. Csend van. Néha puffan valami, reccsen egy ág. Ritká- san esnek az ütések: öregember munkálkodásának hangja. — Nézd, az meg keresztapám — mondja az ünneplős középkorú férfi a feleségének. Bent állnak a gesztenyefa alatt, az asszony kezében süteményes üvegtál, a férfiéban demizson. Lakodalomba készülhetnek. Nagyobbacska fiuk kabátot szorongat a hóna alatt. — Fogd ezt meg — nyújtja neki apja a kötött üveget. •— Megnézem az öreget. — Elindul a rakodó irányába Ott7 közel a szertár sarkához, hajladozik a nagy fejszével Balogh Mihály. — A fenéért csámborogsz el, mindjárt jön a vonat. 11 — Hol van az még — legyint az asszonyra a férfi. — Hol van, hol van. Váró vonatot még nem láttál.. .' Egy hosszú, nagy csontú, inas kútfúró is elindul a lakodalmas ember után. Kíváncsiságból. Neki nem jutott hely a pádon, gondolja, megmozgatja kicsit a lábait. — Aprítja ám, keresztapám! Adjon isten... — áll meg az ünneplős férfi. — Te vagy az, Mísukám? Hát aprítanám, de nem köny- nyen adja ám meg magát, a teremtésit... — Japán akác, ugye? — Az, a fene a fajtáját, azért olyan szívós. Tudod, ideadta a főnök minőiből. Vegyem ki, oszt vigyem. Nem kell máma már a vasútnak részt adni. Nekem meg jól jön ... — A tuskóval mért kínlódik? El kellett volna fűrészelni a tSvinél, aztán kalap... — szól most bele a hosszúra nőtt kútfúró. — A, az olyan nem munka — ingatja a feiét az öreg. — Kár is a tüskét benne hagyni, meg ki tudja: kihajt a gyökér, nem győzik irtani. Majd mondják akkor, hogy na, az öreg Balogh csak a színét szedte meg a levesnek... Aztán hová? — kérdi a keresztfiút. — Lakodalomba — mondja amaz közömbös hangon.’ — Hát óz jó, Misukám! Annus József — Tudja a fene. Nem hiányzik. Tudja, nem úgy van már, mint valamikor. Valahogy nem ácsingózik rá úgy az ember fia. — Aztán, kihez? — Rózsinknak a lánya ment férjhez. Tudja, az asszony nónjié. — Jól van az, na. Azt mondják, nem az a fontos, ki a halott, hanem, hogy mit eszünk a torban ... — Mosolyog, heherész az öreg a saját tréfáján, aztán beleköp a tenyerébe, nekiveselkedik újra. Egy oldalt induló, majd hirtelen lefelé görbülő gyökeret csapkod, de bizony nem sok sikerrel. Ügy rúgja az vissza a fejszét, mint a gumi. Apró, sárga forgácsok válnak le róla, akkorák csak, mintha bicskával faragnák... — Szívós egy fa ez, úgy nézem — szól ismét a kútfúró. — Az, hallja. Ilyet még igaz, tán soha nem vettem ki, de nem hittem volna. Azt mondjuk, ugye, a rendes akácnál nincs erősebb. Hát én azt nézem, hogy ez nehezebben adja meg magát ___ — A fejsze éles? — Ez? Már hogyne lenne. Nézze csak meg .. A kútfúró fölemeli a fejszét. Nézi. Ujjaival is megtapogatja. — Békebeli — mondja. — Ebben nincs hiba .. . Na, kilépne a gödörből egypár percre, bátyám? Megpróbálom már én is, hátha szót fogadna ... — Hát próbálja, na... — néz föl rá bizonytalanul az öreg, nem is tudja, tréfára vegye-e vagy komolyan. De amaz már gombolja is az ingujját, veti a bőrzakót, nyújtja a lakodalmas embernek. Akkor hát komolyan gondolta. Kimászik Balogh Mihály, átadja a helyet. Nézik az idegent. Jól beállt, annyi bizonyos. Lendíti a fejszét, lecsap. A kutyafáját! Itt aztán van erő. Még egy. no még egy kicsi, a gyökér már meg is pattan, akár az elvágott kötél. Billen az egész fa a rakodó felé, de ki nem dől még. — Ez igen... — bólogat elismerően az öreg. — Hát hiába, itt már csak fogytán az erő. — Odalép azért a fához, mintegy mutatva, hogy azért ő itt a vállalkozó. Lökdösi a derekát, de bizony feszesen áll még, mozgatja a földet erről is, arról is a lent cövekelő gyökér.
