Észak-Magyarország, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-06 / 55. szám

1982. március 6., szombat FSZAK-MAGYARORSZAG 7 Irodalmi barangolások Á nagy rendező. Móra Ferenc szülőim Kiskaníélegyiiázáa Paulay Ede. Színház­történészek véleménye sze­rint ő volt az első, világ- viszonylatban is számotte­vő magyar rendező, aki a nagy hírű francia Antoine- nal, a Theatre Libre szín- igazgatójával egy időben a színpadi beszédet és az összjátékot állította a szí­nészi munka középpontjá­ba. Mindezt pedig abból a megfontolásból tette, hogy a színpadon is minden olyan legyen, akár az élet­ben. Nála a patetikus sza­valás helyett emberi han­gon kezdtek beszélni a szí­nészek, s mellőzték, el­hagyták az operai taglejté­seket. Az efféle színház nem néhány virtuóz egyé­niségére épült, sokkal in­kább a jó színtársulatra. Akárcsak Antoine-nál, Pau- laynál is az volt az elv, hogy a színpad nem szó­szék, hanem zárt terület, ahol a „negyedik falat” ha­lálosan komolyan kell ven­ni. Ilyen rendező volt Pau- lay, aki kezdetben nem is a színházi pályára készült. De ne vágjunk a dolgok elébe... Paulay Ede 1836. március 16-án (egyes források sze­rint március 15-én) szüle­tett megyénkben, az akkor Zemplén megyei Tokajban. Apja kincstári tisztviselő, sóhivatali pénztárnok volt a településen. A gimnáziu­mot Sátoraljaújhelyen, Bu­dán és Kassán végezte. Szülei papnak szánták, a premontrei rendbe kellett volna belépnie, lelke azon­ban a művészi pályára vonzotta. 1851-ben Kassán színész lett, s álnevet fel­véve több mint tíz évig volt a vidéki színházak kedvelt művésze. Megfor­dult Kolozsvárott, Szege­den, Debrecenben, Győrött. 1860-tól 63-ig a kolozsvári állandó színház elsőrangú drámai színésze, majd ren­dezője volt. 1863 augusz­tusában meghívták Pestre, fit* 5 < / Av V- (, a Nemzeti Színházhoz. Már szeptember 1-től szerződ­tették, s bár színészként nem ért el a vidékihez ha­sonló sikereket, a rendezői pályája egyre ígéretesebben alakult. Szigligeti Ede igaz­gatósága alatt, 1877 augusz­tusától a színház állandó drámai főrendezője lett. Már 1872-ben nagyobb tanulmányutat tett Fran­cia-, Német- és Olaszor­szágban, 1876-ban pedig Londonba is eljutott. E tanulmányutak során meg­ismerte a kor leghaladóbb színházi elméleteit és gya­korlatait. Főleg a meinin- geniek (akik a színpadi tö­megek természetes mozgá­sát, a történelmi korhűsé­get, a pontos díszleteket, a valódi kellékek használa­tát valósították meg) és Laube voltak rá hatással. Laubetól megtanulta, hogy az igazi hatás, az igazi él­mény nem a vizuális, ha­nem az akusztikus; s azt, hogy nem a nagy színpadi felvonulások, hanem a hely­zetek, a színpadi fordula­tok jó kiszámítása bizto­sítja a sikert. Szigligeti halála után (1878) Paulayt nevezték ki a Nemzeti Színház drámai igazgatójának, majd pedig a színház Andrássy úti új otthonába való költözése­kor ő lett a főigazgató. Ezt az állását haláláig töltötte be. Működése alatt volt legváltozatosabb a Nemzeti Színház műsora, nem cso­da, hogy a közönség szeret­te a színházat. Paulay nagy érdeme, hogy drámairodal­munk sok régi értékét megóvta a feledéstől. A színház antik repertoárját Szophoklész, Euripidész, Plautus műveivel gazdagí­totta, az újkorit pedig Goethe Faustjával. Ibsent is ő mutatta be először Magyarországon. Ugyan­csak szembeszállt azzal a „babonával”, hogy a fran­cia klasszikus dráma nem kell a magyar közönség­nek. Nemcsak bemutatta ezeket, de maga is sokat fordított franciából. Így többek között Racine, Beaumarchais, Dumas, Sar- dou műveit. Paulay — akit egyébként 1882. február 8-án, a Kis­faludy Társaság rendes tagjának választottak meg — elsőrendű színészpeda­gógus is volt, s tanított a színiakadémián. A színészet elmélete című munkája máig jelentős színháztudo­mányi munka. Színházpoli­tikájáról, rendezői elveiről a korabeli lapokban — Bu­dapesti Szemle, Fővárosi Lapok, Figyelő, Kisfaludy Társaság Évlapja — ugyan­csak többször kifejtette vé­leményét, észrevételeit. A Nemzeti Színház di­rektora, első nagy rendező­je 1894. március 12-én, Bu­dapesten hunyta le szemét. Hamvai a Kerepesi úti te­metőben nyugszanak. Hajdú Imre Nagy Vince linómetszet« A Hortobágyon a Nem­zeti Park szakemberei hoz­záláttak a kora tavaszi te­endőkhöz: mesterséges fé­szekaljakat csinálnak a délről érkező és a pusztán fészkelő madaraknak. A kunkápolnási mocsárban, valamint a hortobágyi ha­lastavak szélén levő náda­sokban a természetvédelmi őrök formálják a fészekal­jakat a nyári ludaknák, énekes madaraknak, gé­meknek. Több mint kétszáz új fészeklapot raknak le, amit majd az érkező ma­darak, ha elfoglalnak, sa­ját „ízlésük” szerint építe- nek-formálnak. Amióta vé­detté nyilvánították a Hor- tobágyot, többszörösére nö­vekedett az itt költő ritka madarak száma. A kútfúró újabb feszes kötélnek vág oda. Erre fölfigyel­nek már a társai is. — Nézzétek — mutat a bajlódó ember felé a kis köpcös, micisapkás. — Károly elállt napszámba... Nézzük már, mit csinál. Odaballagnak vagy hárman. Evődnek a favágó ember­rel, de az nem törődik vele. Már a harmadik gyökeret vág­ja át. gömbölyödik a tuskó, mind jobban megdől a derék, de kifordulni nem akar még. — Szusszanjon egyet — fogja meg a fejszés ember vál­lát a keresztfiú. — Vágok mór rajta én is egypárat. — Visszaadja a kabátot, sőt a magáét is lerántja, odaadja. Meg kell hagyni, szakszerűen csapkod az ünneplés paraszt is. Kikerekedett a tuskó, nem látni már egyetlen fogódzó­ját sem. A fa mégis áll, visszapattan, ha lökdösik. Mintha acélból lenne. — A vezér! A vezérgyökér tartja még, emberek... — szólt a nézelődök karéjából a micisapkás. — Azt keresd meg, Károly, mert addig nem adja meg magát. De igye­kezz, az istenedet,- mert három perc múlva itt a vonat... A keresztfiú kiszáll a gödörből. Bizonyosan munkaveze­tő lehet ez a köpcös, mert olyan határozottan parancsolt Károlyra, eszébe se jutott gondolkodni, már cserélik a fej­szét kabátra. — Nem próbálná inkább a budákkal? — Mivel? Mi a nehézséggel? — kérdi nevetve a mici­sapkás. — Hát ez e! — emeli meg az öreg. — Csákány az, tatám.’:; Budák? Na, Károly, piszkáld meg avval a budákkal... A gödörben álló ember elkaparhatja előbb a főidet, vég­re megleli a lefelé futó vastag gyökeret. Épp csak kivillan a sárgás bőre, de látszik azért, hogy erős, igen erős. — Azaz — szólnak bele többen, mintha aranyat látná­nak. — Ott adj neki! De nagyokat, Károly! A többiek is fölállnak a pádról, közelebb oldalognafc Két-három 'iatal szavalókórust indít: — Haj-rá, Fe-ke-te! Haj-rá... — Ne hülyüljetek már — áll meg kevéske kacagásra amaz. Inkább számoljatok. Ha nyolcból nem vágom át, egy- egy korsó! Rendben? — Naná, ez a biztos korsó, apám. Na, nézzük csak: egy, kettő, három, négy, öt... Azannya! Elpattan az oszlopnyi vastag gyökér, a faderék majd­nem lefeküdt már. Apróbb szálak tarthatják még, mert hiába csimpaszkodnak rá ketten is, még mindig nem en­gedi a gödröt — Na, gyertek már, ne tátsátok a szátokat — áll oda a köpcös is. — Fogjuk meg, aztán errefelé kezdjük csavarni. Mint a mesebeli fanyűvő. Na, most... Na, még egyszer... — Itt a vonat, emberek! — kiált oda nekik a piros sap­kás. — Tartsa már vissza egy pillanatig, hadd dobjuk ki ezt a vackot... Na, még! Ne húzd, csavard! Ez az! Most már a miénk ... Reccsenés, ropogás, aztán a tuskó felpattan a gödör szé­lére, mintha óriás csapna oda az öklével. Most látszik, hány kisebb gyökér varrta még a földhöz a ánívós japán akácot. — Most aztán roham, második kocsi... — kiáltja a mi­cisapkás, de már kocog is, pocakja remeg. Fut utána, majd le is hagyja a többi kútásó. A lakodalmas ember már a peronon adja vissza a hosszúra nőtt Károly kabátját Az asszony pöröl, de a férje leinti: — Jól van na, ráértem... Idegenek is segítettek, láthat­tad. Az egész brigád a lehúzott ablakokban könyököl. Inte­getnek az öregnek, aki furcsán áll a kidöntött fa mellett Visszaint ő is. A vonat már a váltókon csattog. Elhelyezkednek mind. A köpcös kártyacsomagot húz elő a belső zsebéből. A plé­bánoshoz fordul: — Ugyan, szaki, adja már ide azt a fáintos kis táskát... — Kérem... — nyújtja készségesen a civilbe öltözött pap, aztán oldalt lesve nézi, mint csattogtatják bőröndjén az ördög bibliáját.., Harc a nemzeti nyelvért Ml?::? rniílP A magyar nyelv hete sokszínű, változatos ren­dezvénysorozatában márci­us közepéig naponta több előadás is elhangzik me­gyénk községeiben, váro­saiban nyelvünk szépségei­ről, nyelvi kultúránkról és magatartásunkról, nyelvhe­lyességi kérdésekről, anya­nyelvűnk mai állapotáról és az érte folytatott év­százados küzdelemről. Ez utóbbi témakörrel kapcso­latban arról a szívós harc­ról esik sző, amelyet hala­dó szellemű politikusaink, íróink, tudósaink folytat­tak a 18. század fordulóján és ezt követően a reform­korban a nemzeti nyelv diadalra juttatásáért. A feudális Magyarorszá­gon ugyanis a latin volt a hivatalos nyelv, amelyhez az uralkodó osztály — mint nemesi privilégiumhoz — éppúgy ragaszkodott, mint más kiváltságaihoz. A küz­delemnek — ha későn is — meglett az eredménye, mert az 1844. évi ország- gyűlés végre törvénybe ik­tatta, hogy ezután a ma­gyar lesz a hivatalos nyelv. Sárospatakon a kollégi­um már 1796-ban olyan korszerű tantervet szer­kesztett, amelynek megfe­lelően a gimnáziumban tel­jesen magyarul folyt a ta­nítás, sőt egyes tantárgya­kat a teológiai és a jogi főiskolán is magyarul kel­lett előadni. Magyar nyelvű tankönyveket írtak a taná­rok, s a magyar nyelv és irodalom ügye a reform­korban fellelkesítette a pa­taki diákokat. Az ifjúság vezérének, Szemere Bertalannak a ja­vaslatára 1832. március 22- én megalakították az Es­küdt Deákkar Magyar Könyvtára elnevezésű egye­sületet a magyar nyelv ápolására és a kortárs ma­gyar irodalom megismeré­sére. Az iskola elöljáróságához intézett beadványukban az ifjúsági könyvtár léte­sítésére és a magyar nyelv fejlesztésére vonatkozó tö­rekvésüket — bizonyára Szemere Bertalan megfo­galmazásában — így indo­kolták: „A honnyelv s az ezen nyelven fejlett ösme- ret az a gyengéd kötél, mely a nemzet különböző gondolkozásé, érzésű, érde­kű tagjait édesen kapcsol­ja egybe... A nyelv és a szabadság szorosan össze­függenek egymással, mert ahol a nyelv szunnyadozik, ahol az ifjúnak vagy fér­finak nyelve szűkkörű, ott a lélek is rab. Nyelv és műveltség válhatatlan tár­sak; ahol tiszta, tág, bő nyelv, ott magas, sokoldalú a műveltség és viszont.. Nemsokára szükségét érezték annak, hogy ne csali olvassanak magyar műveket, hanem eredeti alkotásokat is írjanak. Ezért megalakították az önképzőkör elődjét, a Pa taki Ifjú Egyesületet, amelynek a nevét később Szépmű Egyletre változtat­ták. Vasárnap délelőttön­ként tartották üléseiket, s ezeken saját szépirodalmi, nyelvészeti, tudományos műveiket olvasták fel és bírálták meg. A Szépmű Egylet ülésein gyakran szerepelt alkotá­saival Erdélyi János, Ka­zinczy Gábor, Tompa Mi hály. Különösen Tompáról van sok feljegyzés, mert alig volt olyan ülés, ame­lyen saját verseit el ne szavalta volna. „Ilyenkor az előadás heve alatt úgy állott ég felé üstöké, akár a pacsirta kontya” — ol­vasható a szerepléséről szó­ló jegyzőkönyvi megörökí­tésben. Két év múlva, 1834-ben már irodalmi zsebkönyvet is megjelentetett a Szépmü Egylet Parthenon néven. Saját műveiket: verseket, regéket, elbeszéléseket, kri­tikai írásokat közöltek ben­ne. Nem egy. később híressé vált pataki diák a Parthe- nonban bontogatta szár­nyait, kezdte irodalmi, tu­dományos munkásságát. Az első számból tiszte­letpéldányt küldtek a po­zsonyi reformországgyűlés ünnepelt szónokának, Köl­csey Ferencnek, aki nagy elismeréssel nyilatkozott a diákok egyesületi életéről, irodalmi próbálkozásairól. A Patakra küldött levelé­ben többek között ezt írta az ifjúságnak: „Vigyétek ál­tal szép törekvésteket az iskola csendes falain túl majd a zajló életbe is; ne feledjétek el soha. hogy a hazáért minden lehetségest tenni szent kötelesség, de tenni csak tiszta, hűkeblű egyesületek által lehetsé­ges ...” ? ű \ Hegyi József (;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom