Észak-Magyarország, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

T982. Januőr T6., szombat ESZAK-MAGYARORSZÄG 7 Gondolatok a tégláról Ütök egy hivatalban, aho­vá behívtak (sőt behívat­tak). A levélből, amit szo­rongva bontogattam, végül is kiderült, hogy semmiféle főbenjáró bűnt nem követ­tem el, s nem hágtam át semmilyen szabályt. Mégis meg kell jelennem (óra, perc), mert a tanácsomat akarják „kikérni” bizonyos szakmai ügyben, illetve ka­matoztatni óhajtanák, amit az évek folyamán különbö­ző alsó-, közép- és felsőfo­kú oktatás formájában az állam „belém invesztált”. (Csinos kis összeg, tudom, fölemlegetése pedig szerfö­lött praktikus. Főnökeim főleg ingatag érveket szok­tak megtámogatni ilyen módon.) Ülök tehát a hivatalban — melynek packázásait Hamlet-korom óta ismerem —, s várom, hogy kamatoz­hassak. A hivatalnokok fé­sülik egymást, cipőt próbál­nak, esznek, természetesen dolgoznak is. Közlik velem például, hogy aki hivatott, momentán nincs bent. Vala­mi dolga akadt. Nekem nincs egyéb dolgom, tehát várok. Ülök, és kibámulok a nyitott ablakon. A hivatal udvarán vala­mit bontanak. Fiatal ember kezében kőműveskalapács, kopott pufajkán térdel, és téglát pucol. Előtte régi, nagyméretű téglák, egyiken­másikon látni készítőjének bepréselt ovális bélyegét, háta mögött halomba gyűl­nek a gondosan megtisztí­tott fél, negyed és három­negyed darabok. Mert a kő­műves, miután pontosan célzott kalapácsütésekkel leveri a szép, egészséges téglákról a rákövesedett maltert, nagy ívben a háta mögé dobja, hogy csak úgy puffan. S természetesen tö­rik is. Mióta itt ülök, még mindegyik eltört. Pedig jó­ízűen dolgozik a mester, komótosan, akkurátusán, takarékos mozdulatokkal. Kopp-kopp. Énekelni lehet­ne hozzá. S aztán puff. hát­ra. Micsoda önpusztítás. Gogol kéziratait látom lángolni, s a meghasonlott Van Gogh vásznait hasadoz- ni. Mert ez az ember alkot. Ilyen míves mozdulatokkal csak alkotni lehet. Térden dajkálja a téglát, kabátujjá- vaí törli, épp csak hogv rá nem lehel, s azután ... Nem, ezt nem lehet nézni. Elfor­dulok az ablaktól. Akit vá­rok (óra. perc), nem jön. Aki behívatott, mert bizo­nyára szüksége van a véle­ményemre, elfelejtette, hogy élek. Eehet, hogy nem is fontos a fal. mely ezekből a tég­lákból épülne majd? S az ügy sem, amelyhez én len­nék most a tégla? Mester Attila Porcfi Anna: Téli vers Elvarázsolt függés. Most a földfelszín, máskor meg oz ég. Pillantások tusája, a fehérre spontán lelkesedés, majd bánat, ismeretlenek között ismerős érzéseim havával. Megtalálom karórámon az időt. Csüggedésem cáfolják a friss levegőjű fák. Sok ember éneke ez a Magyarország. Már fiatalon is meghallottam örökkévaló és hétköznapi himnuszát. nyezve félrecsapala a fejét utána. . — Semmi baj... nincs semmi baj — dünnyögte a fogatlan szájú vigasztalón. — így van ez. Ha egyszer nem megy vonat. Te még ezt nem tudhatod, mert most vagy itt először, de én már... — Lecsapta az uj­jara csordult szeszcseppeket, és kotorászni kezdett sötét­kék posztózubbonya zsebé­ben. Egy lebélyegzett cet­lit szedett elő dohánymor­zsákkal együtt. — Látod? Ráadásul szabadjegy. Szol­gálati. Oda mehetnék rajta, ahová csak nekem tetszik! De hogyan, ha egyszer nincs Vonat? Tíz éve itt hordom a zsebemben. Nem hiszed? Nézd meg rajta a pecsétet. A véreres, szürkére fa­kult szemekbe bámult. Eszébe jutott a kunpusztai vasútállomás. Gyermekko­rában ott laktak a közelé­ben, nyaranta reggeltől es­tig csodálta a vonatok szakadatlan menetelését. So­ha nem ülhetett, fel rájuk, így aztán az álló marhava- gonok közt játszott az állo- másfönök fiával. Az egyik őszi napon ellógott az óvo­dából is, mert reggel új va­gonokat látott megérkezni. — Az óvónőnek — kezdte mesélni, és a borostás arcú öreg érdeklődéssel hallgatta — egy rendőr vagy egy ka­tona, nem is tudom már Szikszói Károly illusztrációja »Elemzem, ábrázolom, gúnyolom Amikor Bertha Bulcsú tíz eszten­deje interjút készített vele, gondo­san összeszámolta, hány könyve je­lent meg a beszélgetésig. Harminc­hét. Kolozsvári Grandpierre Emil azóta is mérhetetlen buzgalmú al­kotó. bizonyára ötven felé jár köny­veinek száma. Nagyjából annyi, ahány éve megkezdte írói működé­sét. Első műve, a Rosta, önéletrajzi regényfolyamának kezdete, pontosan ötven esztendeje, 1932-ben jelent meg. Önéletrajzi sorozatát azóta sem szakasztottá meg: a legújabb, az Ár­nyak az alagútban, tavaly került ki műhelyéből. Bizonyára legmaradan­dóbb vállalkozása, amelyre legin­kább illik önvallomása: „Csaknem valamennyi írásomban a sajátos ma­gyar életformát elemzem, ábrázo­lom. gúnyolom, vagy leírom. Ennek az életformának ... legjellemzőbb vo­nása a beteg valóságérzék”. Az úgy­nevezett régi, úri középosztály élet­formáját elemzi, gúnyolja ki, — val­lomása ezzel a kiegészítéssel érten­dő. Kolozsvári Grandpierre Emilre nemcsak a termékenység, a szorga­lom, a műfaji gazdagság is legalább annyira jellemző. Irt irodalmi nyel­vészeti tanulmányokat, meséket, el­beszéléseket, humoreszkeket, szatírá­kat, s műfordítói munkát is végzett. Racionális eleme, stílusa célratörő, világos, szereti a gúnyt, az éles vi­tát. A hetvenes évekből igen emlé­kezetes az a valóságos hadjárata, amelyet n magyar nyelv védelmé­ben folytatott a Kritikában, s köny­veiben (Négy-öt magyar összehajol, Herder árnyékában.) A negyvenes évek végéig volt egy irodalmi elismerés, a Baumgarten- díj — kétszer is megkaota. Később József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki A csil­lagszemű, a Doktor Csibráky sze­relmei, a Tegnap, s annyi más ne­vezetes regény életélvező, pajkos, törhetetlen alkotóját. Sokan — a fia­Kolozsvári Grandpierre Emil, Kossuth- díjas író. talabbak — A fekete bula című tol­vajnyelvi elbeszéléséről ismerik. So­kat vesztettek: Kolozsvári Grandpi- erre Emil, a hetvenöt éves fiatalem­ber, századunk egyik legjelesebb magyar írója. Még apró karcolalai- ban, humoreszkjeiben is. ' Január 15-én, születésnapján, mél­tán ünnepeljük. Q.y ^ Virág kartárs egy napon kevésnek ltSF érezte, hogy ő egy­szerű dolgozó. El­határozta, hogy előlép ká­derré. Mert kádernek lenni szebb is, jobb is. így véle­kedett Virág kartárs. Egy darabig fontolgatta, hogy s mint fogjon hozzá. Aztán úgy döntött, hogy erzsébet­városi tájszólás helyett ezentúl népiesen fog be­szélni. Ízesen, zamatosán, mintha minden szavát tő­ről metszették volna. S mi­vel éppen akkoriban he­lyezték át, új munkahelyé­re ekként köszöntött be: — Jaó napot kíívánook, eetársak. Ez az „eetársak” különö­sen tetszett, mert elvtárs sok van, de eetárs kevés. Fölfigyelt rá a vállalat min­den vezetője, föl a kollégák, de légióként; a káderes. Eb­ben nincs is semmi csodá­latos, hiszen a vállalatban csupa budapesti tájszólást beszéltek. * Felüdült a lélek, ha Virág kartárs megszó­lalt. Ö pedig látta ezt, és Kolozsvári Grandpierre Emii: Virág kartárs, a káder gyakran beszélt. Kiváltképp termelési értekezleteken hallatta hangját. Többnyire ilyen tanácsokat'adott: — Az ömbör törmöljön. Törmöljön minél többet, öhun az igazság! Fehémé, a káderes, hetek óta törte a fejét. Nem he­lyes politika, ha egy ilyen tősgyökeres káder alantas munkát végez a könyvelés­ben. Az ilyennek több du­kál. A vállalatnál nem volt üresedésben fontosabb be­osztás. Várni pedig nem akart. Szerencsére egy ter­melőszövetkezetbe főköny­velőt kerestek. Fehérné be­hívta magához Virág kar­társat, s fölöttébb ravaszul megkérdezte tőle: — Fjlett könyvelő vagy? — Könyvölni, azt szípön tudok — válaszolt Virág kartárs őszintén. Ez a kijelentés megnyug­tatta Fehémét. Virág pedig harmadnap jelentkezett a köszögi Táncsics Termelő- szövetkezetnél. Egy darabig könyveit, igen szípön. Meg­szerette mindenki, habár a parasztok nem mindig ér­tették meg a beszédét. Ta­lálgatták is sűrűn, milyen vidékről való. Végül abban egyeztek meg, hogy aligha­nem göcseji. Ott ugyanis egyikük sem járt. Virág eetárs pedig örült az előléptetésnek, örült a szép fizetésnek. És elhatá­rozta, hogy a legközelebbi értekezleten egy jeles fel­szólalással rója le háláját. A beszámoló alatt figyelt, jegyezgetett, aztán szót kért. — Még többöt köll tBr- mölni, eetársak! — mondta. — Ékkő mög akkő. hogy a hibákat kikküszöbőljük szí­pön. Hogy mást ne mond­jak, asse jó, hogy a búza­föld egy tagban van. Egy kicsinyég több tag kellene. Mer ha a tagságot szapo- ríjjuk, mindgyárt növekszik a tömörülés. Asse ártana aztán, ha merészebbön kí- sérlötöznénk. Hogy mást ne mondjak, miért ne vetnénk tököt a búza közibe? Ne mönjön kárba a sorköz. Nagyon kiváló felszólalás volt. Ehhez foghatót még nem hallottak Köszögön. Aztán elhangzott a óálasz. Abban is akadt egy-két olyan mondat, amilyenhez foghatót Virág eetárs sem hallott még életében. keresztül, s nyomában kék villogás száguldott. Nem sietett jobban, a su­gárút végén a tér zajló so­kasága nem oszlott el egy­hamar. Kóbor Ferenc kü­lönösebb kíváncsiság nélkül közeledett. A kék-fehér rendőrautó mellett már egy zöldes-fekete zárt kocsi is állt. A zsibongó tódulás be­fogadta: közönyös arccal te­kingetett, és hallgatta a keringelő szavakat. — Belefulladt a pocsolyá­ba, aztán megfagyott. — Nem fulladt meg, csak megfagyott. — Dehogy! Előbb megfa­gyott, és csak atán fulladt meg. — Ilyen hülyeséget! Ki­próbálta már? Kóbor Ferenc a piszkos­zöld autót figyelte, s követ­te tekintetével, ahogv távo­lodott. Engem visznek — állapította meg, és nem ér­zett sem szorongást, sem elégedettséget. Egyszerűen csak megállapította: én va­gyok az autóban. És ki­mondta hangosan is: — Ott vagyok. Mit szól­nak hozzá? Ott a vasaitók mögött. Ott visz a hulla- szállító. Senki sem figyelt rá. — Azt hiszi, hogy aki megfagv. az el is patkói? — Kérem, a fagvhalál után. ugye már nem követ­kezhet be a fulladás. — Ki beszél ilyesmiről, idióta! micsoda udvarolt. Ott tén- fergett, mindig az óvodában, slukkerrel az oldalán. Ez hozott vissza. Tudod mi vár a szökevényekre, mondta, s a teraszra vitt, és az egyik sarokba állított. Kivégzés. Meg ne próbálj fordulni. Azzal elővette pisztolyát. Nem mertem megfordulni, vártam, s arra gondoltam, még egy pillanat és lő. Vár ■ tam a dördülést, és közben elkezdtem, hogy én istenem, jó istenem ... lecsukódik már a szemem ... de a tied nyitva, atyám .. . Elmúltam ötéves, a moziban láttam már kivégzést. — És? — Semmi. Hülyéskedett. Imponálni akart az óvónő­nek. A fogatlan szájú elégedet­ten röhögött, bólogatott. Aztán a söntéspulthoz cso­szogott, hogy teleméresse újból a stampedliket. Kóbor Ferenc nem várta meg. Tekintete a nyíló ajtó­ra tévedt, valaki bebukott fagyosan, ő pedig kiment. A rosszul világított, vizesár­kokkal kísért utcákon visz- szaindult a belváros felé. A Lekervényes utak egy térig kalauzolták, ahol hirtelen betonba szaladtak, és meg­semmisültek az árkok. De itt. a kezdődő, vagy végző­dő vizesárkok egyikénél megtorpant. Egy ember mászott ben­ne. Négykézláb araszolgn- tott. Föl-fölkapaszkodott a partra, de a part konokul ledobta újra meg újra. A jég már beszakadt alatta, a test meg-megbuggyant a fe­kete vízben. Kóbor Ferencet örökölt ösztön lökte meg, hogy nyújtsa le a karját. És még­sem mozdult meg. Csak állt és bámulta a hiábavaló ver­gődést. Iszonyút érzett. Kései hazaigyekvők szál­lingóztak szemből, hangos, vidám koppok, fagyon szik­rázó szavak közeledtek. El­hátrált az ároktól, s az egyik kapualjba húzódott. Várt. A közeledő csoport egyszerre csak elcsendese­dett, de aztán fölcsapott egy nevetés, és a léptek to­vább kopogtak. — Jól befürdött! — A legkorszerűbb de- toxikáló. Téged is ideho­zunk, ha megint berúgsz! A nevetés, mintha a fa­lak közé szorult volna, s oda-vissza pattogna, sokáig visszhangzott. Várt még. Halántéka, csuklója heve­sen lüktetett. Most egy ma­gányos pár közeledett. Ép­pen csak lassítottak, s mint­ha bűvölné őket a látvány, furcsán tekeredett a nya­kuk. Aztán riadtan körül­néztek, és szinte futva me­nekültek. Kóbor Ferenc megvárta még a távolról errefelé im­bolygó részeget is. Az ér­tetlenül torpant meg az árok szélénél, kis hüán be­leszédült. — Hahá! Cimbo­ra! — vihogott. Lentről kettőt is csobbant a víz. — Berúgtál? — nevetett károgva a részeg. — Ügy kell neked. Minek iszod négykézlábra magadat? He? Nézz meg engem. Látod? Én egészen egyenesen. Fi­gyeled? Még csak nem is tántorgok. Azzal végigegyensúlyo­zott az árok szélén, és el­tűnt a sötét utca egyik ka­nyarulatában. Most végre előjött Kóbor Ferenc is a kapualjból. Lebámult me­gint az árokba, aztán tovább indult, a belváros felé. S ahogy haladt, egyre maga- biztosabbnak, egyre dia­dalmasabbnak érezte ma­gát. Soha többé nem megy haza, ezt már biztosan tud­ta. Holnap bemegy abba az átkozott hivatalba, a regge­li kávét beleönti utálatos kollégája kalapjába, s a ka­lapot a pasas fejébe nyom­ja. Aztán elkéri a munka­könyvét. és fölkeresi Évát. Holnap? — torpant meg. — Hiszen Éva férje vidéken van ezen a héten. Nem. Most rögtön elmegy az asz- szonyhoz. ^ Reggel hosszasan zuhog- tatta magára a kézitus su­garait. A kellemes, szap­panillatos melegben egy pillanatra szorongást érzett. Egy szobájuk mosdósarkát látta, a lepattogzott zomán­cé lavórt, a nedves, gyűrött törülközőt. De aztán feje fölé tartotta a tusrózsát, és a meleg vízpászmák kimos­ták agyából a látomást. Éva a tükörből visszamosolygot* rá, s ebben a mosolyban benne volt: este visszajössz ugye? Havas, kristálykemény vi­lág fogadta kint az utcán. A dermedt ködös levegőt váratlanul sziréna hasította Kóbor Ferenc néhány percig még ácsoreott. Aztán zsebredugott kézzel feltű­nés nélkül tovább sétált.

Next

/
Oldalképek
Tartalom