Észak-Magyarország, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

ESZAK-MAGYARORSZÄG 6

1981. december 31., csütörtök

I ZeipféRi-heiység „krónikása”

Encsy György és az ő féltett féldrágakövei

A vadszőlővel befuttatott, boltíves

© nagykapu fölött évszám: 1789. Az alacsony, hosszú, tornácos házat ekkor építették. Hasonlóan régi otthon kevés található Tállyán.

— Az apósoméké volt, tőlük örököltük •— mondja Encsy György, miközben maga elé enged.

A füves, ám most hóval borított udvaron megkövesedett fatörzsek, ágak. Hozzájuk foghatót ritkán láthat az ember.

— Lehetnek nyolc-tízmillió évesek — közli az 59 éves, de ma is fiatalos járású, egyenes tartású, taláros kinézésű házigazda, aki egyébként a Hegyaljai Ásványbányák gépészeti vezetője.

A lakásba kellemes érzés belépni. Antik bútorok, régiségek és sok-sok virág. A falon festmények, az ősök bekeretezett fényképei. És egy díszes oklevél, melyet vendéglátónknak a Magyarhoni Földtani Társulat adományozott, az országos ásványbarát találkozón kiállított ásványait díjazva általa.

Merthogy Encsy György országosan is ismert és elismert szaktekintély, a Zempléni-hegység féldrágaköveinek és kövületeinek gyűjtője. Sőt, tudnak róla és „kincseiről” nemzetközileg is. Gyűjteménye a maga nemében egyedülálló, ahogyan azt a svájci katalógus is írja, értéke pénzben ki- fejezhetetlen.

— Az apám kovácsmester volt, így választottam a gépészszakmát. Szegeden végeztem el a felsőipari iskolát. Ebben aa időben régi pénzeket és bélyeget gyűjtöttem. Néhány év kitérővel mindig is az ásványbányáknál dolgoztam. Járva a hegyeket, a külszíni fejtéseket, gyakran akadtam féldrágakövekre. Az egyik levelet, a másik lepkét zárj magába.

A látogató csali ámul ennyi szépség láttán! Slőttünk az asztalon zöld, piros, sárga, barna, fekete, szürke, piszkosfehér, és ki tudná mind felsorolni, milyen színű kövek hevernek. A formák és rajzolatok gazdagsága meghalad minden képzeletet. Kalce- don, topáz, jáspis, borostyán, opál — sorolja a féldrágakövek neveit a gyűjtő, majd arról beszél, hogy melyiket, hol. találták. Rátka, Erdőbénye, Tolcsva, Szerencs, Telkibánya, Erdőhorváti a lelőhelyek, ezek sze rint őrzik a dobozok a féltve őrzött ritkaságokat.

— A férjem engemet is „megfertőzött” a szenvedélyével — töri meg az áhítat’os csendét Mária asszony, a feleség, aki nyugdíjas tanárnő. — Együtt járjuk a szakadékokat, a súvadásokat, a vízmosásokat, és csákányunkkal kutatjuk a földrétegek titkait, bányászunk a féldrágakövek után. Egészséges, semmi mással fel nem érő hobbit űzünk. Sohasem jövünk haza üres kézzel. Ezek a mi aranyaink ... — fejezi be szavait a ház asszonya, s szemeivel szinte vé- gigsimogatja valamennyi féldrágakő-csi- szolatot. Ahogyan elnézem, van belőlük legalább száz, rézfogfelatban és anélkül.

— Nemcsak gyűjtöm, hanem csiszolom is* a féldrágaköveket — közli házigazdánk. —• Iparengedélyem nincs hozzá, de nem is eladásra, mindössze ajándékozásra, cserélni készítem. A miskolci, a telkibányai, a ruda- bányai múzeum nemrégiben rendelt tőlem egy-egy kollekciót, most ezen dolgozom. Kiállítással szerepeltem már az ország szinte minden szegletében. Számos európai és tengerentúli gyűjtővel állok kapcsolatban.

Kimegyünk az apró műhelybe. Közben Encsy György elmagyarázza azt a hosszú,. fáradságos munkafolyamatot,, ahogyan a nyers féldrágakőből elkészül a nők által annyira szeretett ékszer. Nos. először gyémántkoronggal vékony csíkokra vágja a féldrágakövet, szíri és forma figyelembevételével aprózza, formázza, utána norral csiszol ja, maid következik a fényezés, a nolí- rozás. A vésső művelet a rézfoglalat felerősítése. ennek ágába húzzák az ezüstláncot, s — tessék hölgyek! — lehet az ékszert viselni.

— Gyűjteményem nagyobb részét a kövületek ielentik — lép odébb a „mester”, fi egymás után megmutatja a huszonkét fadoboz tartalmát.

Állítom, ennvi érdekességet ritkán lát a halandó! Teknős, csipa, hal lenyomata, falevél. sás. nád. szitakötő, hangya, mezei noloska kőbe zárva. A hozzáértőnek beszédesek ezek a leletek, bepillantást engednek a régmúlt idők állat- és «növényvilágába, így válik egyszeriben élővé a hóit. anyag ...

— A magam módján a Zemplén!-hegység „krónikásának” érzem magam — fogalmazza meg a gondolatait a különös hobbi iát ma már tudományos szinten művelő szakember. — Ebben a tevékenységemben a leghívebb segítőim mindig a geológusok voltak. Ügy érzerrf, kultúrmissziót teljesítek. Hiszen a gyűjteményem hozzájárul aa ismeretek bővítéséhez, a megismerés elmélyítéséhez. Gyakran keresnek fel érdeklődők, és nemcsak hazaiak, hanem külföldiek is. Az ENSZ agyagásvány-bizottságának a tagjai is jártak már nálam. Külön öröm számomra, hogy a látogatók között egyre több a fiatal.

A' jövőről, a terveiről röviden beszél Encsy György. Magától értetődően folytatja a harmincöt évvel ezelőtt megkezdett gyűjtést. Egy év múlva megy majd nyugdíjba, s utána az eddiginél is több időt szentelhet a szenvedélyének. Mint mondja, el sem tudná képzelni, hogy abbahagyja azt a munkát, amely annyi örömmel, barátsággal ajándékozta meg, s amelyet nemcsak a ma, hanem a jövő nemzedékeinek is végez.

Kolaj László Fotó: Laczó József

— Valamikor régen egy juhászbojtár legeltette ju- halt a szép Ménes-patak völgyében. Történt egyszer, hogy a kutyája meglátott egy vadat, s otthagyva a nyájat, üldözőbe vette azt. A bojtár persze szaladt a kutya után, szólintgatta. de az ebet csak egy 'őszikla aljában érte utol, ahol az a földet kaparta. Odament a pásztor, s látta, hogy a kutyaásta üregből valami fényes, sárga tárgy gurul ki. Felvette, megtörölgette, látta, hogy aranypénz. Másnap ásóval tért vissza a szikla alá és ásni kezdte a kemény földet. Verejtékezését siker koronázta, mert egyszer csak megkoppant az ásó hegye, s a |öldből egy nagy üst fordult ki arannyal' színig tele. Okos ember volt a pásztor, nem várt szerencséjét senkinek nem mondta el. Ám az arany között egy fényes követ is talált, amit, mivel nem tudta, mi az, odaadta a gyerekeknek játszani. Ahogy a gyerekek a követ gurigatták, az egyre fényesebb, csillogóbb lett. Meglátta azt egy arra járó kereskedő, s kérte a pásztort, adja neki. Ezüstöt, aranyat, jószágot ígért érte cserébe. Ezt hallva a pásztor, már tudta, nagyon értékes lehet az a kő, ezért nem volt hajlandó megválni • tőle semmi pénzért. Nyomban lóra ült, s a fényes követ elvitte egyenesen a királyhoz. IV. Béla meglátva a gyönyörű gyémántot (mert az volt az a kő), gazdagon megjutalmazta a juhász- bojtárt. Birtokot adott neki és nemesi rangot. S mellé még a Bebek nevet, így lett a szegény pásztorból gazdag úr, aki felépítette Szendrő, Torna, Krasz- nahorka, Szepes, Pelsőc. Boldogkő és az írásunk középpontjában szereplő Szádvárát.

*

A Szádvár, romjaiban ma is ott őrködik Szögiigei község felett, erdők sűrűjétől övezve. Történetét, titkait. a hozzá és a valamikor benne élőkhöz fűződő legendákat lassan belepi az idő mohája. E tatárjárás után épült — először 1273- ban V. István okldvelében említett — vár egyetlen élő mesemondója, a Szög- ligeten élő 7G esztendős Bobaly István. Az itt közölt történeteket is nála jegyeztem fel.

*

— Zsubriczkyné füvet szedett a Szádvár alatt, amikor egy kígyó jelent meg előtte, szájában kulcsot tartva. Zsubriczkyné szörnyen megijedt, a kígyó azonban nem bántotta, hanem a kulcsot letette a földre és siklott vissza a vár felé. Ezt látva, megjött az asszony bátorsága. Fogta a kulcsot és elindult a kígyó után. Kerülgették n falakat, mígnem az egyik várfal mellett ajtóra bukkant az asszony. A kulcs illett bele, kinyitotta' hát, s belépett rajta. Egy teremben találta magát, mely tele volt arannyal, ezüsttel. Gyorsan teleseperte a kötényét, s a kinccsel szaladt hazafelé. Örömében a kulcsot is ottfelejtette. Csak ■ otthon gondolt rá, hogy jó lenne újra visszamenni, s még hozni az aranyból. Vissza is ment, de akkorára már az ajtót zárva találta. S a kulcs

sem volt sehol.- Azt beszélték. hogy a kötény aranynyal meggazdagodott. Zsubriczkyné. a kincsért cserébe eladta lelkét az ördögnek. *

— Valamikor Szögliget mellett volt még egy falu, úgy nevezték, Acskó. A XVI. század második felében pusztult el, amikor osztrák császári csapatok ostromolták Szádvárát. Az acskóiakról tudni kell, hogy minden várostrom idején hírt adtak a várbelieknek az ellenség létszámáról, hadmozdulatairól. Élőszóval. vagy harang- korigátással mikor-hogy tudtak jelezni. E szóban forgó ostrom idején élt Acskóban egy fiatal lány, Harangozó, Zsuzsika.’’ Éjszakánként fehér ruhában, mint egy kísértet feljárt a várba, hírt vinni az ellenségről. Karácsony éjszakáján sem történt ez másképpen. Amikor jött visszafelé a várból, mindenki menekült előle, aki csak meglátta. Legszívesebben szaladtak volna az őrt álló, s járőröző császári katonák is, — hiszen nagyon féltek a kísértettől —, de a parancs az parancs, szolgálati helyeiket nem hagyhatták el. Félelmükben a „kísértetre” támadtak, aki nem vblt más, mint a bátor kislány. A megrémült járőröknek sikerült őt elfogniuk. s a császáriak ekkor tudták meg, ki is a várbeliek hírvivője. Aki harahsckongatással i’s adott jeleket' a védőknek. Bosz- szúból leszerelték az acs- kói templom harangját és Harangozó Zsuzsikával együtt egy mély kútba dobták. A falut pedig elpusztították.

Hajdú Imre

FÁKOLITZ ISTVÁN:

KÁROLYI AMY:

Elszámolás

Festmény

Se gátja se partja:

Kalmár Tavasz Kofa Nyár

Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak.

Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Álmodnak fánkról, kávésbógréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek. Öltöznek. Lakodalom.

Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszéd gyerek? A pókhálókban nevetés tanyáz.

Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután.

Gebin Ősz

Uzsora Tél

Mind a markát tartja

Eső előtt. Eső után.

I

I

Iszfai ^Zoltán:

— Érdekes, milyen üres ez a busz! — jegyezte meg Velencébe tartó úti társam, amikor utánam fölszállt a velencei távolsági autóbuszba. —• Azt hittem, állni is fognak — magyarázta a feleségéhez fordulva.

A felesége ugyanolyan fennhangon kijelentette:

— Én nem azt hittem.

— Kár — folytatta zavartalanul és összefüggés- telen;Lil az útitárs —, hogy mostan már -estig a koffer nem a mi kutyánk kölyke.

— Miért? — kérdezte az asszonyka értetlenül és óvatlanul.

— Azért — felelte türelmesen és oktatólag a férje —, mert ezek itt nem fogják neked a szép szemedért ötpercenként kicsuko- gatni a csomagteret. Az algopyrint hová tetted?

— A kofferba — adta meg a felvilágosítást a szép szemű asszony.

És én tudtam ebből, hogy itt elkezdődnek a Dolgok.

— Azt hittem, az Erzsébeten megyünk át, és úgy rá a sztrádára, mert úgy

• Iszlai Zoltán írása a Központi Sajtószolgálat 1981. évi. elbeszélés-pályázatán II. díjat nyert.

jobb — nyilatkozta a férj, amikor valóban nem az Erzsébet-hídon mentünk át, és rá a sztrádára, hanem másképp mentünk rá a sztrádára, mert úgyse volt rossz.

— Miért nem szóltál a sofőrnek? — biztatta a szép szemű, egyébként csúnyácska asszony a hites társát.

— Nem érdemes — torkollta le a férj, és tömpe ujjával zsírosán csillogó hajatövét vakarta. — Ezeknek is kibeszélhetném a tüdőmet szárazra. Mennek, amerre megszokták; neki a mezőnek. A benzin ezeknek annyi, mint mikor te kenyeret plrítsz.

— Olyan kevésbe kerül? — mondta az asszonyka. — Az szinte semmi,

— Semmi hát! — visszhangozta öblösen az üstökös, majd mindaddig állandó forgómozgást végző szemét lehunyva, álomba merült. Az asszonyka (azzal a széppel) egy darabig még bámulta a rosszul megközelített balatoni

sztráda mellett a tájat. Aztán ő is szunyókálni kezdett.

■ Csak a határ előtt riadtak föl, mikor a váltósofőr összeszedte az útleveleket.

— Visszakérem — viccelt az okmányok átadásakor a férjecske. — De csak az enyémet. A feleségem őnagysága úgyis disszidálni akar, s ez együtt jár azzal, hogy megfosztják az állampolgárságától.

— Dénes! Ne kezdd már, Dénes — figyelmeztette (nyilván tapasztalatok alapján) a felesége, és egyenesen hozzám fordult:

— * Ugyan, szóljon már rá! Ez a hülye ilyenkor, mindig ezt csinálja velem. De utolsó eset, hogy együtt megyek vele valahova.

És én rájöttem, hogy az elkezdődött Dolgok folytatódni fognak, bár — barátságos és kényszeredett mosolyommal — csak annyit jegyeztem meg:

— Hát ugyan be sem vagyunk mutatva.

— Doktor Rác — lökte képembe kezét a Dénes — körzeti. Jelenleg két hétre más körzetbe beosztva. Önök is?

— Isten ments! — tiltakoztam őszintén. — Két orvos azért sok lenne egy buszon, nem?

— Doktor Rác Dénesné — tette le keményen párnás kezét kezembe doktor Rác Dénesné. — A múltkor,. amikor Szófiába mentünk, akkor a repülőgépen tizenhét orvos utazott.

— Jutalom, Aranypart — világosított fel tárgyilagosan a férje. — A kedves neje? Szabad a nevét?

A mellettem ülő — nálam legalább harmincegy évvel idősebbnek látszó, méla, félszemű — spanyol donna széttárta a kezét, és tovább olvasott egy angol útikönyvet:

— Nem a felesége, te istenátka! — bökte meg az ö felesége a doktort. — Nem is érti. nem látod? Biztos elvált, nem? Én is szívesen elválnék ettől.

így mendegéltek a Dolgok.

Átestünk a vámvizsgálaton. A busz nekilódult, doktor Rác pedig kitekintett az ablakán.

— Zöld a fű — tudósította környezetét fennhangon.

— Zabosbükköny. Ez zabosbükköny, nem látod? — fészkelődött idegesen az asszony.

— Tőlem — legyintett széles képű ura röviden. — De azért én azt ' ittem hogy itt zöldebb lesz nekik. Mégiscsak farmerek, hogy úgy mondjam; nem téesz.

Több tárgy nem lévén, a Fella folyóig megint bóbiskolt. Ott a pótsofőr bele- krákogta a mikrofonba, hogy amit két oldalt látunk: földrengési maradványok.

— És mégis mozgott a Föld! — kiáltotta már erre stentori hangsúllyal a doktor. — Persze olyankor lelassul itt az autóbuszforgalom.

— Sokszor van erre földrengés? — von felelősségre közben engemet doktornő *Dénes, a második csatornán.

— Miért? — kérdezem, egyelőre beletörődvén abba hogy ezen, az útszakaszon ő az én kis társalkodónőm.

— Mert akkor én megyek.

— Hová? — csusszan ki a számon önkéntelenül.

— Haza.

— Ha lesz rá időd! —inti le férjemuram. — Nálunk Harasztin. ötvenhatban. ennél nagyobb volt.

— Igen? — vág vissza dühösen a bogárszemű, hogy földrengésügyben is megvan már kötve ? keze — én például Zalaeger-’ szegen laktam akkor. Ott- erről szó sem volt.

— Hál’isten, mégse olyan kicsi a világ — próbálom lelohasztani őket. — Még Magyarországon belül is ki lehet kerülni a rengéseket.