Észak-Magyarország, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
/ 1981. december 31., csütörtök ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Csanády János: Csatangol az év a végeken Csatangol az év a végeken, hófúvás az erdőszéleken, most nőtt meg igazán, mint öreg, a szelekkel dudál, nyekereg. Roppant bőrdudájo: az egek, hóna alá szorítva viszi, nyekeregteti az egeket, lába nyomát hóeső veri. Ki őrül ennek? A gyerekek! Szakálla erdősuhogtató. A homloka ránca: fellegek. Borzasztó jó, ha esik a hó. Csatangol az év a végeken, most nőtt meg igazán, mint öreg, sírba huppan, s máris itt terem hóruhában az újév-gyerek. Hároméves volt, ami@ kor meghalt az édesapja, tizenegy, amikor meghalt az édesanyja. Hogy mi lesz sorsa, s mire jut a mezőkövesdi születésű Marton Jancsi, akinek tulajdon életén kívül semmi más nem adatott, az nemigen foglalkoztatta az embereket. Sajnálták, persze, hogy sajnálták, hiszen ki ne sajnálná az árvát, de a segítségből csak annyira tellett, hogy megosztották vele azt, ami akkoriban mégiscsak a legnagyobb kincsnek számított: a munkát. így aztán, amikor kasza alá érett az élet, ezernyi summással, nyaranta ő is útra kelhetett, előbb mint' félrészes, majd az idő múlásával, immár tizennyolc évesen egészrészesként. Elfogadta sorsát, mert úgy vélte: ez rendeltetett. Ám, hogy Marton János sorsa, élete mégsem úgy alakult, mint ahogy azt akkor magától értetődően elfogadta, abban sok minden közrejátszott. Az országos sorsfordulóval együtt mozdult Marton János is; s immár egyáltalán nem volt magától értetődő az a rend, az az élet, amit nem is olyan régen még természetesnek tartott. A lehetőség volt szokatlan, hogy másként is lehet élni, ha ő, a nincstelen summás, ha kellő erő és elszántság van benne épnenséggel úgy akarja. És mint sok ezernyi társa, Marton János is másképpen akarta, bár — mint mondja. — élete alakulásában nem kis szerepe volt a véletlennek. — Maradhattam volna a mezőgazdaságban is, hiszen ez lett volna a természetes. De nem maradtam, s ez azért lett így, mert 1951- ben néhány munkára, tanulásra buzdító plakát jelent meg Mezőkövesd utcáin. Az épülő Északma- gyarországi Vegyiművek toborzott munkásokat. Harmincesztendős voltam akkor, s azt sem tudtam, mi az a vegyipar. De éppenséggel az ismeretlenség fogott meg és jelentkeztem. Azóta harminc esztendő múlt el és Marton János ma Borsod legrégebbi vegyipari gyárának főművezetője. Részt vett a megye egyik rangos iparának megteremtésében, tíz alkalommal kapta meg a Kiváló Dolgozó kitüntetést, elnyer■ Á gondolatok nem mennek nyugdíjba te a Nehézipar Kiváló Dolgozója címet, többszörösen kitüntetett újító, ha lenne a vállalatnak valamilyen aranykönyve, abban bizonyára igen rangos helyen szerepelne újítói munkássága. De hogyan is lett kiváló újító egy emberből, aki azt sem tudta, mi az a vegyipar, s aki, amikor elszánta magát a tanulásra nehezen vetette papírra a betűket is. — Amikor 1951 júniusában az üzemhez jöttem, még meg sem melegedtem, máris elküldték Balaton- fűzfőre, vegyipari szakmunkásképző tanfolyamra. Egy év után visszajöttem és én lettem az első termelőüzem első fizikai szakmunkása. Három hónap múlva csoportvezető, majd egy-két évig tartó tanfolyam közben, megkaptam a művezetői kinevezésemet. Dolgoztam és tanultam, mint mondani szokás, látástól vakulásig. Főművezetői kinevezésemet 1960- ban kaptam kézhez, közben persze elvégeztem a vegyipari technikumot is, Mostanában, divatos kifejezéssel élve, azt mondják a magamfajta emberre, hogy megszállott. Pedig én egyáltalán nem voltam az. Egyszerűen csak azt akartam a legjobban csinálni, amire vállalkoztam. A munka becsületét, az ehhez szükséges erőt és kitartást magammal hoztam onnan, ahonnan jöttem. Én a lehetőséget akartam megszolgálni, amit kaptam ettől a vállalattól, a gyártól, életem első hivatalos munkahelyétől. Most, ahogy a nyugdíj felé közeledek, mert most 1981. december 31-én annak is itt az ideje, gyakorta gondolok rá: tehettem volna többet is, mert volt egynémely dolog, amit bizony kihagytam. De hát nyugtatom magam: az ember ereje és ideje is véges, s a nyugdíjjal együtt a gondolatok nem mennek nyugdíjba. Harminc esztendő munkásságáról nehéz számvetést készíteni; s János bácsi —, mert a vállalatnál csakis így szólítja mindenki — tulajdonképpen nem is készített számvetést. Egyszerűen csak így összegzi a dolgokat: így kezdtem, s ide jutottam. Ám, az őt megillető számvetést azért tisztességgel elvégezték mások, a vállalat iparjogvédelmi irodáján.. összesen 37 újítás kidolgozásában vett részt, ebből 22 újítást fogadtak el. és vezettek be a termelőüzemekben. Az újításokból származó vállalati eredmény meghaladja a 33 millió forintot. Egy emlékezetes, 1952-ben megtartott „ötletnap” eseményeit is megörökítette a jegyzőkönyv, amely szerint Marton Jánosnak, az „A”-üzem dolgozójának 11, a termelő- munkában hasznosítható ötletét díjazták. Ez a nap volt újítói munkásságának első állomása, és az évek múlásával János bácsi az ötlettől eljutott a milliós nagyságrendben mérhető, gyártás- technológiákat módosító újítások kidolgozásáig. — Nincs titok és nincs semmiféle módszer — mondja —. ha csak nem a nyitott szem. s a termelő- munkával való közvetlen kapcsolat, a problémaérzékenység. és a megoldáshoz való kitartás. Soha nem szabad feladni, „bedobni a törülközőt”. még akkor sem. ha néha-néha kudarc éri az embert. Hogy elégedett vagvok-e? Azt hiszem, igen. Bár mint mondtam, olykor-olykor eszemben jár, hogy valamit kihagytam, hogy tehettem volna többet is: mármint az újításokat tekintve. Egészen másként van a dolog, ha a családom gyarapodására, boldogulására gondolok. Mert gondolja csak meg: 1934 nyarán félrészes aratóként havonta egy mázsa búzát és két pengőt kaptam. Akkoriban egy mázsa búza nyolc pengőt kóstált, s én az egész nyári keresetemért vettem egy rend ruhát és egy pár csizmát, hogy emberi külsőm legyén. Aztán hazajöttem a szülőfalumba, a tél elé néző bizonytalanságba. Harminc1-., nyolcban sem volt különb az élet, bár akkor már egészrészes voltam Tolna megyében, Decs mellett egy pusztán, egy báró birtokán. Aztán ötvenegyben, amikor idejöttem Sajóbá- bonyba, minden vagyonom két vaságy volt. Két vaságy, egy asszony és öt gyerek. De ez már más élet volt. És érdemes volt mindent vállalni, megtenni, amire erőmből tellett. Nem is az anyagi gyarapodás végett, hiszen az megjött a munkával együtt, inkább a gyerekekért, akiket jobb sorsra szántam, s akik már úgy kezdhették az életüket, ahogy az emberhez méltó. Hát akarhat- e ennél többet az ember? ' L \ ' ’ ! Szarvas Dezső — Ha tudjuk, hol reng •— zárja le témánkat elégedetten a doktor. — Különben, ha legközelebb megállunk, már meg tudom kínálni egy pohár Chiantival. Beszerezzük. — Aha. És a ribizlibo- roddal mi lesz? — veti közbe lapos pillantással az asszony. — Elcipeltet velem négy litert. Erre most nyakra-főre Chiantit vásárol. — Én azt is szeretem — mondom, mert szeretnék békességet. — Na látod! Vonnák még emberek — dicsér képen a doki, bár őszinteségemmel igazán nem akartam a pártjára kelni. Az asszony rám is för- med: — Könnyű magának Nem maga van arra kényszerítve. hogy három hétig paszírozzon. Aztán úgy meghízunk tőle, hogy az őrület. Csalj ránk kell nézni. Maga nem nézett még ránk? Szerintem nem rémesen kövérek. Ám ha ribizlibo- ruk fokozza őrületüket, ebben nincs okom kételkedni; nem is merek. — Ne vegye magára! Ez ez a szemrehányás nekem szól, kifejezetten — világosítja meg elmémet Rác, a szövetségesem. — Ilyenkor szoktam elmondani a körzetben közismert vicceimet. Az autómról meg a feleségről. — Éspedig? — vicsorított vészjóslóan az asszonyka. — Kíváncsi vagyok, nem szégyelled-e itt is elsütögetni a szellemességeidet. I-fites ura nem szégyél- lette. Ugyanis magunk közt voltunk az autóbuszon, azt hiszem, már a harmadik napja. Az első vicc úgy szólt, hogy doktor Rácné ideges. Miért ideges? Mert csicsicsi csípi valami. Csak azt nem lehet tudni, hogy mi. Amíg nem sikít, még általában poloska. De ha sikít? Nos akkor az. ami csicsi csípi, az nem lehet más. mint pplos. — Értem? — kérdezte a vicc előadása után a doktor. Én nem értettem, hogy már oly régen utaztunk együtt, mégse ütötte még őt senki agyon. Az autóról szóló alapvicce még épületesebb volt. Ehhez először meg kellett tudnom, hogy tizenkilenc éves Volkswagenje van. Ennél több éve csak a felesége van meg neki. Az utóbbival járt kevésbé jobban. Ezután határoztam el, hogy — műemlékfényképezés ürügyén — kerülni fogom őket. így aztán —, mert azért a kitérésben én is ügyes vagyok —. csak a tizenegyedik napon szálltak rám ismét. Felvilágosítottak arról, hogy miért nem ember az olasz. Miért? Mert csak olasz. És miért csak? Azért, mert egy teljes órát tart. amíg megérti, hogy mi a fröccs: kétharmadrész bor és egyhar- madrész szódavasszer. Ez az. amit egy bormániás olasz nehezen ért meg. Rövidesen Umbria tartományába értünk társas gépkocsinkkal. Umbriárói idegenvezetés következtében — doutor Rác megtudta. hogy a legzöklc^bb olasz tartomány. — Tudod, ki az, aki ezt elhiszi? — fordult feleségéhez kétliteres fonatos üvege mellől, melyben saját készítésű Chianti-fröccsét tartotta a meleg ellen. Az asszony legyintett Kivette férje kezéből az izzadt nyakú italforrást. Hosszasat kortyintott. — Jól megmagyaráztad nekik, mi a fröccs. Nem fogják elfelejteni! — krá- kogta nedves szájjal, elége- détten. — Kétharmad bor. egyharmad szódavasszer. Jó az ebben a melegben. — Ribizlivel még jobb — szögezte le a doki. — Minden jó. ha a vége jó. Ideiglenes kibékülésük oka mégsem csupán a — hizlaló — rib’zli, vagy bármilyen bor szemmel láthatólag közös platformon történő kedvelése volt. Lelkinyugalmunk helyreállításához az a körülmény is hozzájárult, hogy átestünk a vámvizsgálaton, ahol is senki nem vette zokon — igaz, észre sem —. hogy doktor Rác Dénes ajándékba valahonnét működó nyílpuskát és valakinek öt kiló műcsontot .hozott. — Ez a zöld, ez igen — nézett ki a doki az ablakon. — Erre mondtao te, hogy zabosbükköny? Hát akkor Umbriában, az mi volt? — A, nem érdekes — felelte az asszonyka — zabosbükköny, — és cicásan élete párjába karolt. Szakmai probléma doktor Rác felé az úton egyetlenegyszer merült tel. Egy ; tömzsi mérnök (a vám- vizsgálatnál elszedték tőle Sony-szettjét), a széklete felett aggódott Szakemberhez fordult* hogy akkor az minek a jele, ha zöld. — Nem izgalmas — mondta a doktor. — Ezzel nyugodtan lehet várni, amíg hazaérünk. Persze, ha fekete lenne, nem mondom. Az más lenne. Vagy ha sápadt, mint a kutyagumi. Akkor bizony közvetlenül kellene ide az orvos. Pestre érve az autóbusz- állomáson — a tömzsi és s. sápadt mérnökkel az élen — ki-ki taxiért kajtatotV Doktor Rácék nem. Loho- lási akadályt képezve, mindenkitől elbúcsúzkodtak. Nekem — búcsúzóul — ezt mondották: — Hát isten, isten. Jól megnéztük Olaszországot,
