Észak-Magyarország, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
m fS2AK 'WÄGYÄRORS 2ÄG * ” 1980. augusztus 17., vasárnap g«flW unyog A szúnyog belekerült az újságba. Ügy került bele, hogy irgalmatlanul elszaporodott ez a rusnyaság, csíp, mar, zümmög, mi pedig csapkodunk, vakaródzunk, dudorokkal telítődünk, főként pedig futkosunk fűhöz-fá- hoz, patikába, orvoshoz: ugyan adna már valamit, mondana már valamit, mit kenjünk magunkra, mit ne kenjünk. Jönnek is a tanácsok, orvosságok, melyek következtében a népek fehérre meszelődnek — fehér az egyik míves orvosság — Mari néni nyersparadicsomot ajánl, Józsi bácsi pásztorkalapról leszedett vakarák füstölését, amitől még a szilaj magyarökrök is hetedhét határig szaladtak rémületükben, de lehet még ecetet, benzint, kígyóhagymát használni, lehet akármit, a szúnyogot nem ér-, dekli. Bevetettük már a korszerű technikát, repülőgépek, helikopterek támadják a nádasokat, folyópartokat, szórják, permetezik a legkorszerűbb, a leghatékonyabb valamiket, de a szúnyogot ez sem érdekli. Makacs egy fajzat. az biztos! Lehet: az is a baj, hogy ilyen aprócska. Télen az influenza bacijaival sem bírunk, azok is aprócskák, még aprócskábbak is. Azok sem hajlandók semmiféle ellenszert figyelembe venni. Csak vannak. Sem ők, sem a szúnyogok nem veszik figyelembe, hogy például mi már a Holdon jártunk és olyan rakétáink vannak, amelyek maguktól viszik bármely célra a bombát és egyébként is olyan sok, erős bombánk van, hogy ezekkel már az egész Földet szét tudnánk robbantani szúnyo- gostól, bacistól, meg mindenestől együtt. Meg vannak kompjútereink, műholdjaink, meg minden, mégis vakarózunk, csapkodunk. Mármint a szúnyog miatt. Az ellen csak meszelünk. Az egyik agyonmeszelt, vörös dudorokkal teli állampolgár viszont bizton állítja: sok szenvedés után bár, de megtalálta a szúnyogelhárítás legjobb módját. Méghozzá az újságban találta meg, nem hiába ilyen olvasott ember. Aszondja: összehajtogatja — kissé hosszúkásra — az újságot, lesben áll, vagy ül, csendet kér, hogy meghallja a zümmögést, aztán ha a szúnyog leszáll valahová, agyoncsapja az újsággal. Így bizton megszűnik az invázió. ősz végére, tél elejére mindenképpen. Mire megérkeznek a bacik. <pt) A szovjet űrhajók és or- bitállá űrállomások fedélze- | Léről készített felvételek , alapján több leningrádi tudományos központ munka- társai közösen elkészítették, |j a Szovjetunió és néhány j szomszédos ország geoló- giai-töréstérképét. A magas, ból készült felvételeken sikerült eddig ismeretlen töréseket felfedezni a geológiai expedíciók. járta hegyekben is. A geológiai törések térképe, azoknak a kőkapuknak! a térképe, amelyeken keresztül a mélyből folyékony j ércek és ásványi anyagok í törtek fel a magasabban i fekvő rétegekbe. Ez a térkép j páratlan a világon. 16 halai- más méretű lapból áll. Ahhoz, hogy készítői a 2,5 milliós méretarányban minden törlést — korára való uta- j lássál együtt — ábrázolhassanak. közel 5 ezer egyez-] menyes jellel és több százj színárnyalattal dolgoztak. Miiiatírák M. Maszljuk zsmerinkai lakos (Ukrajna) rendkívül sokoldalú ember. Zenél szerez, szenvedélyes gyűjtő, órát készít, miniatúrákat alkot. Az általa készített tárgyak kollekcióját csak mikroszkópon keresztül lehet megtekinteni. Az emberi hajszál metszetén például egy traktort és két pótkocsit ábrázolt. Az eredetihez a legapróbb részletekig hasonlító — mozdonyból és húsz vagonból álló szerelvény — mindenkit elkápráztat. ? ä > ' ■ S Császár István: Anyám, amikor alkalma van rá, tanácsokat ad a munkámmal kapcsolatban. Azt hiszem, ugyanígy tesz a négy testvéremmel is, mert ő mindenhez ért — még ahhoz is, amihez nem. A sokat tapasztalt asszonyok módján az élet általános igazságait ismeri, mint egy filozófus, ezért meg tudja mondani a húgomnak, hogyan szerezhet jobb beosztást a külkereskedelmi vállalatnál, az öcsémnek, hogy érdemes-e „marx- és leninizmust” tanulni — szándékosan torzítja az idegen szavakat, és ilyenkor várja, hogy rászóljunk: tudja, hogy a melankóliával idegorvoshoz kell-e menni, vagy pedig össze kell veszni valakivel. Pedig soha nem dolgozott külkereskedelmi vállalatnál, bele sem nézett a történelmi és a dialektikus materializmusról, szóló egyetlen könyvecskébe sem, életében nem ment pszichológushoz, tanácsaiban mégis van valami mulatságosan ésszerű. Nekem is sokszor ajánl irodalmi témákat, általában a saját élményeit. Legutóbb itt ült nálam, és látva, hogy szokásom szerint borongva és hallgatva bámulok magam elé, mint az életíogytiglanra ítélt rab, aki már szökési terveket sem kovácsol, csak várja, hogy elmúljon az élete, azt mondja megszokott és ilyenkor nyugtalanító találékonyságával : — Én megmondom neked, hogy mit írjál... valami olyat, ami nem igaz. Fel is ébresztett merengésemből ezzel a La Roehe- foucault-i vagy chamfort-i bölcsességgel, amit anélkül talált ki, hogy La Rochefo- ucault-nak vagy Chamfort- nak a nevét ismerné. — Igen — mondtam. — Nekem is régi vágyam, hogy írjak valamit, ami az elejétől a végéig hazugság, de ez nagyon nehéz, azt hiszem, tehetségtelen vagyok hozzá. Egy kevés ' igazság mindig becsúszik valahol. Anyám az egészből any- nyit volt hajlandó megérteni, hogy rátalált szomor- kodásom kulcsélményére, arra, hogy eredménytelenül töröm a fejem valami nagy hazugságon, amivel igazán híres író lehetnék. — Ajánlj nekem ilyen történetet — mondtam. — Csak hallgass meg engem — mondta anyám. — De ne nevess. És akkor elkezdi mesélni, kicsit éneklő hangon, mintha diktálna vagy inkább mintha már olvasná egy sereg embernek, hogy: „Volt egy lány. Tizenhét éves vagy. talán még annyi se volt, és az beleszeretett egy nős férfiba... Vagy, várjál csak ... Nem is volt nős, csak együtt élt valami nővel, mert nem akart dolgozni, és azzal a nővel tartatta el magát. És a szegény lány, amikor megmondta otthon, mert az édesanyjával élt, az nevelte őt is meg a testvéreit, mert az apjuk kiment Amerikába... Vagy ez talán nem is fontos. Igaz, beírhatod nyugodtan, úgy sem tudják, hogy szegény Pirosról van szó... Nahát szegény lánynak az anyja adott egy pofont jobbról és balról is, és azt mondja: inkább megöllek, mint hogy összeállj egy ilyen csibésszel. De a lánynak semmi sem használt, odaköltözött ahhoz a férfihoz, albérletbe .. így meséli anyám Piroska nővérének a történetét, amely tele van megalázással és viszontagsággal. Piros ottmarad két gyerekkel, aztán meghal a háború alatt, kórházban, fiatalon, és tönkremenve, a kórháznak nincs ablaka és nincs gyógyszer. — De hát ez nem jó, mert Igaz — mondom anyámnak. — Majd úgy írod meg, mintha nem lenne az ... — Hogyan? — Hát fiam, fantáziáim kell. Nem szeretem nyugtalanítani anyámat a zavaros lelkemmel és esztétikai értekezésünk ezzel véget is ért. Pedig, ha még elmondtam volna neki: nemhogy képzelni, még álmodni sem tudok olyan furcsaságot, vagy szörnyűséget, amiről ne tudnám, hogy megtörtént már valahol, vagy éppen most történik; vagy lenne érvem azzal szemben, hogy nem fog megtörténni; azzal is egyetértett volna. Nem rosszhiszemű vélemény ez az emberiség történelméről, hanem mindenféle képzelet veresége a valósággal szemben/ ( És ez természetesen közhely, de talán ott bújkál benne az a hazugság, aminek a megírására anyám biztat. 5 / A zab szalmája zizzen, zörren Mint a szívverés Messziről szól a viszlói kistemplom csengettyű harangja, déli harangszavából ide a Jahurára már alig hoz el valamit a távolság. Hangosabb ennél a szellő neszezése, bár az is csupán selymes, simogató, a határra települt tikkasztó meleggel, nemigen birkózik. Nyár van még, augusztus, de az átforrósodott levegő valamelyik zugában, valahol már az ősz rejtőzködik. Az út mellett a burgonya szára egyre inkább zöldjét- veszti, és a mák „megkövült levelei” is reszelésen zizzennek össze a szellő érintésére. Az apró neszek sorába amott a tücsök is belép, talán örömében nótát fúj a megkésett nyárnak, s a levágott tarlóról vadvirágillatot emel orrunk elé az enyhe fuvallat. Vágva, renden már szárad a széna, most azonban mégsem ez az, ami karakterét adja a viszlói határnak. Az enyhe dombra kapaszkodó nadrágszíj parcellák igazi díszítője a kereszt. Búzából, árpából, zabból összerakva. Aratnak a viszlói határban. Nem géppel, kombájnnal; kaszával, mint régen. Markot szedve, párosán, elöl kaszás férfival és sarlós asszonnyal a nyomában. Ők ketten például a zabot vágják. A kateszteri holdnak jó kétharmada kész, a búza, árparész már kévékben, keresztekben várja további sorsát. A zab is fogy minden suhintás nyomán, estére — mert így szeretnék —, tartó lesz ezen a helyen is. Kékben-zöldben öltözve a férfi, soványan, szikáran; fakult fehérben asszonya, sarlóval, hajladozva, lábán kötéssel. Aratnak kettecskén, szépen, rendben, alig szóval. Csak a zászlós zab zizzen, zörren periodikusan minden egyes kaszasuhintás után, mint a szívverés. Tóbis István szépen vágja. Ahogy mondani szokták megadja a módját. Pedig cseppet sincs könnyű dolga. A nyurga zab nemigen állt ellen a korábbi sok esőnek, szélnek. Errefelé is fekszik, arrafelé is kuszáit, és a gyom sem kímélte. De ez utóbbi inkább az asszonyt, meztelen karját, kínozza, amint kévét formál kézzel és sarlóval a rendre dűlt kalászokból. — Van-e jó munka? — kérdem őket, ahogy már ilyenkor — mezei protokoll szerint — kérdezni szokás. — Hát, a jóság nem itt kezdődik — válaszol a férfi megállva, felegyenesedve, kaszáját fenéshez készítve elő. Majd kicsit elhúzza a száját, mint aki nem elég pontosan fogalmazott és még hozzáteszi: — egyébként nem rossz itt a szabad levegőn. Nekünk ez a balatoni nyaralásunk... Ezt követően a termésről beszélgetünk, amivel a dőlés ellenére elégedettek, s amit majd saját tehenes fogatukkal szállítanak haza, s otthon a portán csépelteibe ki. A férfi ugyan kőműves, de itt Viszlón — példa rá az aratás is — nem lehet elszakadni senkinek a paraszti munkától. Persze, az igazi földműves a feleség, Tóbisné. Tehenet tart, földet művel, talán, ha muszáj lenne, a kaszát sem restellné kézbe venni. Ez azonban mégiscsak férfi munka, így neki most a semmivel sem könnyebb marokszedés maradt. — Egy keresztbe tizennyolc kévét rakunk. A legalsót kántornak, a legfelsőt papnak nevezzük. A kötelet a termés szalmájából fonom, legfeljebb a rövidebb szalmájú árpánál használunk csátét. Hogy mi az? Itt a patak mellett növő vastaglevelű fű. Mivel az árpaszalma hossza nem éri át a kévét, kötözésre ezt használjuk fel... i Később azt is elmondják, hogy tízesztendős koruk óta, gyakorlatilag minden esztendőben, minden nyáron aratnak, szedik a markot. Egészen hozzátartozik az életükhöz. Ebben a fogyófélben levő községben, még hányán mondhatják el ugyanezt magukról? Valószínűleg az itt élők zöme. Hiszen a soksok parcella, a katonás rendben sorjázó keresztekkel ezt véli igazolni. (hajdú) Bulla Károly: /y ß!M EMPIRIZMUS A lány vihog, kacéran néz a vendégre, már úgy tekint rá, mint partnerre. Elfordul, és amikor visszatér. ismét pálinkáspohár a kezében, a pulóverén — miután a fehér köpenyt is levette — látni melle izgató körvonalait. A vendég úgy issza a pálinkát, hogy tekintetét nem tudja levenni a látványról. A pálinka cigányéira megy, a vendég köhögni kezd, levegő után kapkod, a lány pedig a pulton kihajolva nagyot üt a hátára, miközben „bűvö- lőn” nézi a vendéget, akin végképp kitör a köhögés, krákogva tud megszólalni: — Na jöjjön! — Most még nem lehet. Majd maga után megyek. De nem csap be? A vendég széttárja a karját: miért mondaná, hanem igaz. Ahogy ellép a pulttól, a lány a csapos felé fordul, ü g' f * I f ©f rum aki ugyanúgy megbűvöl ten nézi a lány melleit, mint az imént a vendég. Bárgyú és tétova mozdulatot tesz a lány felé, de a lány gyorsabb, ráüt a kezére: — Mit nem képzel! — Ne 'jálszd meg magad. — Kopjon le! És ne tegezzen ! AKCIÓ ÉS REGRESSZIÓ A vendég egy fa alatt várakozik a lányra, aki futva érkezik. Amolyan női futás, összezárt combok, a lábait pedig, ahogy beledől az iramba, oldalra dobálja ki. — A vén szivar erőszakoskodni akart. A vendég nem figyel a bejelentésre. — Maga nagyon szép. — Ezek mind nyúlkálni akarnak. — Mert maga nagyon szép. A lány végigméri a vendéget. — Minek magának is hülyéskedni. — Mert maga szép. — Ezt már háromszor mondta. — Négyszer... — Maga is nyúlkálni akar? Most mondja meg, mert fordulok vissza. — Nyugodtan erős lehetne bennem a kísértés — tér ki a vendég a határozott állásfoglalás elől. A lány gyanakodva igyekszik megfejteni a válasz értelmét, végigméri a vendéget, aztán földerül. — Tudja mit? Tegeződ- jünk. — Jó. Tegeződjünk. Szervusz — a vendég elkapja a lányt, előbb arcon csókolja, majd szájon, miközben a lány két könyökkel tolná eil magától. Amikor kibontakoznak, a lány zavart, a vendég lopva töröli meg a száját. — Nem így gondoltam. Legyünk barátok. Ezek ellen...
