Észak-Magyarország, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
1980. augusztus 17„ vasárnap ' ESZAK-MAGYARORSZÁG 7 Nevüket tudja senki... nem Erdők alján, domboldalon sírhalom. Fák övezik, vigyázzák. Emlékeztetőül, figyelmeztetőül. Három és fél évtizeddel ezelőtt a bükki falu határában megásalta- tolt egy sírgödör. Az itt, élő emberek nem felejtik el. Őrzik ma is hét 'katona emlékét. Hét katonáét, akik itt estek el. 1944. November volt, sötét, hideg ősz. A szovjet csapatok már Bükkszentlászló felé közeledtek. A hír gyorsan szállt, tudtak erről a bükkszentkeresztiek is. De a falu kertjeibe még aknák vágtak, de a faluban még ekkor robbant a kilencedik, a legutolsó bomba. Bükkszentkereszten német katonák állomásoztak, köztük néhány magyar. Innen indultak nap, mint nap a frontra, megmászva a hegyet, átvágva az erdőt. Kimerülve, erejüket veszítve a magyar katonák — irányították. hajtották őket a németek. A szovjetek közeledtének híre az utolsó reményt keltette a magyar katonákban. Heten elhatározták, átvágnak a réten. Az erdőn túl a szovjet csapathoz csatlakoznak. Kivárták az estét, hogy észrevétlen elinduljanak. Léptük neszét felfogta a rét füve. Az erdő alján puskájukra fehér zsebkendőt tűzlek. Pár lépés csak... és céljukhoz érnek. Nem így történt. A fák közül német járőr bukkant elő. Ott, a domboldal rétjén megásatták a katonákkal saját sírjukat, levetkőztették őket, s a hót magyar katona ott lelte halálát Bükk- szentkereszt határában. A faluban nevüket nem tudja senki. De legendát font köréjük az idő. de szemtanúk adják át a valós emlékeket a fiataloknak. Az öreg sorompóőr: — Fiatal emberek voltak, innen a harmincon. A szőke, sovány legény, akivel sokat is beszéltem, tizennyolc éves ha lehetett. Úgy emlékszem, Hegedűs Lajo- séknál laktak mind a katonák. akik itt állomásoztak a faluban, náluk volt a tábori konyha. Innen mentek naponta a frontra, öt vagy hat héten át. Kimerültén, fáradtan tértek meg, a falusiak már sokszor előre meghozták nekik a vödör vizet. Az a hét szegény már nem érte meg a decemberi napot, amikor élérték a falut a szovjetek. Járjuk a falu utcáit. Csendes, békés délelőtt, legényke labdázik az udvaron, fiatalasszony megy a boltba, kalapos ember tehenet hajt. Fehér Miklósné a ház mögötti kertben plántál. Így emlékszik: — Itt a szomszédban, Nagyéknál voltunk mind a bunkerban. Innen szaladtam fel néha a házba, csak hogy a gyereket megfürösszem, hogy egy kis krumplit megfőzzek. Egyszer megrakom a tüzet, felfogom a fazekat, irgalmatlan nagy robbanás. Szállnak a szilánkok, ma se tudom, hogy nem ért egy sem... A férjem kisbíró volt a községházán, jön haza, mondja, adjak neki két tojást. 1-Iisz annyi van égen- földön itthon! Nem baj, ha utolsó is, csak add ide, mondja az uram, nagy dologra készül az a katona néhány bajtársával. Az a kívánsága, hogy egyszer még az életében, talán utoljára, palacsintát egyen. Adtam hát, hogyne adtam volna .., Sötét volt a másnapi novemberi reggel. — Kimegyek a kapuhoz, a lélegzetem is elállt. Jön négy katona, vállukon hosz- szú rúd, azon hozták a bakancsokat, a puskát, a zubbonyokat. Láttam mindjárt, itt már nagy szörnyűség történt... Ügy mesélik ma az emberek, hetük közül az egyiket kényszerítették, ő lője le hat társát. Ügy tudják, egyiküknek két gyereke volt. Bodnár Tibor tanácselnök azt mondja; próbálták felkutatni a hozzátartozókat. Annyi bizonyos, az ország déli részéről valók voltak a katonák. A bükkszentkeresztiek úgy éreznek, mintha az ő hozzátartozójuk lenne mind a hét. Az úttörők. akik a fát ültették, akik virággal borították minden évben a sírt. Budai Józsefné hároméves volt, amikor december 12- én felszabadult a falu. — Emlékeim nincsenek a háborúról. Nagyanyám mesélte, hogy a front alatt szamárköhögésben voltunk a testvéreimmel. Gyógyszer nem volt. petróleumos cukrot adtak nekünk orvoslásul. A hét katonáról édesapámtól tudok. De ha koszorút kötök a sírra, csak azt érzem, az édesanyjuk nem is tudja, hol nyugszanak. Bükkszenlkereszt ma az ország minden tájáról vonzza az üdülőket. Itt vettek telket, itt építettek pihenőházat a hajdúnánási TŰNI ALL dolgozói is. Egyszer kisétáltak az erdőbe, ahogy az itteniek hívják, a Ga- luzsnyárái Kátálálták a sírra. A bükkszentkereszliek- töl érdeklődtek, s ők elmesélték a történetet. A hajdúnánásiak elhatározták, emlékművet állítanak e helyen. Az óriás műkőlábon most vörös márványlap, rajta az írás: „Itt nyugszik hét magyar, kik a visszavonuló fasiszták áldozataivá váltak.” Mikes Márta CSENDES PROVOKÁCIÓ Ez a legbiztosabb módszer. Az ember fölszáll a villamosra a végállomáson, leül, s kibámul az ablakon. Két megálló sem telik bele. s már ott toporog előtte a néni és szól: „Hej-hej. ezek a mai fiatalok, ezektől az ember akár föl is fordulhat!” — Jaj, bocsánat! — pattanok ruganyoson, fölriadva „nagy elmélyülésemből”, gyengéden segítem a nénit, hogy leüljön, s várom a szózatot, amely körülbelül így hangzik: „Köszönöm, fiam. Igazán jólesik, hogy ilyen fiatalok is vannak, mint maga.” A minap is így történt. Olajozottan gördült a jól „rendezett” jelenetem, csak a néni módosította némileg’ a szokvány szöveget. Ekképp: — Sz.égyellje magát, fiam! — mondta a szemben ülő ifjúnak, majd rámmutatott. — Hagyja, hogy föláll- jon ez az idős férfi! NYÍLT provokáció Bemegyek a sportüzletbe, egv olyan most divatos — úgynevezett — edzőcipőt szerelnék vásárolni. A kedves eladó kislány elém rak néhány párat, de az én méretem csak világoskék színben van. — Hip, hm! — csóválom a fejem, és bókra éhesen így provokálom: — Nem való ez a szín a magamfajta idős embernek. — Ugyan már! — mosolyog kedvesen a kislány, én kezdek ragyogni a boldogságtól, s várom a folytatást, amely jön is: — Ma délelőtt ugyanezt a színt adtam el egy illetőnek. Pedig az még magánál is öregebb muksó volt. SPONTÁN BÓK Az önkiszolgáló áruházban pizsamát vásárolok. Alig kezdek turkálni a kirakott holmik között, amikor odalép hozzám egy nagyon csinos eladónő. Az első pillanatban azt hiszem, gyanúsnak talált, de csakhamar hallom megnyugtató. kedves szavait. — Talán segítek, jó? —, s a fülembe súgja: — Ezt a világért se vegye, mert úgy összemegy a mosásban, hogy ... Inkább próbálja meg ezt, vagy ezt... Tessék csak egész nyugodtan megpróbálni! Készségesen lesegíti a zakómat, kigombolja a pizsamakabátot. rámadja, a tükör elé állít. — Igazán ritka szívélyes kiszolgálás, nagyon jólesik — mondom könnyekig meghatódva. — Hát azt, aki szimpatikus nekem. így szolgálom ki — mondja a csinos elad ónő. — Tehát nem mindenkit? — kérdezem fölcsillanó szemmel, s leintem újságírói öntudatomat, amely a kijelentésén föl akar háborodni. — Mit gondol, mi lenne b('*!Rem estére, ha mindenkit így körülugrólnék? — kacsint rám cinkosan, s nemin már semmiféle öntudatom nincs, én tökéletesen igazat adok neki: Valóban, nem szabad mindenkit így körülugrálni! <— Én minek köszönhetem a szimpátiáját? — búgom begerjedve. — Tudja, amikor belépett az ajtón, s meglát- ’< tam... Megperdülök a tengelyem körül a lötyögő pizsamakabátban. s csöpp híja, hogy nem rikoltok föl a boldogságtól. — Vállbán is pont jó, tökéletesen fekszik — állapítja meg a nagyon csinos eladónő. — Tehát, amikor beléptem az ajtón...? — nézek a szeme közé. —Ja! — hunyorít édesen — akkor azt hitlem. hogy ő jött be. Annyira hasonlít hozzá. Egy kicsit lehervadok, de nem soká, elvégre... Ez a nő maximum huszonöt éves, a fiúja maximum harminc, tehát annyinak néz. — Szakasztott az a termet — mondja — még a járása ! is, mint a keresztapámé. . Sólyom László __________•_____ ! — Jó legyünk barátok. De kik ellen? — A nyúlkálósok. Ellenük. A vendég ismét magához húzza a lányt, hátul benyúl a pulóver alá. láthatóan azt próbálja kitapasztalni, hogy a lányon van-e melltartó. Miután meggyőződött, hogy van. igyekszik kikapcsolni, de nem boldogul vele, az izgatott matatás látszik a pulóveren keresztül, miközben a lány várja a munkálatok kimenetelét. Miután •cm sikerült, mintha az előző akció mellékes lett volna, a vendég tüntetőén széles mozdulatokkal simogatja a lány hátát a pulóver alatt. — Most mit csinálsz? — Simogatom a hátadat. — Te is olyan vagy? — Dehogy... Én nem. — Engem itt mindenki ismer. Hírbe akarsz hozni? — Menjünk. A lány még az előző eseményeknél: — Ezzel a melltartóval senki sem boldogul. A vendég megülödik az őszinteségtől: — Már más is próbálta? — Nekem nem. A barátnőin mesélte — magyarázókig — neki is ilyen van... A vendég idegesen és sértődötten rágyújt, a lány azonban benne van a témában. — Pedig csak egy mozdulat. Automata. — Ne hülyéskedj. Automata melltartó? — Nem hiszed? Megmutassam ? A vendég közömbösséget tettet, pedig feszülten szívja a cigarettát, fél szemmel a lányon. A lány lassú mozdulattal hátranyúl, kikaltinlja a fehérnemű zárját, majd visz- sza. — így kell ... — Nem vészed le? — Mit képzelsz. Csak megmutattam^ hogy kell. — Viccelsz velem? A lány ártatlanul néz: — Csak nem akarod, hogy itt levegyem? — Ha lennél olyan szíves ... A lány tűnődik az ajánlaton. aztán lassú mozdulattal hátranyúl, ismét kikapcsolja a zárat és várakozón néz a vendégre. A vendég pedig szintén, várakozóan nézi a lehetőségeket. — így kell..; — erősíti meg a lány, de tovább nem mozdul. És amikor a vendég továbbszívja a cigarettái, lassan, de ügyesen kibújik belőle a pulóver alatt, a fehérneműt a pulóver ujjún húzva ki. A vendég el mélyült en próbálgatja a zárat, kinyitja, becsukja, kinyitja, becsukja, bizonytalan a csönd közöttük. Nem tud mit kezdeni a fehérneművel, tétova mozdulattal visz- s/aadná, de látja, hogy a lány csak fölvenni tudja. Erre begyűri zsebébe: — Menjünk! — Add vissza! — Nem. — így nem mehetek. A vendég végigméri: — Miért nem jöhetsz így? A lány lenéz magára, aztán belekarol a vendégbe. — Mehetünk. \ A SOKS KIHÍVÁSA A vendég fölkapcsolja a villanyt, a lány eléggé félreérthetetlen állapotban pi- heg, aztán 'fölpattan: — Nekem vissza kell menni. — Várj még! — Most vissza keli menni. Majd visszajövök. — Mikor? — Egy óra múlva — kér- lelőn. — Jó egy óra múlva? — Ne menjl A lány rendbe szedi magát: — Add most vissza! — Mit? A lány a vendég zsebe felé bök. — Majd egy óra múlva. — így nem mehetek el. Az öreg nyúlkálós észreveszi. — Nem adom. A lány ráveti magát a vendégre, próbálja visszaszerezni a melltartót. Dulakodnak, a vendég magadra emeli a fehérneműt: — Ez a zálog. „Szerelmünk záloga”. A lány sértődötten vonja meg a vállát: — A te bajod. Pedig amúgy is visszajöttem volna — közben ismét elrendezi magán a pulóvert. * A lány kihívóan riszálja magát az emberek közt. a férfiak megbűvölten bámulják a jelenséget. A sörös korsók megállnak a kezekben, a feleségével iszogató férjnek lelassul a mozdulata. mert a lány végigvonul, kebleit düllesztve a kocsmán. A lány ezt tudja, kuncogva veszi tudomásul, hogy nézik, de valószínűleg úgy érzi. most tartozik valahová, a vendég védehne alatt áll, ha miatta is bámulják. Még előre is köszön az ismerősöknek, akik erre sem számítva vontatottan reagálnak csak. A feleség — hatalmas idomú — gyanakvóan kérdez: — Ki volt ez? — Itt dolgozik. — Mindig így jár? A férj elrévedezve: — Nem tudom. Általában köpenyben van. — Szép kis piskóta lehet. — Szép ... — válaszolja a férfi, miközben hosszan bámul a lány után. Aztán komótosan föláll és elindul a vécé felé. De nem megy be. hanem befordul a raktárba. A lány után. Közben visszajön a vendég. szemével a lányt keresi. Nem találja. Ö is bemegy a raktárba. Kisvártatva égő arccal lép ki a lány, már köpeny van rajta. Lázasan mosogatja a korsókat. ’»esőbb úgy lép ki a férj. hogy a kipenderítés félreérthetetlen. Aztán a vendég a pulthoz lép és foghegyről rendel: — Korsó sör, fél rum.
