Észak-Magyarország, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
1980. július 13,, vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Az erdei csotkros margarétától a harangvirágig, a rezgő pásztortáskától a kankalinig tarkáüó rétet sűrű farengeteg övezi, mint valami kerítés. Az erdő és a rét találkozásánál, a több száz éves fák tövében kis faházikó áll. Mellette egy, valaha utasokat szállító vagon, átalakítva az idejárók éjszakai szálláshelyévé. Szélcsendben idehallik a közeli patak csordogálása. Nem messze vagyunk a bükkszentlászlói turistaháztól, a Recem-réten. A Borsodi Bányász Vadásztársaság egyik birodalma ez. Pontosabban a birodalom egy része, hiszen az ötven- tagú társasághoz 26 ezer hektárnyi terület tartozik. Máilyinkátó.1 egészen a város, Miskolc határáig. A kis házalc mögötti, szabadtéri tűzhely felől étvágygerjesztő illat áradása jelzi: valami finomság készül ebédre. Készítője Gyémánt János: — Én vagyok a vadász- társaság szakácsa. — Mondja, miközben beljebb tolja a vastag ágat, a maguk készítette tűzhely parazsára. — Ez amolyan lusta módszer. Nem kell feldarabolni a fát — teszi hozzá mosolyogva. — Mi lesz már azzal a „polentával”? — Kiált le valaki a ház tetejéről. — Elfogy az erőnk, ha nincs kalória! Polenta. Mint mondják, valami olasz eredetű élei lehet. így nevezik maguk között a főtt ételt, amely mast valójában gombapörköltet jelent. — Tegnap jöttünk tó a fiúkkal — mutat fel a ház tetején sürgélkedőkre János bácsi. Rendbe hozzuk a házat. Kéményt építünk. Ha magunk csináljuk, ol-. esőbb és nagyobb az értéke. Mert a saját munkáját valahogy mindenki jobban becsüli a másénál. Sokan azt hiszik, a vadászat csak annyiból áll, hogy kimegyünk az erdőbe, meglőjük a vadat, aztán kész. Az igazi vadászat nem ebből áll. Kicsit olyanok vagyunk, mint a természetjáró. Kijövünk pihenni, túrázni. Kicsit meg olyanok, mint az állatgondozó. Járjuk az etetőket, sózunk, télen kivisszük a szénát. Kicsit olyanok is vagyunk, mint a mezőgazdász, mert időről- időre elvetjük a vadföldeken a cukorborsót,a zabot, a kukoricát meg a csicsókát. Erre azért van szükség, hogy a vadak ne menjenek be a mezőgazdasági területekre. Ha pedig itt az ideje, akkor kaszálunk. A vadászházakat is magunk építjük meg. Azt pedig, hogy mennyi vadat és mikor lőhetünk ki, pontosan meghatározzák a társaságoknak. A társaságoknak egyébként egy részben központilag előírt és egy részben önmaguk által készített házirendjük van. Aki ez ellen vét, annak a társaság fegyelmi bizottsága előtt kell számot adnia mulasztásáról. — Az évek során jól össszeszoktunik, megismertük egymást — folytatja mondanivalóját a „szakács”. — Van közöttünk idős és fiatal, fizikai dolgozó és vezető beosztású. Egy valami nincs. Különbség. Itt az erdőiben mindenki egyforma, és ez nagyon jó. Én magam már legalább harminc éve vadászolt. Szeretem ezt a társasagot, és ezzel mások is így vannak. Akad köztünk olyan, aki már nem tud sokat gyalogolná. Vadászpuskáját is eladta, mégis kijár hozzánk. Amikor első vadászélményéről kérdezem, kitérő választ ad. Később megértettem, miért, önkéntes partizánok között harcolt Franciaországban. Feleséget is onnan hozott magával. Akkoriban is az erdőben töltötte ideje javát. Ott találkozott a vadászattal először. Az viszont élet- . re-halálra ment, a betevő falatért, állandó rettegésben az ellenség rajtaütésétől. — Kész a polenta! —invitálta asztalhoz a társaságot Gyémánt János. És a padlásról, a házból sorba jöttek az asztalhoz a malteros, meszes kezű fiatalemberek. Egyikük felesége éppen az ablaktisztítást fejezte be. Jelenléte példázta; elitéi itt a szorgos asszonykéz is. — Ez aztán jól sikerült! •— szólal meg a lafcmáro- zók egyike. — Nekem hiányzik valami — jelenti ki a mellette ülő él cél ődőn-mosolyogva. — A csibuk! — Célozva János bácsi folyton dohányzására, aki azelőtt hosszú ideig szivarozott. — No, majd legközelebb azt sem felejted el baleíözni. És az élcelődésből nem fogynak tó. Ismerik egymás szokásait, gyengéit, amelyet gyakorta kifiguráznak, És az éppen célba vett érti a viccet. Soha nincs harag, keserű szájízét. okozó poénkodás. Még ilyentájt sem, amikor 'késő éjszaka még a magaslesen ültek, hajnalban már cser- kollék az erdőt, nappal meg hordták a maltert, építették a kéményt. Nekik ez jelenti a ■ pihenést. Nékik ez á kikapcsolódás. Monos Márta Nyarainkhoz mostanában mindinkább hozzátartozik „külföldre szakadt hazánkfiainak” hazalátogatása is. Az idősebb és a fiatalabb nemzedékek tagjai egyaránt jönnek látogatóba az itthoni rokonokhoz, keresni az emlékeket, a mútt szálait falun, városon, ahol ők vagy elődeik születtek, éltek. Szívesen látjuk őket, örülünk kötődésüknek az óhazához, s jóleső melegség tölt el bennünket csodálkozásukon, hogy mennyire megváltozott itt távozásuk óta minden. öreg barátom mesélte, hogy őt is meglátogatta a minap egy „amerikás” cimborája. Mindketten túl vannak már a hetvenen, s a legénykori barát — nyugalomba vonulva — most van idehaza először azóta, hogy a húszas évek végén — a költő szavait használva — ő is „kitántorgott Amerikába” az itthoni nyomorúság elől. Persze, a fél évszázadnyi idő egy más világban, ugyancsak megváltoztatta hazánkfiának a gondolkodásmódját. Különösen a háború utáni propagandahadjárat hatása érződik — minden jó szándéka és tárgyilagosságra való törekvése ellenére is — a magatartásán. Még a bizonytalankodva feltett kérdésein is. Mert amikor bevezette a szépen berendezett lakásába a vendéget, az új bútorok, szőnyegek, a rádió, televízió, háztartási gépek láttán annak ez volt az első kérdése: — Ugye, ez a ház a kolhozé a bútorokkal és a kerttel együtt? Hiába bizonygatta a barátom: nemhogy elvenné az állam a házat, hanem inkább ösztönzi, sőt, kölcsönökkel segíti az állampolgárokat a saját ház építésében. Még nagyobb lett az amerikás vendég csodálkozása, amikor kisétáltak a Po- gánykút nevű határrészbe, A vadvirágokkal illatozó völgy fölött fecskefészek módjára sorakoznak a vas- pántos ajtóval zárt borospincék. Negyven-ötven lépcsőn ereszkedtek le az an- dezittuíába vájt pince mélyén hűslő, domború keblű hordókhoz. Megcsillant a pohár a gyertya lángjánál, s jólesett néhány korty a nemes pincepenész - érlelte szamorodniból. Hatására még jobban oldódott a nyelv, s felpatakzottak az emlékek a hajdani szegényparaszti életről, harmados kukoricáról, kepés aratásról. A pincéből felfelé már: nehezebben esett a kapaszkodás a lépcsőkön. Barátunk meg is izzadt belé. s amikor ismét friss levegőn voltak, csak nem hagyta nyugton a kíváncsiság: — Aztán mondd, igazán a saját tulajdonod a faluban az a ház? — Az bizony! — erősítette mosolyogva öreg barátom —, ,s hozzá ez a pince is a benne levő húsz hektó borral együtt... A másik történet szereplői valamivel fiatalabbak. Ugyancsak hajdani két barátról szól, s egy 45 év körüli autószerelőtől hallottam. Valamikor ketten dolgoztak a városi autószervizben. Jól kerestek, de a barátja többre vágyott, így ötvenhatban N.vugat-Né- metországba szökött. Most jött haza látogatóba, s őt is felkereste. Szép,' új magasíöldszintes házában fogadta egykori barátját. Három szoba, konyha, kamra, fürdőszoba. Alul garázs, egy Ladával, olajtüzelésű központi fűtőberendezés, és egy kis bar- kácsműhely, amelyben szabad idejében fúr-farag, hobbijának hódol a két kisfiával együtt. Megörültek egymásnak. Beszélgettek a múltról, jelenről, mire vitték, amióta elváltak. A nyugatnémet hazánkfia kint is autószerelő egy kisebb magáncégnél. Városban lakik, szorgalmas ember, szereti, érti szakmáját. Jól keres, de sok a kiadása is. Háromszobás lakása van neki is egy társasházban, magas törlesztéssel és rezsivel, kert nélkül. Mikor ideértek a beszélgetésben, az itthoni barát kivitte vendégét a kertjébe. Vagy kétszáz négyszögöles, tele zöldségfélékkel, gyümölcsfákkal, elöl virágokkal, vérpiros íutórózsalu- gassai. A kert közepén a palatetős ház, körülvéve fákkal* virágokkal, mintha meséskönyvből került volna ide. Az egykori ^ né; kertet, a virágokat, a házat, s a boldog családot a két gyerekkel. Nézi-nézi őket, s egyszercsak kibuggyan belőle: — Többre én se vittem, talán még ennyire sem —, majd csendesen hozzáteszi, inkább csak úgy magának: — De hát akkor miért is mentem világgá?. „ Hegyi József Csató Károly L Máig őrzöm azt a né• hány sort, amit özvegy Földes Mártonná egy nyári nap hajnalán azzal tett le az asztalra, hogy ideje fölébrednem, ha ki akarok menni a tóra, mert nemsokára delelnek a halak, s a kezében szorongatott füzetlapról csak úgy mellékesen megjegyezte: — a néma Mari dobta be — de nem volt semmi gúny a hangjában. Én horgászni mentem Szelíd kertre, mert több éjszakán visszatérő álmom volt, hogy Harmos barátom „Egyetek halak” névre keresztelt csónakjában egy óriási pontyot fárasztok. Az álomszerű valóságban én éppen úgy nem hiszek, mint az álomban, de ezúttal nem tudtam legyőzni a hitet, ha négy-öt napra kimegyek, most megakaszthatom azt a nagy halai:! Ezzel kínzóan adósom az élet, most sikerülnie keli! Képes vagyok rá, most értem meg erre, különben hogy álmodhattam volna ugyanazt, kétszer?. „ Igen. Mentem, mtrrt * megszállott, s Terfea néni is csak azért adott szállást, mert a nagy reménykedésben még könyörögni sem szégyellettem. Hogy SzeRdhert gazdag község, sokan mflliós vagyonok tulajdonosai, az nemcsak a házakról látható, hanem abból is, szobát nem adnak ki, még ha van is elég, legfeljebb csak a napi négyszáz forintos keresettel idecsábított szőlőmunkásoknak. A szakszövetkezeti gazdák azt tartják, ne lásson bele az ő életükbe senki idegen, aki nekik nem dolgozik még egy kapavágást sem. Igazuk van, a tarka vaskerítések és a cifra emeletes házak a leglényegesebbet úgyis megmutatják, a többire pedig ne legyen kíváncsi egy idegen. Arra is gondoltam, sokan ezért is nem ismerik a Kerti-tavat, pedig a maga vadságával, füzeseivel és nádasaival, szépen bújtatott víztükreivel ideális horgászparadicsom. Harmos barátom, aki húsz kilométerről jár ide tanaraskodni, azt mondja, „őserejű ősvíz” ez, s a parti nádas a jól fejlett szúnyogkanokkal megvédi a hétvégi vityil- lósoktól, ő például ezért is nem ütött agyon még egyetlen szúnyogot sem a három év alatt, amióta ide kijár horgászni. — Nagyon kérlek, édesapám, te se tedd, nehogy egyszer parcellázni kezdjen itt is a belvárosi procc, mert nincs ami megcsípje őket — mondta fanyar humorral, s még meg is fogadtatta velem, hogy néhány szúnyognak én is engedek szívni, csak utána fújom le magam a riasztóval. Igaz, már a második üveg vodkát bontatta fel a Venyige névre keresztelt presszóban, de én nem az italtól bólintottam, hanem azért, mert a kishalak — tehát a leendő nagyhalak — táplálékára gondoltam: arra, hogy a véremmel jóllakott szúnyogoktól gyorsabban felnőnek. Megint az ő humora: — öregem, ebben folytatódik az osztályharc, mert mj etetjük a szúnyogokat, azok meg távol tartják a természetgyalázó proccot, érted? ... Megint bólintottam és hallgattam, mert mindig ő a beszédesebb, ha nagy néha összefutunk, és az üveg aljára nézünk. Az a baj, ritkán találkozunk, s ilyenkor mindig ünnepelni kényszerülünk, azt pedig száraz torokkal nem lehet. — Látod azt a nőt ott a sarokban? — mondta. — Itt ő volt az utolsó lány, aki igazán szeretett. Csóri- kám most mindenkinek a lábakapcája, mert nem jó- zanodott ki három éve, és nem tud beszélni. Valamikor nagyon szép lehetett, de ez már nem látszik, pedig alig több harmincévesnél, de az az eszelős, nagy. fekete szem, a tört-puffadt arc, a csapzott haj, s ahogy remeg a kezében a pálinkás pohár, ma egy valamikori ember árnyéka. — Ö az egyetlen alkoholista nő — mert van több is, csak azok zugivók —, aki ide be mer ülni, meri bosszút áll a főagronómu- son, azzal, hogy a szeme láttára akarja magát tönkreinni. A Havas a leggazdagabb família, az ő köl- kük itt a főagronómus. Na, vele volt a nagy szerelem, még meg is szöktek, minden, mert ez a Mari a leg- csóribb család gyereke volt és így nem engedték, hogy összeházasodjanak. Idilli románc! A srácot bedugták gyorsan az egyetemre, kibatyuzták neki a diplomat, mert. elég bunkó, s na, ez a Havas, amikor visszajött, bevitték az agronómiára, elvette egy távoli rokonukat, az is jó pénzes családból való. de az meg nem tudott gyerekeket szülni. Ezt a szerencsétlent itt, hozzáadták egy traktoroshoz, de mind a két gyerek a Havastól van, s amikor megtudta az ember, mi a helyzet, fölakasztotta magát. Ez a Mari egyedül maradt, mert a szülei meghaltak, az agro- nómus meg maradt a felesége mellett, erre ő elkezdett inni, a Havas meg állami gondozásba vétette a gyerekeket, mert a sógora a tanácselnök. Akkor aztán valami szert ivott, ami teljesen szétrégta a torkát, ezért mondták a pincérek az előbb a Néma Marit, hogy elkezdte a pálinka - zást. Tudod mért mertem most ide beülni veled, s egy jó nagyot inni? Azért, mert szeptembertől már nem itt vagyok A második üvegből már nem ittunk, de így is nehéz volt a hajnali ébredés. Egész nap nem fogtam csak néhány kárászt, pedig nagyon akartam azt az igazi halat. Terka néni este azzal állt elő, megszólták a boltban, amiért befogadott, mert az isten sem tudja, ki lehetek. Másn^ inaiban hozta be a ka >1 azt a kitépett füzetlap..; „Tudom, hogy miről beszéltek tegnap este. Milyen igazságot szolgáltathat maga, ha megírja, és kinek? Néma Mari” Aznap még kimentem a vízre, de mintha soha nem is akartam volna megfogni azt a halat, ami azóta is kínzóan hiányzik az életemből. Ügy telt el a nap, nem is akartam halat fogni. Alekszi Andrejev: Á gólya Valaki becsöngetett Vele- vékhez. A házigazda ajtót nyitott, és elcsodálkozott: az ajtó előtt egy gólya állt. Valódi gólya, és a csőrében egy bepólyázott kisbabát tartott. És bár a csőre foglalt volt, mégis egészen érthetően kérdezte: — Velevék? — Igen... — hökkent meg Veflev, és bekiáltott a feleségének. — Micse. gyere ki! Téged keresnek . .. Veleva, alighogy a babát meglátta, megtántorodott. a férjébe kapaszkodott, és felnyögött: — De, mi... — Igen, mi még nem rendelkezünk megfelelő körülményekkel egy gyermek számára — folytatta energikusan Velev. — Nem tudom, érti-e, hogy egy szobában még két ember is terhére van egymásnak. A gólya biccentett, megfordult, és elindult lefelé a lépcsőházban. Másnap a gólya újra csöngetett. Ahogy a házigazda megjelent, így szólt hozzá: — Gratulálok! A gyereken kívül egy délkeleti fekvésű lakás kulcsát is elhoztam önnek... — Öh, a lakás egyedül nem elég! — kiáltották Velevék, egymás szavába vágya. — Mi kocsira is gyűjtünk! A babára pedig költeni kell: pelenka, kiskád, chicco-cucli, rugdalózó, gyerekkocsi ... A gólya csodálkozva bámult rájuk, és távozott. A következő nap újból becsöngetett, és azt mondtel — Szerencséjük van! Itt a babájuk, ez a lakáskulcs, és ez a sárga — a slusszkulcs. — Ne bosszantson már minket! — kiáltott hirtelen Velev. — Nem érti, hogy az egész fölösleges? Itt ez a tágas lakás is, a kocsi is, épp elég gond van velük, nincs szükség emellé egy gyerekre is! — és becsapta az ajtót A gólya leballagott az alagsorba, és becsöngetett Ivanovékhoz, akik a garzonlakásukban már három gyereket neveltek..*
