Észak-Magyarország, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
É5ZAK-MAGYAR0RSZÁG 6 1980. július 13., vasárnap Vázlat Szégyen, szánalom, segítség... Egyik tekintélyes ABC- áruházunkba idős néni tért be, nyilván vásárlási szándékkal. Tetőtől talpig gyászba volt öltözve, így a fehér batyu, amit a hátán hordott ősi szokás szerint, és egy szatyor elöl, még inkább felhívta rá a figyelmet. Az önkiszolgáló jellegű üzletben egyébként • is csúcsforgalom volt, a szűk eladó--, térben is sok vevő türelmetlenkedett, a pénztárnál aztán valóban hosszú sorok álltak. A batyu már a bejáratnál problémát okozott, de valahogy mégis átpréselte magát a néni a rugóra járó ajtók között az előtérbe. Amikor a kosárért nyúlt, akkor szólt rá — nem is akárhogyan — az egyik pénztárosnő, hogy „csomaggal” — tehát nem batyuval — nem lehet bemenni, különösen, ha elöl is van egy műanyag szatyor a batyu kötésén. Az éles, hangos szóra a feketébe öltözött parasztnéni még inkább a figyelem középpontjába került. A vevők többsége, de a pult mögötti kiszolgálók egy része is döbbenten nézték a ma már — szerencsére — kiveszőiéiben lévő szállítási módot. Közben halkan azt latolgatták, hogy képes len- ne-e lopni ez a néni. Az eddig falfehér arc a fekete fejkendő alatt elpirult. „Szégyen!” — szólalt meg valaki nem is hangosan, de határozottan, így a beállt vásárlási szünetben jól lehetett hallani. A frissen fodrásztól jött pénztárosnő még nézte a nénit egy darabig. Végül is kompromisz- szumos megállapodás született. A néni megmondta, hogy mit akar vásárolni, az egyik kiszolgáló pedig elindult helyette a kosárral. A néni — meggyőződésem — nemigen járatos nagyvárosok nagy boltjaiban. Mentegetőzött is, hogy ha letenné a batyuját, valaki elvihetné, és hát egyedül nehéz ismét hátra emelni a terhet. Olcsó cukorkák voltak a kosárban, amit a kiszolgáló soron kívül a pénztárhoz vitt, mert ő is szégyellteaz esetet, és szánta a nénit. A fekete kötő jobb zsebéből gyószszegélyes, fehér zsebkendőt vett elő Vásárlónk és abból fizetett. Lassan számolta a forintol^at és a filléreket, Csodálatos módon senki sem zúgolódott a vevők kö zül, csak lapos pillantásokat vetettek a bátyus nénire, aki kifizette fillérre — „unokáimnak” — az olcsó, műanyagba csomagolt cukorkákat. Aztán kipréselő- dött az ajtón, vissza az utcára. .Megállt, megigazította a batyu kötését, aztán fejét félrefordítva felnézett a cégtáblára. Egyszerű lenne azzal befejezni a történetet, hogy a néni visszament a mesébe... Megfigyeltem mór, hogy a férfiak és a gyerekek cédulával térnek be az üzletbe. A cédulán van felírva, mit kell vásárolni. Ilyen „cédulásként” ácsorogtam egy másik önkiszolgáló boltban, amikor egy szikár öregúr megkérdezte az unokakorabeli kiszolgálót: „Kedveském, nem hoztam a szemüvegem. Lenne szíves elsorolni, milyen teák kaphatók”. íme, a nyegle válasz: „Mért nem mondja tata, hogy analfabéta?!. önkiszolgáló étterem. Két mankóval csoszog ősz hajú ember a pulthoz. Tisztességesen utat nyitnak neki, közben az egyik fehér köpenyes lány — akinek az a dolga, hogy visszahordja az asztalról az edényeket máris ott termett. Nem tudom, hogy ismerték-e egy mást, de az egésznek volt valami konzultáció jellege. A megkopott patkó alakú bugyellárist a tálcára tette a férfi, aztán a két mankójával elkínlódott az első asztalig. Nyomában egyensúlyozott a fehér köpenyes lány. Lehelyezte a tálcát az étellel az asztalra, és a nehéz vasszéket is kijjebb húzta. Ennek támasztotta neki a férfi a háta mögött a két mankót, aztán leült Közben a lány vizet töltött a poharába, aztán gyorsan eltűnt valahová. Mint valami tündér, visz- sza a mesék birodalmába . ... Oravec János. Műkőid és meteorológia A meteorológiai előrejelzéseknek régi hagyománya van. A rendszeres megfigyelés azonban kétszáz évvel ezelőtt, 1780. január elsején kezdődött meg országunkban, és 1871-ben megalakult az önálló Meteorológiai Intézet. Azóta a megfigyeléshez szükséges eszközök, felszerelések hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Az országos hálózaton belül jelenleg 22 meteorológiai állomás és 900 megfigyelőhely van, ahol rendszeres méréseket végeznek és előrejelzéseket adnak az időjárási viszonyok legapróbb részleteiről is. A huszonkét meteorológiai állomás egyike Miskolcon van, a Központi Meteorológiai Intézet Főállomásaként. Vezetője Völgyesi Sándor, aki közel harminc éve foglalkozik a meteorológiával. Mi is történik itt tulajdonképpen? Az itt dolgozóknak az a feladatuk, hogy az országos intézet által kiadott rendkívüli utasításokat végrehajtsák, és a nemzetközileg meghatározott szabvány szerint rendszeresen — óránként — továbbítsák az adatokat, az észlelési időt órára, percre, a mért meteorológiai elemek mennyiségét, a speciális megfigyelések eredményeit. Az ötvenes évektől rohamos fejlődésnek indult a meteorológia. Megjelentek a műholdak, felváltották a rakétamegfigyelők nagy részét. Nagy jelentőségük van a jövő meteorológiai kutatása szempontjából, mert adataik pontosak, megbízhatóak és számos földi műszer használata kiküszöbölhető, amely anyagi szempontból sem mellékes. Tevékenységük körébe tartozik még számos időszakos vizsgálat elvégzése is. Legutóbb például ilyen volt Miskolc bizonyos pontjain a levegő szennyeződésének mérése és annak kivizsgálása, hogy a szennyeződést mely üzemek, gyárak okozzák. Ezt a vizsgálatot a KÖJÁL-lal közösen végezték el, a város négy pontján elhelyezett speciális megfigyelőhelyek segítségével. Érdekes eredményeket kaptak. Előfordult az is, hogy a szennyeződésért addig hibáztatott gyár „ártatlannak” bizonyult. Ugyanis a légszennyeződést másik üzem okozta, a szél azonban átvitte azt a má sik gyár területére, az anyag minőségének, a levegőben előforduló szemcséknek pontos elemzése viszont megbízható eredménnyel megjelölte, honnan is ered, melyik üzem okozta a levegőszennyeződést. Hasonló feladatuk gyakran adódik az időjárási viszonyok rendszeres megfigyelése mellett. —s —a Négymillió adat A jénai Friedrich Schiller Egyetem érdekes kezdeményezéssel jelentkezett. Az egyetem kutatói évtizedes munkával négymillió adatot gyűjtöttek össze a türingiai nyelvjárás szókincséből. Ennek alapján készül a hatkötetesre tervezett szótár. Egy-egy kötet 1700 oldalas, és 10—15 ezer szóit tartalmaz. Az első kötet már elkészült. A kézikönyv iránt szerte a világon behatóan érdeklődnek a germanisztika kutatói. Híres kerámiák Az agyagedény készítésének régi hagyományai vannak Bulgária földjén. Évszázadok óta egymást követő generációk foglalkoznak azzal, hogy életet öntsenek a holt anyagba, s a nép leikéből fakadó ősi művészettel alakot, színt adjanak a mindennapos használati tárgyaknak. Az egykori fazekasmesterek mai utódai folytatják az ősi mesterséget. A kerámia újra divat, és nagy a keletjük a szebbnél szebb vázáknak, tányéroknak,, kancsóknak. A buszinci kerámiákat kezdetben bekarcolt mértani ábrákkal díszítették; ezt a fajta eljárást azóta művészi tökélyre emelték. A nem kevésbé híres trojáni kerámiát, az egyszerű stílusú, harmonikus forma jellemzi. A díszítőelemeket a környező növényvilágból merítik. A virágokkal, levelekkel, stilizált faágakkal mintázott agyagedényeket különleges mázzal vonják be. A népművészek által alakított szövetkezetekben ma korszerű, jól felszerelt műhelyek állnak rendelkezésre. Az itt készült, a zsűri által legszebbnek ítélt 3200 különféle használati és dísz tárgyat a bolgár népművészeti vállalatok forgalmazzák. Nagy a sikerük külföldön is: a művészi bolgár kerámiáknak a felét exportálják. _________________ C sendes évforduló Öregasszony ül a repedezett léckerítés előtti, fényesre koptatott deszkapa- don. A hőségben sem veszi le fekete kendőjét; bőrén nem látni egyetlen csepp verejtéket sem, olyan sárgás, áttetsző az arca, mint a pergamen. Ahogy hátát a kerítésnek támasztja, ahogy tekintetével a távolba vesző poros utat követi, van benne valami kétségbeejtő. Kezét összefonja ölében, ujjain a bőr és a köröm repedezett, kézfeje ráncos, mintha a hőség szárította volna ki. Pedig nem is néz ki olyan idősnek, mint mondja magát. Kissé szánakozva, sajnáltaivá önmagát, ejti ki lassan, megfontoltan, hogy nyolcvanhét évet élt le ebben a faluban. Mögötte a kutya bizalmatlanul les ki a lécek között. Amikor leülök a padra, még mordul is, mintha gazdáját féltené, ezt az egykedvűnek, s nagyon elnyűttnek látszó apróka termetű nénikét. — A buszt várja? —kérdezi felém fordulva, s mielőtt bármit is mondhatnék, legyint egyet. Azt mondja, nem érdemes ilyen korán kijönni ide a megállóba, mert a Berti fiú, aki a buszt a városba viszi, először megebédel otthon, utána pihen egy órácskát, s csak úgy indul el otthonról. Akkor meg még van egy jó másfél órám, minek hát annyira sietni. Ülünk a pádon, s a kerítés túloldalán levő cseresznyefa árnyékát figyeljük. Lassan, nagyon lassan közeledik felénk. Az öregasszonyt ez mit sem zavarja. Nekem már folyik a víz a hátamról, s észreveszem, amint a mama szemrehányóan nézi csuromvizes ingemet. — Biztosan a kocsmában volt — szólal meg egy pillanattal később, s nem tudom eldönteni, hangjában szemrehányás vagy gúny érződik. — Mert akkor szók’ így izzadni a férfiember — teszi hozzá magyará- /álképpen, s az ingem felé bólint. — A férjem is, szegény nyugodjék, így folyatta magáról a vizet á sör után ilyen nagy melegekben. Meghalt szegény, már nem iszik többet — sóhajt föl, s. azután egykedvűen nézi a faluból kivezető utat. Valamit kéne mondani, jó lenne elbeszélgetni ebben az üres községben valakivel, de a nénike nem mutat nagy hajlandóságot. Csak néha- néha fordul felém, akkor sem szól, csak megnéz magának. Ahogy reggel jöttem a busszal, itt haladtunk el a ház előtt. Rémlik, hogy már akkor is itt ült. Ugyanebben a fekete kendőben, fekete ruhában. Persze, lehet, hogy tévedek, hiszen nem is nagyon figyeltem ki az ablakon. A busznak ezen az utolsó állomásán, itt az isten háta mögötti kisközségben én voltam az utolsó utas. s amikor leszálltam, a pilóta barátságosan köszönt el. Pár perc múlva az italboltban találkoztunk, nem messze a buszmegállótól. Kólát kért, én sört ittam, mielőtt betértem volna a tanácsházára. Az elnök régi ismerősöm. Elmentünk megnézni az új játszóteret, amit a lakók társadalmi munkában építettek. Volt ott két hinta, egy mászóka, pár félig kiszáradt cserje, de olyan örömmel beszélt a községbeliek összefogásáról, hogy nem volt kedvem rossz képet vágni. Tizenegy körül kocsi jött a járásról, s invitált, menjek velük. Inkább maradok, mondtam, megvárom a buszt, meg széjjelnézek ezen a tenyérnyi településen, hátha álcád valami érdekes. Csak legyintett egyet, lemondóan, ahogyan csak az az ember tud, aki tizenöt éve ismeri a pár száz lakosú település mindennapi apró-cseprőügyeit. így hát maradtam, de amint a kocsi kifordult a tanácsháza elől, már megbántam. Mit fogok én csinálni itt fél kettőig? Ilyenkor nyár- időben teremtett lelket sem látni. Az asszonyok főznek vagy a szőlőben vannak, a kutyák ebben a melegben csak megnézik az idegent, arra is lusták, hogy vakkantsanak egyet. A kocsmáros mór bezárt, pedig azzal el lehetett volna beszélgetni egy-két órát a jó hűvös sör mellett. — Nem éhes? — fordul felém a fekete fejkendő, s amíg az öregasz- szony a válaszra vár, végignéz. — Az uram is ilyen darab ember volt, annyit evett, hogy kettőnek is elég lett volna. Már nem éhes szegényem ... Éhes vagyok, de tagadólag rázom a fejemet. Egykedvűen megvonja vállát, azután ismét maga elé néz. Kezeit mintha imára kulcsolná, u.j- jai teljesen elfehérednek a szorítástól. — Tavaly történt. Pont egy évvel ezelőtt, ilyenkor déltájt — kezdi el a beszélgetést, de azután meggondolja magát. Ismét rámnéz, ugyan érdekel-e, amit mondani akar, s azután folytatja. Száraz, személytelen hangon, mintha valamiféle közömbös dologról beszélgetne. — Bement a városba az orvoshoz. A gyomrát fájlalta, akkor már másfél hete. Kétszer rosszul is lett. Este jött haza. és mondja na, Erzsi, csomagoljál, mert be kell mennem kivizsgálásra a kórházba. Mutatta a beutalót, azonnalra szólt. Három hét múlva temettük. Azt mondta a főorvos, rákja volt a Dóromnak. Rák — mélázik el csendesen — miféle betegség az fiam? Válaszolni kéne valamit, de nem tudok. Meg aztán, mintha a nénike sem várná a választ. Csak ülünk itt a harmincfokos hőségben; először találkoztunk, s talán utoljára. Nincs egymásnak sok mondanivalónk. Órámat nézern. Üvege teljesen bepárásodott. Sárgásán világítanak a mutatók a vakító napfényben. Jó félóra van még az indulásig, a buszsofőr pár utcával arrébb biztosan még alszik. Kissé félrefordítom a fejemet, s látom, az öregasszony előre-hátra ingatja kis törékeny testét, ölében összekulcsolt ujjai, szája lassan mozog. Mintha imádkozna Pusztafalvi Tivadar
