Észak-Magyarország, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-02 / 52. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1980. március 2., vasárnap 0 Az alaposan átépített és kiszélesített úttest másik oldalát kellett volna választani — morfondíroztam magamban —, ahol az új házak előtt aszfaltozott járda van. Ezen az „öreg” oldalon óvatosan lépkedtem a csúszós kockaköveken a megfakult földszintes családi házak mellett. Már elhaladtam volna az egyik nagy, barna színű, fából készült kapuajtónál, amikor váratlanul megszólítottak. Idős nénike volt, aki szólt.’ A kapuban állt, és bár jól fel volt öltözve, szinte reszketett. Hadarva kérte, hogy kiáltsak át az úttest másik oldalára, mert ott áll régi barátnője. <3 ugyan már többször próbálkozott, de gyenge hangját „elviszik” az autók, járni pedig nem nagyon tud, mert még őszszel eltört a bokája. Mutatta a sérült lábát és a sétabotot is. Csak annyit kiáltsak, jó hangosan — biztatott —, hogy „Soósné asz- szony!”... Átnéztem a széles, forgalmas úttest másik oldalára, ahol néhányan valóban ácsorogtak. A magas házgyári épületek előtt már a parkot rendezték, a várakozók pedig az autóbusz- megállóban voltak. Ezt meg is mondtam a szemüveges, nagykendős nénikének, aztán már mentem is volna tovább, de ő hirtelen megfogta a kezem: — Csak kiáltson jó erősen, hogy Soósné asszony, mert ő ott van, csak nem vesz észre. Olt, a másik oldalon nem volt soha semmiféle megálló... Olyan erősen szorította a kezem, hogy lehetetlen . volt nem teljesíteni a kérését. Megvontam' a vál- lam. A másik oldal felé fordultam és hangosan és többször is átkiabáltam a zajos utcán: — Soósné asszony, Soósné asszony... A buszra várakozók meghallhatták és meg is érthették a kiáltásomat, mert egyenesen ránk .Jigyeltek, Amikor aztán a néni kézszorító rimánkodására megismételtem a kiáltást, .némi tanakodás után a másik oldalról többen is intettek, hogy ott, közöttük ilyen nevű nincs. — Soósné asszony nincs ott. nénikém — mondtam a sétabotra és a már kezem- .re is támaszkodó öregasz- szonynak. — Igaz, szemüvegem van, mert hetven év, az mégiscsak hetven év, de jól látom, hogy ott van a másik oldalon — bizonygatta alkalmi ismerősöm. — Soósné asszony ott van a másik oldalon. csak nem vesz észre. Hol is lehetne máshol ? Azelőtt ott, a másik oldalon is földszintes házak voltak, az utca is keskenyebb és csendesebb volt, könnyen át tudtunk szólni - egymásnak. Biztosan nem kiáitotf. elég erősen. Soósné asszony nem hallotta meg, és ezért nem vesz észre. — Rámemelte sokdioptriás és kissé párás szemüvegét, majd így folytatta: — Legyen szíves, fiatalember, átmenni az utca másik oldalára, és szólni Soósné asz- szönynak. hogy itt v.agyok a kapuban és várom ... — De néni kém — vetettem közbe —, itt nem szabad átjárni az úttest másik oldalára, ahol meg lehet, az jó messze van innen, nagyot kellene kerülnöm. — Azelőtt, nem is olyan régen, ezen az utcán akárhol át lehetett menni a másik oldalra — hadarta. Aztán sélabot.jával átmulatott a másik oldalra, és így biztatott: — Menjen csak itt, egyenesen, ne kerülgessen, nem sokból áll az magának. —- De nem lehet, nénike, mert’ akkor megbüntetnek — mondtam. — Nagyon kérem, menjen át Soósné asszonyhoz, mert nem vesz észre. Tudja, amióla eltört a bokám, jó egynéhány hónapja, most vagyok kint először a házból. Az öreg csontok nehezen forrnak össze, a tél elején meg is hűltem. Csak azt nem tudom, hogyan, mert mindig az ágyban voltam, jó férjem pedig jó meleget tartott mindig a nagy cserépkályhában. Az utolsó szavaknál zsebkendőt vett elő. Ekkor pillantottam meg az arcún, már beesett szája szélénél az első könnycseppeket. Átnéztem a forgalmas utcán, aztán nekifohászkodtam és elindultam egyenest a másik oldalra. Már akkor sejtettem, amikor néhány gépkocsiból rámdudáltak, meg rám is kiabáltak. hogy Soósné asszonyt nem találom ott a másik oldalon. Közben befutott az autóbusz, amire a várakozók felszálltak. Ott álltam egyedül a magas házgyári épületek előtt és néztem a másik oldal megöregedett: családi házait, az egyiknek a kapujában az ott várakozó öregasszonyt. Tudtam, hogy nem lát idáig, és én szépen el . is mehetnék sietős írtamra. El is indultam az új aszfaltjárdán. Vagy száz lépés után megálltam és megfordultam. A néni még ott állt a kapuban, de nem énfelém fordította le- kintelét, hanem neki egyenesen át a másik oldalra, ahol Soósné asszonynak ott kellene lenni. Még azt is látni véltem, hogy az egyik kezével a falhoz támaszkodott és a sétabot segítségével nehezen felágaskodott, és a nyakát is nyújtogatta. Láttam a száján kitóduló párát is. Hangját nem hallottam, de biztos voltam benne, hogy Soósné asz- szonyt szólitgatja továbbra is. Siettem a gyalogátkelőhöz, visszamentem az út-1 test „öreg” oldalára és visszatértem az " idős nénihez. — Kérem szépen — mondtam — Soósné asz- szony nincs a másik oldalon ... Tágra nyílt szemmel nézett rám a párás szemüveg mögül, aztán koppantott sétabotjával, és kissé indulatosan ezt mondta: — Hogyhogy nincs ott!? Ott van, én most is látom, csak maga nem ismerte meg. Az én hangom pedig igen gyenge már, hogy átkiabáljak ezen a nagy zajon. Soósné asszony ezért nem vesz észre... — De nénikém — bizonygattam — odaát, a másik oldalon most nincs senki, és BS xa így Soósné asszony sem lehet ott... Némán rázta a fejét. Láttam, hogy nem hisz nekem. Ekkor megnyikordult a nagy kapuajtó és egy öregember lépett ki hozzánk. — Gyere be — mondta a néninek. — Még újból meg találsz fázni. — Jó hogy kijöttél — élénkült fel a néni. — ö a férjem. Már régen nyugdíjas. Mióta betegeskedem, mindent ő csinál helyettem. Az öregemberen az ing fölött csak egy mellény volt, az is végig kigombolva. Az ácsorgáslól vagy a látványtól fázni kezdtem. — Soósné asszonyért küldött-, aki -nem veszi észre — mondtam és ránéztem. Az öregúr bólintott. — Tudom — mondta higgadtan. — Számtalanszor mondtam a feleségemnek, hogy amíg betegen feküdt, szanálták a másik oldalon a kis házakat, Soósné asz- szony is a város másik részében kapott új lakást... — Hogy lakna a város másik részében? — csattant fel az öregasszony. — Ne mondjál ilyet. Soósné asszony ott áll a másik oldalon, de nem vesz észre... Az öregember megnyitotta a kapuajtót, besegítette rajta a feleségét, de mielőtt becsukta volna, még hátraszólt nekem: — Ne haragudjon, kérem, hogy a feleségem feltartotta. Soósné asszony az ország másik végibe költözött a fiához. És én ezt nem akarom neki megmondani. Egyébként az idén már minket is bontanak .. j 1 Halk csattanással becsukódott a barna kapuajtó. Egyedül maradtam. Átnéztem a forgalmas úttest másik oldalára. A kihalt járdán Soósné asszonyt kerestem a szememmel, aki régi szomszédasszonyát, bizonyára jó barátnőjét most nem veszi észre. Elindultam. S ahogy távolodtam a nagy barna kaputól, át-átpillantoltam a másik oldalra. Az autóbuszmegállóban megint várakoztak. Talán közöttük volt Soósné asszony is, aki az előbb alkalmi ismerősömet nem vette észre.., Oravcc János ::: a cipőt megjavítja a cipőt...” - — énekelte egykoron, pár évvel ezelőtt egyik beatzenekarunk. Mindegy, hogy melyik, hiszen zenekarok születnek, zenekarok megszűnnek, mindenesetre az utánpótlásuk jóval biztosítottabb- nak látszik, mint például a cipészszakmáé. Nemrégiben a 101-es Szakmunkásképző Intézetben jártam, s miközben az igazgató büszkén emlegetett néhány szakmát, amelyben diákjai jeleskedtek, közbevetőlegesen 1 megje - gyezte, hogy két mesterségről szinte nincs mit mondania, a cipészetről és a kéményseprésről. Ezek ugyanis lassan az előkelő első helyet foglalják el a hiányszakmák listáján. Évente egy-két jelentkező ha akad, ami városi viszonylatban is kevés, de ha azt vesszük, hogy a kéményseprők és cipészek képzése a megyén belül egyedül itt történik, a továbbtanulni vágyók száma katasztrofális. — Kihal a szakma kérem! — mormogta szegecsekkel teli szájjal a múltkorában a deres fejű öreg Mester, míg csizmám sarkára verte a gumidarabot, s én az elnyűtt lábbelikkel teli polcokat vizslattam, ahol dülüngőzve, megroggyanva vártak a Mester kezére, szerszámaira, repedezett lakkcipők, köpött bőrcsizmák, szakadt szandálok. íme, előttem a bizonyíték, mennyit lótunk-futunk az életben, hány sarkat taposunk félre, és tapossák le a miénket... És nincs aki megjavítsa. Borsod megyében jelenleg 37 cipész dolgozik a szövetkezetben (s ebben a ge- binesek is benne vannak), és 89 magánkisiparost tartónak' számon. Kis fejszámolással tehát megállapítható. hogy 126 reperáló kéz jut körülbelül 730 ezer emberre. S ohgy miért éppen 730 ezer? Ugyanis ennyien élnek megyénkben, akik már számbavehetők a cipészet szemnontjából. tehát öt év körüliek, illetve attól idősebbek. Egészen kicsi gyermeknek a topána d b kaját ritkán látni a műhelyekben. Csodálkozunk-e hát, ha fejcsóválva-hümmögve visszanyomnak a kezünkbe egy-egy lábbelit: Nem tudom vállalni kérem ... Vagy ami még rosszabb: Tessék érte visszajönni két-három hét múlva ... Azért a cipőért, amit nap mint nap hordunk — és hordani szeretnénk —, míg csak le nem szakad a lábunkról! Ilyenkor, megrándul bennünk egy idegszál, 1 tétován toporgunk a zsúfolt helyiségben, s végül egy sóhajjal otthagyjuk a két- háromheles örökkévalóságnak, mert nincs hová vinnünk ... Nézem az öreg Mestert. Fehér fejét, görnyedt tartósát, körülötte a kicsám- pázott énünk, és sok limlom, kacat, s arra gondolok, . hogy bárhová is nyit be az ember, ugyanaz a kép fogadja. Deres fejek, megroskadt tartás, kis háromlábú székek fényesre koptatva az ülőmunkától. Rózsás arcot, barna vagy szőke fejeket sehol sem látni. Nincs fiatal cipész. Miért? Miért irtóznak a fiatalok ettől a szakmától? A szövetkezetben a fizetség — most. hogy 45 százalékkal emelkedettt a javítás ára — már fiatalon elérheti a J—4 ezer forintot, s ez cSak több lehet, • mivel a vállalás után kapnak a cipészek százalékot. A maszekok jövedelméről már nem is beszélünk, mert függetlenül attól, hogy eldugott helyen vagy szem előtt van az üzlet, javítanak vagy készítenek is, a forgalmára egyik sem panaszkodhat, hiszen egymáshoz küldözgetik a kuncsaftokat. Üldögélek a Mester lépésnyi kis zugában, beszívom a ragasztók és bőrfestékek szagát, s eszembe jut egy történet egy fiatalasszonyról, aki addig sze- kírozta az urát, míg mesterséget nem váltott. Mert hiába keresett jól a fiatalember, az asszonyka a szíve mélyéig restellte a falujában, hogy a férje csak „egy suszter”. S aztán eszembe jut a Miskolci Bőripari Szövetkezet személyzeti és munkaügyi vezetőjének keserű kifakadá- sa, hogy hasztalan keresi a kapcsolatokat az iskolákkal. sok levelére még válasz sem érkezik. Nagy a szülői fenntartás, az orr- fintorgatós, az ócska műhelyek. piszkos cipők iránt, éppen csak azt nem mondják. ami régen volt sláger a szülői szájban: Ha nem tanulsz, elmész suszter- . inasnak! Sok felszabadult fiatal egy éven belül hátat fordít a kaptafának. Pedig az idők változtával a körülmények is változnak. A vologdai lakótelepen vagy a diósgyőri városközpontban már cipőjavító szalonok is működnek, modernek, patikatiszták, korszerűek. Nézem az öreg Mestert, napfényt ritkán látott sápadt arcát, foltos kék kötényét, s hogy észreveszi pillantásomat, türelmetlenségnek vélheti, mert kiköpi á szegecseket a szójából és az újságokra mutat: „Olvasgasson egy kicsit, mindjárt készen vagyok .. (K. G.) Hallgatott mindenki, csak a szél dudo- rászta őszi, elmúlást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora dermedt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart porontyaikat ölelve magukhoz, mintha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek megvédeni önmagukat. De vajon ki is védhette volna meg őket? Talán a törvény? Hisz ott álltak előtte. Fényes szuronyain félelmetesen csillogott a fény, és a törvény komor, vészjósló tekintettel 'méregette áldozatait. Mik voltak ők a a törvény szemében? Egy nagy nulla. — Úristen! — érződött sóhajtásukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípte szemekből itt-ott kicsordult a kétségbeesés. A csendőr úr megállt egy keshedt, nagy- bajuszos cigány előtt, összeszűkítve szemét előbb végigmérte, aztán rómordult. — Te vagy az a Péter? A keshedi cigány megpróbálta katonásan kihúzni magát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr! — nyögte a keshedt cigány félelemtől és fájdalomtól eltorzult arccal. — I-Ióny éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú, ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de nem álltak sorba. — Hatvanat betöltöttem — mondta el- csukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisztelettel. — Hatvanhét, te pusztulatos! — válaszolt helyette ;. felesége. A csendőr rosszalló tekintettel végignézett az asszonyon, majd ismét a keshedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. — Lám-lám — húzta el a száját gúnyosan —, kölyköket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybajuszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegezve nem mondott sem igent, sem nemet. Lóke, akit gyávasága miatt cigánybírói tisztességgel tüntetett ki a törvény, egy Lakatos Menyhért: piszkos zsákdarabba csavart csomaggal a kezében, távolabb a cigány-félkörtől, hallgatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Péternek a csendőr. — Mindjárt meglátjuk, milyen ga- csar legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, mint akin eret vágtak, kilépett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztulok — suttogta reszkető bajusza alatt, szeme sarkából koldus pillantásokat vetve a többi felé. A csendőr hatalmas rúgással Péter elé rúgta a piszkos zsákdarabba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött tyúk gurult ki. — Ismered ezt a dögöt? — dörrent rá. Péter csodálkozó szemmel meredt ró a földön heverő állati tetemre, de hang csak nagy sokára jött ki a torkán. — Igenis, ismerem, főtörzsőrmester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A feleségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tettetett csodálkozással, majd egy lépéssel közelebb lépett a keshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltottam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? — Kérdő tekintetével végigpásztózta a sort, aztán ismét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett parancsolni —: sírta el magát a nagybajuszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram, )éhen pusztulnak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No akkor mindjárt jóltartalafc — felelte gúnyosan, és leemelte válláról a
