Észak-Magyarország, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-02 / 52. szám

1980. március 2., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÄG 7 Sok mindent tudunk már a zajártalomról, de nem eleget. Tudjuk például, hogy tevékenységünk — úgy általánosságban és a szó igazi értelmében — zajt okoz, és azt is tudjuk,, hogy a zaj egészségünkre, testi épségünkre káros. Azt is tudjuk, hogy lehetetlen­ség csendet teremteni. Meg azt is, hogy a viszonylagos csend megteremtéséért mégis el kell követnünk mindent, amire képesek vagyunk. Megyei, ország- gyűlési kutatócsoportunk legutóbbi ülésén az egyik képviselő — nem mellékes: a szakterületen évtizedek óta munkálkodó orvos — felszólalásában a zajárta­lom káros hatásairól be­szélt, számára nyilvánvaló, de nekünk, más mestersé­gek képviselőinek — fel­tehetően valamennyiünk­nek — döbbenetes dolgok­ról. Tudjuk, persze hallot­tuk már, hogy a zaj ártal­mas. Valahogy mégis egé­szen más, amikor egy szak­orvos — szónoki fogások nélkül — sorol tényeket, közöl ismereteket. Például azt, hogy a zajártalom nem „csak” a hallás csökkené­sét idézi elő. Ez a „csak” is súlyos következmény — de még mennyire az! — van ellenben más is. Korunk egyik legsúlyosabb beteg­ségét, a keringési megbete­gedést is előidézi. A vérke­ringésben, az érelmeszese­désben idéz elő károsodást, a belső elválasztású miri­gyek tisztességes működé­sét akadályozza, tehát gya­korlatilag a szervezet har­monikus működését zavar­ja. Miskolcon már 15 évvel ezelőtt kezdtek foglalkozni ezzel a kérdéssel, a zajár­talommal. Orvosok és üze­mek vezetői. Mit lehetne tenni? Mert a zaj csökken­tésének szükségessége nyil­vánvaló volt már .akkor is. De hogyan, miképpen? Ez már nehezebb kérdés. Mindenesetre ma, me­gyénkben az ipari és a me­zőgazdasági üzemekben körülbelül 40 ezer ember zajártalomban végzi mun­káját. Ezt tudjuk. Meg azt is, hogy nemcsak az üze­mek, munkahelyek sok de­cibelje káros, hanem a pa­nelházak, bérlakások any­Ellenségünk a zaj nyiszor emlegetett zajár­talma, az utca, meg sok minden más is. Gondoljunk csak a szórakozás, a ki- kapcsolódás jegyében mű­velt discóra! (Ahol a hal­láskárosodás miatt minden­nap egy kicsit erősebbre kell állítani a hangfalak erejét.) Meg a betonházak között brűgetett motorok­ra, a betonfalak állandó fúrására, kalapálására, szög- belövésre, magnó, rádió stb. stb. Meg arra hogy -— ugyancsak orvosi vélemény szerint — nem csupán a kifejezetten nagy zaj okoz károsodást az egészségben, hanem a kicsi is. Az át­hallások állandó monoton- sága, kegyetlensége. Mit kezdjünk a zajjal? Csökkentése mindenkép­pen szükséges, lehet is. Az üzemekben például már régóta próbálkoznak vele, teszik, amit tudnak. De má­sutt is kell! Ideális lenne mindenütt, de például a panelházak zaja olyan, amilyen. Mindent hallani, bárhol történik bármi. (Más kérdés: lehetne tisztessége­sen szigetelni, de ez „drá­ga”. Hogy mi valóban a drága, arról persze megint csak meditálhatnánk, A zajártalom miatt munká­ból kieső betegek produk­tumainak elmaradása, vagy a megfelelő hangszigetelés beépítése.) A zajártalom csökkentésére például Ber­linben is hoztak rendelke­zést. A villamoson, az au­tóbuszon, a földalattin ott is tilos magnózni, rádiózni, de ott be is kell ezt a ti­lalmat tartani. Ha valaki nem tarja be, 500 márkáig terjedhető pénzbírságot fi­zet Még Berlinnél marad­va érdekes — illetve logi­kus — a különböző zajfor­rások felső szintjének meg­állapítása. Gyakorlatilag az a határ, amelyen alul •— bármilyen zajforrás még nem zavar másokat. És ha már a rendelkezé­seknél, jogszabályoknál tartunk, hadd mondjuk el, hogy nálunk eddig még nincs ezzel kapcsolatban átfogó jogi szabályozás. Viszont: éppen a már em­lített országgyűlési képvi­selőcsoport ülésén mon­dotta el egyik képviselőnk, Lázár György, a Miniszter- tanács elnöke, hogy még ebben az évben várható az erre vonatkozó jogszabály megjelenése. Nyilvánvaló, hogy sokat segít majd ez a jogszabály, nagy szükség van már rá. Az is nyilván­való viszont, hogy csakis tisztes végrehajtása segít, de ez már nem a jogszabá­lyon múlik. A zajártalmat természe­tesen a mi országunkban sem most fedeztük fel. Számos helyénvaló rendel­kezés született már évtize­dekkel korábban is. Pél­dául a városrendezésről és az építésügyről szóló 1937. évi IV. törvény egyebek között kimondja: „Tilos szuronyos puskát. — Vedd fel azt a tyú­kot! Péter korút meghazudtoló sietséggel kap­ta fel a dögöt, és mint aki semmi jóra nem számíthat, gyanakodva nézett a csend­őrre. — Na, edd meg! — szólt Péterre vissza­fogott indulattal. A keshedt, nagybajuszos cigány tágra- meresztett szemmel bámult, látszott az ar­cán, hogy a parancs nem jutott el a tu­datáig. — Nem érted?! — sziszegte a törzsőr­mester. — Megeszed nyersen vagy leverem rólad húst! — És ízelítőül a puskatussal mellbevágta a horpadt mellű, nagybaju­szos cigányt. Péter hátratántorodott, de hogy el ne es­sen. a másik csendőr hátba támasztotta a pu'katussal. A nagybajuszos, keshedt cigány kissé n-' * imbolygóit az ütések súlyától, de már r \ támogatták. Fátyolossá vált szeme vé- ! Tisztázta a riadt tekintetű cigányokat, ni jjd rácsodálkozott a kezében levő jó­szágra. Szeméből kövér könnycseppek fu­tottak végig barna arcán, megöntözve ősz borostáit, ízesítőként rápergett a tollatlan tyúkra. Vézte egy ideig, aztán szertartásosan, mint az áldozati serleget, szájához emelte. A sorban állók lélegzete elakadt. Péter erős, fehér fogai ki villantak ősz bajusza alól, és recsegve belésüppedtek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A cigányok jajgatva, öklendezve borultak egymásra, siratva gyalázatukat, embertelenségüket, melyeket azok az idők oly bőkezűen mér­tek. — Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki két­ségbeesésében. És abban a pillanatban magasba lendül­tek a puskatusok, nyögött, jajgatott a tö­meg, mint a vihar, és csak akkor halkult el a puskatusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordította a törzsőr­mester. — Aki elfordul, szétloccsantom a fejét! Nézték, de sűrűn ömlő könnyeik eltakar­ták előlük szegény Pétert. — így fogjátok egymást is megenni, pisa- kos, szemét népség! Ezt én megmutatom néktek! És egy pillanatig sem gondolta senki, hogy a csendőr uraknak éppen tréfálnivaló kedvük támadt Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. Végleg elhalkultak a zokogások, csak a könnyek peregtek gátjukat vesztve, mint­ha soha nem akarnának elapadni. Péter a feleségére nézett. Apró unokái úgy tapadtak a sovány cigányasszonyhoz, mint a levéltetvek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdezte az asszonyt. — Pétert ne féltsd! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, és fogai dühösen be­lemartak a véres húsba. Tépte, szaggatta, meg sem rágta, csak lenyelte. — Péternek ezt meg kell ennie, különben Péterről le­verik a húst... — Az utolsó szavaknál el­csuklott a hangja, arcát a cafatokká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, borzalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszorított, recsegő fogai közül a csendőrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias mozdulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból. Ezt a látványt már Péter felesége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó purdéit, a keshedt, nagybajuszos cigány­hoz ugrott, kitépve kezéből a véres hús­cafatot, feje felett meglóbálta, és nagy ív­ben elhajította. — Engem öljetek meg!) — kiáltotta a csendőrök felé, és felsőtestéről letépte a réklit. Nem kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyalni kezdett a nap­fényben, ahogy mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent, mint az izzó vas szikrái, amikor ráver a pöröly. Szegény Péter csak állt magába hullva, a lábaihoz tapadó porontyokat nézte, akik félelmükben hozzámenekültek, és talán a tyúkra gondolt, ami nemrég még mennyi reményt, mennyi örömet csillogtatott meg a szemükben. különösen víz, gőz, füst, korom, hő, bűz, zaj, ráz- kódtatás vagy más effélék útján a szomszéd telekre olyan áthatást gyakorolni, amely... a közönségesnek tartott mértéket meghalad­ja.” De például közvetlenül a felszabadulás után, ami­kor pedig sok minden egyéb- ‘ bel voltunk elfoglalva, is született jogszabály, mely többek között megtiltotta a településeken az igavo­nó állatok hangos kurjon- gatással való bíztatását. (Mellesleg a hangoskodás, kurjongatás, lehetséges, hogy más jogszabályok ér­telmében, de most is til­tott.) Zajforrásaink azóta per­sze megsokszorozódtak. Megjelent a televízió, a magnó, elszaporodtak a személygépkocsik, új gyá­rakat hoztunk létre, panel­házak épülnek. Ezek túlsá­gosan nagy zaj forrásai. Tennünk kell ellene! Nem­régiben Párizs környékén több repülőtér közelében megvizsgálták a madarak hallását. A madarak ugyan­is egyre inkább betelepül­nek a mezőgazdasági üze­mek területéről a repülő­terek környékére, igen sok galibát okozva elszaporo­dásukkal. A vizsgálat sze­rint azonban a sugárhajtó­művek közelsége, irgalmat­lan hangereje a madarak hallásában semmiféle ká­rosodást nem okoz. A ku­tatók feltevése szerint a madarak képesek valami­féle védelemre hallószer­vük érdekében. (Tény, hogy nekünk, az embernek nincs ilyen ké­szülékünk.) Következéskép­pen: valami módon szüksé­ges környezetünkben csen­det teremteni. Jogszabá­lyokkal és azok nélkül is. Priska Tibor Szírapacska Egy étterem legjobb rek­lámja az éleLkülönlegesség. Persze csak altkor, ha az kapható is. Altkor ugyanis tényleg vendégcsalogató. Azt hiszem, aki egyszer már kóstolta a szilasi sztrapacskút, tudja, milyen remeit, s vágyik rá, hogy többször is fogyaszthasson belőle. Mondom vágyik rá, de bizony nem egy esetben a vágy csak vágy marad. Ez a címben is szereplő sztrapacska az egyébként jó konyhájú bódvaszilasi áfész étterem egyik étel- specialitása. Olyon vendég- hivogatóféle, mint a megye minden bizonnyal legkivá­lóbb konyhájú éttermében, a mezőkeresztesi Aranysas Étteremben a keresztesi bableves füstölt csülökkel. Különbség csak annyi — bár ez a lényeg —, hogy amíg Keresztesen délután fél háromkor is kaphat az ember a specialitásukból, addig Bódvaszilason ritka szerencséje van a vendég­nek, ha fél egykor még nincs kiikszelve a túrós és káposztás sztrapacska. S mivel ilyen szerencsében tényleg csak ritkán van ré­sze, gyakrabban eltűnődhet rajta az egyébként ízletes másféle étel fogyasztása közben, hogy miért csak tíz adag készül naponta (pincértől szerzett informá­ció) ebből a nem nagy nyersanyagköltségű, viszont közkedvelt, és itt Szilason tényleg kiválóan elkészített csemegéből. A megyét gya­korta járók nevében mi is azt kérdezzük: miért? A falon a tavalyi király- kúti kirándulásról készített fényképek. A megörökí­tett nevető arcok elárulják, de most élő szóval is meg­erősítik, hogy nagyszerűen sikerült összejövetel volt, ahol igen jól érezték ma­gukat. Mint ahogy itt, a telkibányai öregek napközi otthonában sincs okuk a panaszra; egyébként ezt az bizonyítja a legjobban, hogy összejönnek minden­nap ők, korban már nein a legfiatalabbak. Való igaz ugyanis korukról ez az ál­lítás, mert amikor az éveik számát kérdem, majd min­degyikük a hetvennel kez­di. Sőt, még az is, akinek a hetedik iksz már nem du­kál, de miért ne fiatalíta­ná magát! A volt cipész, • Kiss Józsi bácsi például szemrebbenés nélkül lecsal tíz esztendőt évei számá­ból. Mécséi Józsi bácsi mond­ja, ha nem lenne ez a nap­közi, minden bizonnyal ott­hon üldögélnének, egyedül. És az egyedüllét mindig egyfajta szomorúsággal jár. Itt viszont együtt, jó kedv­ben telik el a nap. Mert mily nagy szerencse, hogy a vidámság nemcsak a fia­tal évek privilégiuma! Er­ről magam is meggyőző­döm, de ezt bizonygatja az otthon vezetője, Tóth Al- bertné, Tériké is, mondván: az öregeknek szinte min­den napjuk tréfával, mó­kával telik él. * Szemében huncutsággal, de mégis nagy-nagy titok­zatosságot mímelve mondja nekem az egyik asszony: — Tudja-e, hogy a Mé­cséi bácsi nősül? — Nősül? Aztán lát vesz el? — Hát a Fábri nénit! A 77 éves Fábri néni per­sze mosolyog, amikor meg­kérdezem tőle: — És a lagzi mikor lesz? — Majd ha jó idő lesz. Ha odakint lehet táncolni. Arra egyébként magát is meghívjuk. — Nem lesz ebből a lag- ziból semmi — „rontja el” a hangulatot hirtelen vala­ki. — Miért nem? — kér­dem csalódottan. — Mert a Fábri néni vá­logatós. Meg aztán a Ko­vács néni elcsábítja tőle Mécséi bácsit. Erre aztán kitör a neve­tés. A 75 éves Kovács Já­nosáé, Zsuzsi mama meg titokzatosan mosolyog a fe­kete kendő alól. Aztán min­den átmenet nélkül bele­kezd egy szép régi dalba. — így megy ez itt min­dennap. Sokat, bolondoz­nak, nótáznak, olykor még táncolnak is — sorolja a főnökük, Tériké. — Persze szívesen hallgatják a rádi­ót is, yvagv éppen kártyáz­nak, sőt többen szeretik tíz újságot olvasni. Míg ezeket meséli. kato­nás legényember lép be a* ajtón. Tiszteleg, összeveri a bokáját, — Jenicsevics Re­zső — mutatkozik be. — Hány esztendős tet­szik lenni? — kérdem tő­le a parolázás után. Rámcsodálkozik. — Ki tudja azt? Az anyám úgy mondta, hogy tán’ ezer­myolcszázkilencven hétben születtem. Mit tudom én mikor volt az! Hamár kiderül, hogy » sok jókedélyű öreg között is a lőgarabonciás, a fő mókamester Rezső bácsi, aki 1919-ben vöröskatona volt. Mutat egy megsárgult fényképet, ami róla készült még 1919. május elsején Aszódon. — Régen volt, de még mindig eszemben van — mondja eltűnődve, és ezt az egyet komolyan. Néhány perc emlékezés után azon­ban ismét a mánál és * humornál vagyunk. — Rezső bácsi, így 83 évesen mi az a három do­log, amit még ma is sze­ret? — Mondjam? — kéreti magát. A többiek is un­szolják, így végül is bele­kezd. — Hát a lányok, meg ami lecsúszik a torkomon, a pálinka. — És melyik pálinkái i szereti legjobban? — Mindegyiket, amelyik Jó­— És mi a harmadik do- ; log? — Az első kettő duplán, i és akkor már ez nem is | három, hanem négy ... A nyitott ajtón beáradó j pogácsaillat eközben meg- ■ csiklandozza orrunkat. Kiss !- Józsi bácsi — mert ő a leg­ínyencebb a társaságban — nem is hagyja szó nélkül. Mint ahogy én sem hagyom kérdés nélkül, milyen az étkezés, hiszen itt, a nap­köziben tízórait, ebédet és uzsonnát is kapnak az öre­gek. — A koszt az prima — szögezi le ellentmondást nem törően Józsi bácsi. — Én egyébként a csontlevest szeretem a legjobban, mert; az a levesek királya ... így beszélgetünk mi er- ről-arról később is. Ami éppen szóba kerül! S egy­re inkább úgy érzem, mó­dosítanom kell Zsuzsi ma­ma nótáját: (Mikor az em­ber hetven fele jár. / Nem­csak sejti, tudja: virul még a nyár...) Mert csupán korban idő­sek ck. Az együttlétben, közösségben örvendetesen felszabaduló vidámságuk, jókedvük azt bizonyítja: lélekben valamennyien fia­talok. S aki lélekben fia- >, tál, az valójában nem is öreg. Hajdú Imre Fotó: Laczó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom