Észak-Magyarország, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1980. Január 20., vasárnap Van visszaút.. BE Önkéntesen I Már minden tartását, büszkeségét, önkontrollját elveszítette. Már dülöngélve jött dolgozni, sőt gyakran már ott sem volt munkakezdéskor. Már nem nézte. mit iszik.' csak alkohol legyen benne és „butítson”. Már otthagyta a felesége, elkerülték a gyermekei. Már nem volt egyetlen tiszta pillanata sem... — Menthetetlen — mondták rá barátai, ismerősei és szánakozással vegyes megvetéssel néztek rá. Alkoholista karrier — így nevezik ezt az orvosok, pszichológusok. Üt, amelyről a köz véleménye szerint lehetetlen visszafordulni. Vagy mégis? Az arány: ölven százalék Sátoraljaújhelyen, a városi kórház pszichiátriai osztályán 25 ágyat tartanak lenn az alkoholbetegek kezelésére. Dr. Fejes Gabriella osztályos orvos, és ar aikoholszakrendelés vezetőjének véleménye szerint nem a' történelmi borvidék hagyományai vezettek a betegek számának rohamos növekedéséhez. — Ezen a környéken az emberek nagy többsége régebben is elfogyasztott naponta egy-másfél liter bort. Őket mégsem nevezhetjük alkoholistáknak, hiszen ez a mennyiség a megfelelő táplálkozás mellett, a nehéz fizikai munkával kísérve. a legtöbb' esetben nem vezet el annyira súlyos szellemi és fizikai károsodáshoz, amely az ilyen betegekre jellemző. Inkább az úrbanizálódást, a be- és eljárást nevezem meg. mint az egyik okot. Az állomásokon a hosszabb-rövidebb várakozási időt legtöbbnyire a söntésekben töltik el az emberek, megszokottá, szinte eihagyhatatlanná válik a reggeli féldeci, a pálinkával, rummal kevert sör. A kezelésre jelentkezők számának növekedése másfelől viszont örvendetes tény is. Az alkoholellenes propaganda, az egészségügyi felvilágosító munka eredmé- njreként egyre többen értik meg, hogy a mértéktelen ivászat egy bizonyos idő után már betegség, amelyet ha nehezen is, de lehet és kell gyógyítani. Osztályunkon a kezelésre kötelezett, illetve az önként jelentkezők aránya már ötven-öt- wn százalék. Abból a bizonyos ötven százalékból hárman vállalkoztak arra, hogy beszámoljanak megkeseredett életük tapasztalatairól. Természetesen név nélkül, de nem azért, mert szégyellenék elhatározásukat, hanem mert a munkahelyen, az ismerősök körében még ma is hol ferde szemmel, hol gúnyosan néznek az „elvonósra”. — Közelebb vagyok már a hatvanhoz, mint az öt- venhez — mondja az újhelyi vasutas —, mégis úgy érzem, van remény a gyógyulásra. Hogyan kezdődött? Évtizedekig csak any- nyit ittam, mint más rendes ember. (1) Aztán egyszerre csak kezdett rendszerré válni. Már az üzemben, napközben is fogyasztottunk, s ha megkínáltak, nem tudtam visszautasítani. Nálunk olcsón lehet haszonvasat vásárolni, s ha segítettünk valakinek, az természetesen pálinkát, vagy valami más szeszt hozott nekünk. Idővel aztán már nem ismertem a határt. Nap mint nap, egyre több kellett. Észrevették a vezetőim is. Eleinte csak szóltak, aztán írásban figyelmeztettek, majd következett a prémiummegvonás. Próbáltam én sokszor abbahagyni, de gyenge volt az akarat. A végén előfordult már olyasmi is, hogy elveszítettem az emlékezetemet és kifosztottak, elvették a teljes fizetésemet. Sejtheti, mit mondott erre odahaza az asszony... Tavaly, december elején egy reggelen úgy éreztem, ez már nem mehet így tovább. Hallottam, hogy van egy ilyen szakrendelés, eljöttem, jelentkeztem, öt kezelést már letudtam. Az orvosi szobában — ahol beszélgetünk —, egy üres literes „kékszilva”, s egy „homoki fehér”. Az öreg rájuk néz, aztán folytatja : — Nagyon bízom benne, hogy nem fogom ott folytatni, ahol abbahagytam. Nem hozok több szégyent erre a vén fejemre. Erős emberi akarat kell hozzá, meg az. hogy elkerüljem a cimborákat. — Egy évtizeden keresztül rendszeresen ittam — veszi át a szót a szobafestő. — Tudja, hogy van ez mi- nálunk. „Mester úr, igyon egy kupicával” — krnáigaitak, én pedig sohasem mondtam nemet. Odáig fajult a dolog, hogy amikor felébredtem, szinte rosszul éreztem magam, ha nem ihattam. Remegett a kezem és a lábam, muszáj volt „bevenni” azt a két decit, hogy egyáltalában el tudjak indulni a munkába. Aztán eljött a kilenc-tíz óra és már 'megint kívánta az ember. Remegtem, ha nem jutottam italhoz. Mennyi is volt naponta? Félliternyi pálinka, hat üveg sör, egykét liter bor ... Egy hajnalon már annyira rosszul éreztem magam, hogy azt hittem, ott maradok az ágyon. Alig vagyok 35 éves. Remélem, még sok időm van hátra. Arra gondoltam: adok magamnak egy esélyt. Jelentkeztem önként és másnap már be is feküdtem az osztályra. — Nekem a barackpálinka volt a mindenem — meséli történetét a vagonfel- terhelő. — A falunkban sok családnak van szőlője, de én egyre csak a vegyesboltot jártam a barackért. Szinte már önkéntelenül is befordultam, amikor nyitva volt az ajtó. Nemrégiben temettük egyik rokonunkat. A temetés előtt és utána is, a toron sokat emelgettem a poharat. Estefelé már nem találtam semmit. Kutatni kezdtem a konyhaszekrényben és megláttam egy barackos üveget. Meg sem néztem, mi van benne, hanem jól meghúztam. Vagy három deci gázolaj lement „gégeországon”, mire ész-, revettem, hogy baj van ... Idekerültem a belgyógyászatra, s amikor meggyógyultam, rögtön áljelentkeztem erre az osztályra. — Mindenkinek javasoljuk ezt, aki ilyen betegségben szenved — mondja a szobafestő. — Ne sajnálja az időt, mert csak így van arra esélye, hogy visszakerüljön a rendes emberek közé. Ha o is ágy ah arja... A délutáni csendes pihenőt a csengő éles hangja szakítja meg. Nyílik az ajtó és két mentős egy minden ízében remegő, hatvanévesnek látszó férfit kísér a kezelőbe. Sápadt arcából tág pupillákkal mered a világba — talán nem is tudja, hol, s merre van. Átöl- tözlelik, s gyors vizsgálatok sora következik. A diagnózis: delirium tremens. A hatvanévesnek látszó férfi valójában 45 éves bányaipari technikus. — Még ő sem menthetetlen — mondja dr. Fejes Gabriella. — Igaz, most jó néhány kezelés vár rá, de ha ő is úgy akarja, akkor számára is van visszaút... tldvardy József Gázolaj a baracltos üvegben Irodalmi barangolások Ez utolsó romantikus költő Tállyán. a tanácsháza előtti kis téren áll egy szerény emlékoszlop, tisztelgésül állították az egykori táJlyaiak, a község nevezetes egyéniségeinek emlékére. Á tisztelet jeléül emelt köobeliszk egyik oldalán, a kőbe vésett sorok s a dombormű Zempléni Árpádra, a költőre emlékeztetnek, arra a poétára, akit Krúdy Gyula az utolsó romantikus költőnek nevezett. Zempléni Árpád, akkor még Imrey Árpád (a Zempléni nevet csak később vette fel) 1865. június 11-én született a Tállya melletti Üj-Világos pusztán. Ősei nem véletlenül éltek e szép nektáros' vidéken. Többségük az ital rabja volt. Némi keserűséggel írta később az egyik költeményében: „Örökségem egy név, s egy pipa voll." Szülei, Imrey András műbútorasztalos és Maurer Krisztina nem a boldog családi közösség példáját mulatták gyermekeiknek. A gyermek Árpád családi emlékei:, nyomor, perpatvar, a szőlőhegyen alacsony ház, szűk szobák, elhagyott kert, törpe fákkal. De mert ott volt fiatal, Tállya maradt számára a „legszebb világrész”, a paradicsom, Verseiben többször is írt róla. Később, amikor férfikorában visz- szatért oda, azt mondta: megváltozott, mint egy himlőt kapott madonna- arc. Zempléni Árpád az elemi iskoláit Tállyán és Pesten, végezte, míg gimnáziumba Sárospatakon járt. Patakon a jómódú diáktársai csizmáját tisztogatta. ezért kvártélyt és beneficiumot kapott Patakról Debrecenbe került. Ott ólt 1888-ig.. Díjnok volt havi 45 forintért a református egyház irodájában. majd később színházi rovatvezető lett. Az első irodalmi«, társaság, melynek tagja lett, a favágótársaság volt. Nevüket azért kapták, mert tagjai kézzel és bicskával ettek. Hogy milyen pályássá készült a fiatal Zempléni? Az Ambíció című költeményében ezt így fogalmazta meg: Az anyja így szólt hozzá: „Fiam, kijártad a hat elemit. Azt akarom, hogy naplopó ne légy-. Tanulj ki bármit, amiből megélsz. Válassz magad: mesterség van elég. Asztalos! Lakatos! Ez ócskából is csinál új vasat.’’ A költő erre így felelt: „Anyám, én nem tudom mit érzek, / Mi a költő? — De én költő leszek.” S valóban költő lett. Bár mindig volt állami állása, 1896-tól haláláig a Magyar Földhitelintézetnél hivatalnok. a költészetet tekintette élethivatásának. Első kötete 1891-ben jelent meg Költemények címmel. Saját költségein adatta ki. mint a későbbi műveinek zömét is. Mi a jellemző költészetére? A Vajda János-i intellektuális költészet hirdetéséről a vogul medvedalok átdolgozásáig, a szocializmussal való rokonszenvtől a turanizmusig bolyong. A turanizmus egyébként elválaszthatatlan Zempléni személyétől. Az volt a célja, hogy fölrázza a keleti, turáni népeket az árják ellen. Úgy gondolta, hogy csak egy turáni szövetség menthet meg minket és rokonainkat a német terjeszkedéstől. Lidércfény és káros ábránd volt ez, de mégis ennek köszönhette legeredetibb költeményeit. Az egyik legismertebb kötete a Turáni dalok.' az általa alkotott mondái és történeti hősénekeket tartalmazza. Schöpflin Aladár a romantika e megkésett pajtásáról azt irta: ..Egy tehetséges költő eszmei tévedésének szülöttei” Művének ennek ellenére nagy volt a sikere. Több kiadást megért, angolra, németre lef >rdttolták. Zempléni a finnugor, illetve turáni népmondák feldolgozásával pótolni akarta hiányzó pogány mitológiánkat is. Mivel jól ismerte a rokonnépek költészetét. Arany Jánosnál is ősibb rétegekből merített. Milyen ember volt Zempléni Árpád? Krúdy Gyula a kövekezőke' írta róla: „.. .kis termetű sörényeS, pápaszemes és rajongó arculatú férfiú volt. aki többnyire olyan széllclbélelt köpönyegben járt a Belváros sikátoraiban, mint Petőfi idejében járlak a poéták.” Kedves barátja. Vikár Béla így emlékezett rá: „Engem pompás magyarsága és minden helyzetben ragyogó vidámsága, sokszor pedig pajkos humora vonzott hozzá. Sűrűn látogattuk egymást. Én öt. a Bástya utcai kis lakásában... Zempléni Árpád a Csokonai. Petőfi és Arany Jánus- lelkű poéták közül való volt.” Amikor meghalt. 1919- ben. már mögöttünk volt az elvesztett világháború. Ö, ki a turáni népek világszövetségének megalkotására gondolt, szárnyszegett remények alkonyi világában hunyta le szemét. („Ha meghalok, állítsatok síromra / egy lángoló szövétne- ket. / Legjobban akkor égtem én is, / mikor legjobban besötétedelt.” Rajongó híve volt a demokráciának. harcolt a főrendi ház és a klérus ellen", szabadság. műveltség és szeretet volt'’a jélsziává. filozófiai problémákkal viaskodott. rokonszenvvel nézte a szociáldemokrata mozgalmat, és Krúdy szavaival élve „nemes, emlékezetes verseket irt”. „Ha még' egyszer újra várnám / E bús esztendőket, / Akkor talán másképp írnám — / De megírnám őket.” Hajdú Imre A taxis a konyha közepére rakta a csomagjait. Beriglizle az ajtót, bement a szobába. A tíz hete üres lakás émelyítően édes szaga fojtogatta. Az ablakhoz lépett elhúzni a függönyt, megkezdett mozdulatára az ablak túlfelén ne- ki-nekicsapódva az üvegnek felrebbent egy eleven test. Galamb, csodálkozott el. Galamb fészkel a párkányon, mondta, és hetek óta először elmosolyodott. A fészek szinte csak jelkép: néhány rövid, vékony, száraz ág, egy-két elszáradt fűszál, de mégis fészek, mert közepén két apró, kékpety- lyes fehér tojás. Lassan visszaeresztette a függönyt, és leült az ágy szélére. Szédült. Elfárasz- totta a hosszú út. Maga kérte, hogy engedjék haza, mert mialatt megoperálták, és teste-lelke az életéért harcolt, meghalt az apja. Apja? Felnőtt volt már, mikor elvette az anyját, sose nevelte. Csak szerette volna. S lám, mióta meghalt, már azt sem teszi hozzá: mostoha. Éjjel jött a hír a szanatóriumba.' Végighallgatja, letette a kagylót, és kért egy cigarettát. A nővér megtagadta. Szobájában sötétben a dugiból kotort elő egyet, takaróba csavarozva kiment a teraszra, de nem könnyített rajta. Aaóta csak úgy gondolja: ae »p- ja. Anóka Eszter: Galamb a feifán Mintha apja váltotta volna meg. Mintha apja halála lett volna élete ára. Hiszen a műtétbe majdnem belehalt, és azután mégis megélt. Megkísérelt visszaemlékezni arra, amit apja halála éjjelén álmodott. Sűrű. körkörösen áramló, puffog- va fortyogó, zöldesfekete iszapban járt. nyúlósan tapadt meztelen testéhez. Tudta, mennie kell, mert az iszap lehúzza de tapodtat sem jutott előbbre, feladta. süllyedt, megfulladt, a halál megbéklyózla agyát, de mégis volt még egy gondolata. hogy végre vége. többé már nem felelős magáért, megszabadult magától. Kétségbeesett sírással ébredt fel és ébredt rá. hogy él, reggelig sírt a paplan alátt, miközben agyát tüzes abroncs szorította. Anyja, húga, nem akarták kitenni a temetésnek, de ő ott akart lenni. Tudta, elég erős, és tudta, tartozik ezzel apjának. Apám. apám, te szegény, szegény ember, mondta és sirt egy sort nyüszítve, öklét ha randáivá. Most a műtét kiszolgáltatottságát, a betegségbe belenemtörődhetést átélve megértette öt. Apja évek óta gyengélkedett. Eleinte csak fáradtságot érzett, amely állandósult és el halaim," ;í n • vatta. Ingerülten beszélt . a körzeti orvosról, meri -tz panaszai hallatán szél rta a karját, hogy nem tud segíteni, mert nem lát betegséget. Apja azt mondta, hogy minden körzeti orvosnak legalább belgyógyász szakképesítéssel kéne rendelkeznie. Ö a maga fiatalsága okán idegenkedett apja panaszos fáradtságától, fájdalmait is sokáig képzelgésnek hitte, és mindig megsértődött, ha anyja — apja háta mögül integetve — értésére adta. menjen már el, mert elfáradt az apja. Hiszen csak azt az egy-két órát szánták rá hetente, és ő azt kevesellte. Rágyújtott, bár az orvos eltiltotta a dohányzástól. Ám ő dacosan úgy vélekedett. ha szervezete élni akar, éljen mindenek eilek
