Észak-Magyarország, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
ESZAK-MÄGYÄRORSZAG fr 1979. október 14., vasárnap rí-:*- *.*m tv,*.* tnvj-.-, •. •* 3f.'.vn -«• * ü •suit’».* V.'.v •C ®<: ' B i * 2>j fcS « 'M % fe 35Í ■\bfA\ \w Hát hazajött Pistike, Up fiatal barátom. Mintha egy kicsit nyú- zottabb lenne az arca, a hasánál azonban kövér, és közben lúdtalpa lett. Ki tudja, mi okozza ezelcet a változásokat? Közel félévtizedet húzott le az oren- burgi gázvezeték, hivatalos nevén a Szövetség gázvezeték építésénél. Volt minden és volt mindenes. Mielőtt' elutazott volna, sört ittunk a búcsúzásra. Aztán találkoztam vele Huszton, Bogorodcsányiban, Ivano- Frankovszkban és Guszja- tyinban is. És természetesen találkoztunk nagy ritkán, ha hazajött nagy ünnepekre, ha -elengedték, ha I ígv alakult szabadsága. Orenburg pontosan Európa és Ázsia határán van. A kenyér és a gáz városának nevezik. Amikor először jártam ott, még nem sejtettem, nem sejthettem, hogy világhírű lesz. Igaz, ez régen volt. A város akkor tulajdonképpen éppenhogy csak álmából ébredt, s az álma több mint kétszáz évig tartolt. Nem csoda, ha olyan dolgokat álmodtak, mely szerint a népszerű és ma is vásárolható orenburgi leendő, amely több mint kétszer kétméteres, nagy mérete ellenére is könnyen I belefér egy libatojásba, sőt, egy jegygyűrűn is át lehet | húzni. Ahogy elmondták, a kendők alapanyagát egy helyi kecskefajta finom, vékony, pelyhes szőre adja. Az ébredés kezdetét jelentő Nagy Októberi Szocialista Forradalom után sem történt túl sok változás ebben a városban. De aztán az ötvenes években megkezdődött az orenburgi sztyeppe, a szűzföldek meg hódítása, az ugar feltörése. amely a várost hatalmas gabonatároló és átrakó központtá változtatta. Magam is megízleltem az orenburgi búzából sütött kenyerét, s elmondhatom, hogy kiváló minőségű és . van valami egészen Sajátos íze. illata, amely — sokak szerint — az egész nagy Szovjetunióban erről tette ismertté, a város nevét. Orenburg igazi hírnevét azonban nem a kenyér, hanem a város környékén feltárt, hallatlanul nagy és értékes gázmezők hozták meg- Innen indul az a transzeurópai gázvezeték, amely 2750 kilométer hosz- szú, s meljmt Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia, a Szovjetunió és Magyar- ország együttes munkával, közös anyagi befektetéssel hozott létre. Az úgynevezett magyar szakasz földrajzilag is hazánkhoz volt a legközelebb. És itt dolgozott Pistike, és több ezer társa, több éven keresztül. Életük nem volt könnyű, hiszen a pionírok pionírjai voltak, idegenben éltek és ha még összkomfortos volt a barakk, akkor is barakkban éltek, nyelvi problémáik voltak, káromkodással vegyítették káromkodásaikat és pohárköszöntőiket. Ott voltam abban az ukrajnai faluban, ahol egy magyar szerelő és egy ukrán lány házasságot kötött. Hát ez pontosan olyan volt, mint egy matyó lakodalom. Ott volt az egész falu, sokan népviseletben, fúvós- zenekar is szólt, utána meg pengetősök, de a legszebb volt, amikor énekeltek. Énekeltek a folyóról, a Zbrucsról — amely valamikor az osztrák—magyar monarchia határát szegélyezte —, a magyar építők énekeltek a Tiszáról, holott tudtam, hogy van közöttük olyan, aki életében soha nem látta. Aztán a nóták, a dalok valahogy közös témára találtak, az Anyára, aki megszüli gyerekeit, fölneveli, kenyeret ad nekik és kezükbe, fedelet ad fejük fölé, fekhelyet fáradtságuk alá és gyolcsot haláluk óráján. Mert a mi világunkban kissé megfordult a világ. Nem a fiák temetik el az anyákat, a szülőket, hanem fordítva. Mert háború volt, olyan háború, amelyet mióta ember él a földön, nem látott a világ. Háború volt azon a földön is, ahol dalolt a lakodalom és ahol másnap tovább épült a földgázvezeték... A heverő szélén ültem és nyugtattam friss ismerősömet. Nem, kizárt dolog, nem történhetett semmi, legfeljebb késik a posta. Teljesen el volt keseredve. Falnak fordult, és haragudott rám, s gondolom, az egész világra. Nem kapta meg a szokásos levelet a feleségétől. Csodálatos adománya az embernek a fantázia. De ugyanakkor mérge is. Vigasztalni akartam, beszéltem neki mindenfélét, talán hülyeségeket is, aztán elballagtam a kantinba, innivalót hoztam, de ez sem segített. Mert nem ivott belőle. Azt mondta, ott, a szekrény felső polcán vannak a zsebkendők, vegyek abból egyet elő, öntsem rá a vodkát, s ígv terítsem a homlokára. Megtettem. Furcsa gyógymód. Nem gondoltam, hogy helyrejön tőle. Aznap este nem is jött. Csak másnap. Nem mosolygott, nem vigyorgott, nem nevetett, hanem egyenesen harsogva ordibált. és mutatta a levelet. Otthonról jött. A borítékon a címzés a felesége kezeírása. Elvonult vele. Csak akkor bontotta fel. Egyedül. Önmagában. S úgy olvasta el. Aztán azt mondhatott, amit akart. . Ebben a városban nem lehetett eltévedni. Sajnos, nem. A háború előtt — mint mondták —, közel félszáz ezer lakosa volt. most alig 3500—4000 ember lakja. De lakja. A Miskolci Házgyár előre gyártott elemeiből épült lakóházakban is. A városka egyidős lehet a békével, hiszen annak idején a németek teljesen lerombolták. A legszebbek a gyerekek. Akikről úgy gondoskodnak, hogy az ember irigyli őket. Az óvoda és a bölcsőde — amely az ÉSZAKTERV típusterve alapján készült — ideális környezetben, a folyó partján bontja meg fehér falával a sok zöldet, a füvet, a fákat, a bokrokat. Mert a környezetre nagyon vigyáztak. A gyerekek fészket mutattak az egyik fán. Sokáig kellett lapozgatnom a szótárban, amíg megértettem, hogy kánya lakja. Az ukrajnai síkságon a mi fiaink azt mondták, hogy itt vagy esik, vagy fúj. Minket a szél is hajtott hazafelé, a Boh vetrov, vagyis a Szelek istene, s úgy nekitaszított a Kárpátok lábának, hogy meg sem álltunk a hágóig. Azt mondták, ez a Vereckei. A híres Vereckei. Ahol eleink átjöttek. A buszból kiszállva, zsibbadó lábakkal sétálgattunk az élesen friss és tiszta levegőben, egy kissé csodálkoztunk azon, hogy hóval borított tájra jutottunk, ahol örök őrséget állnak az örökzöld fenyők. Tömegsír van ott, katonasír, az első világháború idejéből az út egyik oldalán, ahol osztrákok, csehek, szlovákok, magyarok, oroszok pihennek, név szerint megírt kőtáblák alatt. Az út másik oldalán szintén katonasírok, a második világháborúból, ahol ■ szintén németek, magyarok és oroszok nyugszanak, de név nélkül. A különbség csak annyi, hogy a szovjet katonák sírhalmát ötágú vöröscsillag jelzi. A hágón csend van, csak a szél korbácssuhogását hallani. És akkor hirtelen előlibben az erdőből egy sárga színű lepke. Cikázik a zöld fenyőgallyak között és a fehér hó fölött. Én még ilyet soha, nem láttam. És amikor ámulatomból becipelnek az autóbuszba és elmondom a lepkét, akkor a társaság egy része nevet, a másik része pedig nagyon szomorú. Pedig hát ez igaz. Az a lepke ott volt. Az a sárga lepke ott volt a zöld fenyőgaíllyafc fölött és a fehér hó fölött, a felhők ma- ■; giasségában, a tömegsírok virágjára várva ... Hát hazajött Pistike. Éveket húzott le ezen a hatalmas építkezésem, megem- beresedett és meg is keseredett kissé — ahogy ő mondja —, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy reálisabb lett. Most itt ülünk Miskolcon, szemtől szembe egymással. Emlékszem rá, mikor kint találkoztunk és f Gitt ültünk az ő munkás- szállásukon, és vodkát, és sört, és bort, és pezsgőt és ; ki tudja még mit ittunk. ' Egyébről nem beszélt, mint arról, hogy honvágya van. Én akkor megértettem, és 1 nem is próbáltam vigasztalni. Ügy gondoltam, vi- t gasztalja meg őt a munka és az ital. Most itt ülünk, ■: otthon, szemtől szembe ; egymással, kávét iszunk és :■ ő egyre beszél, egyre beszél, sorolja az emlékeket, i i Hajlott hátú, kopottan fehér, régi, hosszú ház udvarára néznek az erkélyes- emeletes, garázzsal, pincével épült új, falusi otthon ablakszemei. A fiatalok, meg a szülők közös munkája, sok éves szigorú takarékossága, barátok, ismerősök, brigádtagok hétvégi hajrái öltenek testet ebben a tágas-világos, mész- és parkettlakk szagú szép otthonban, ahol együtt él majd’ három generáció, legalábbis átmenetileg, amíg a gyerekek felnőnek. Mert a szülők ragaszkodását a faluhoz, a házhoz megértik ugyan, de magukra nézve már nem tartják feltétlen követendőnek. — Mi is itt maradunk—1 mondja a meghatározhatatlan korú, piros arcú asz- szony —, mint Faragó néni, itt a szomszédban. Ül egész napon át a nagy fák árnyékában, alig kérdezik meg ebben a rohanásban még azt is, hogy hogy van. A gyerekei messze laknak, évek is eltelnek, amíg erre vetődnek, levéllel is ritkán köszön rá a postás, a nyugdíj is kevés. Ha a sok munkám mellett áthívom néhány szóra, azt mondja, a magány jobban fáj, mint az ízületeiben, a derekában a szúrás. Télen alig emelinti meg a zsalugáter mohás farácsait. A fiamat kérem meg minden ősszel, hogy az udvaron csapja le az elvadult gazt, füvet, ne így érje a tél a portáját. A néni kevés szavú, önmagában ezerszer válaszolt már ezekre a kérdésekre, nem is néz fel, apró, beszédes szeme a kert gondozatlan fáin, a gyéren-szegé- nyen termő, hervadt zöld- ségágyásokon időzik. — Nehéz már a kapa is — mutatja csontos, száraz kezét —, fogytán az erőm. Ha szó is esik még valamiről, csak a múlt, a gyerekek, a tegnap. A holnanot fájdalmas, hosszú sóhaj fedi el. A bizonytalanságé, a reményvesztettségé. — Ki ez a néni? — kérdezi vissza az iskolából hazafelé tartó gyerek.ek egyikké, a legnagyobb, amolyan szúvivőféle a többi között. — Ahány ilyen kis házat lát, ott mindenütt ilyen fe- ketekendős öreg nénik laknak. Egyedül? Lehet! — Ha néha, egy héten egyszer bekopognátok, hogy segíthetnétek-e valamit, biztosan szívesen venné! Otthon a tanulás után kiveszitek-e néha a nagymama kezéből a munkát, hogy addig ő púién jen? A kislányok még a kezüket is fel nyújtják, úgy mint az iskolában. — Mindig, szívesen! Világjelenség, hogy minden társadalomban egyre több az idős korú, azzal, hogy növekszik az átlagéletkor. Megyénk lakosságának 16 százaléka nyugdíjas. Koruknál fogva idősek, de nem biztos, hogy öregek is, hogy gyámolításra szorulnak, mert vannak köztük,- a 127 ezer borsodi nyugdíjas közt sok százan olyanok is, akik hatvan- és hetvenéves koruk között még rendszeresen munkát vállalnak, de legalábbis jól bírják magukat, nem félnek egy kis tennivalótól a ház körül, éveik, évszakaik derűsen, kiegyensúlyozottan telnek el. Azoknak, akik Faragó néni sorsára jutottak. sokkal, sokkal nehezebb. A szociális otthoni helyek mindegyikére 23 rászoruló vár és a jogos igénylők elhelyezését ezért mindig meggondolt, alapos környezettanulmány előzi meg. Sok, új szociális otthon kellene, még több napközi az öregeknek? Kellene és épül is majd. Az idős embereknek ételt, nyugalmát adó napközik befogadóképessége az országos átlaghoz hasonló, míg a .szociális otthoni ellátottságot tekintve az utolsó előtti hely a miénk a megyék közt. Mind nagyobb terhet ró a társadalomra a magatehetetlen öregek elhelyezése, gondozása és támogatása. Tavaly a megyében ötezren részesüllek rendszeres segélyben, csaknem tízezer kérés alapján küldtek rendkívüli segélyt a rászorulóknak. A szociális támogatás összege negyvenhárom millió forint volt. Aktív, munkás évtizedek állnak azok mögött a hajlott korban levő öregek mögött, akik most mindennapi gyámolításra szorulnak és ezt a felelősséget a társadalom vállalja is teherbíró képességének megfelelően. De miért csak a segélykeretekkel, az átadásra váró szociális otthonokkal nyugtatgatjuk önnön lelkiismeretünket? Életerős, jól kereső fiatalok, a társadalom megbecsült tagjai is elvárják, sőt fáradságot nem kímélve in- ■ tézik öreg. kezelésre szoruló beteg szüleik szociális ott- jj honban való elhelyezését! < Ha ezt pénzzel megválthat- j ják, szívesen és készségesen fizetnek is érte. Merthogy nem minden el- ! hagyatott aggastyán egyedülálló, azt mindannyian tudjuk. Faragó néni sem az, csak elhagyták. S milyen könnyű rásütni elügvetle- nedett, elaggott szülőkre, hogy összeférhetetlenek! Pedig csak a velük való törődéstől szeretnék sokan mentesíteni magukat ezzel. Élnek, persze, hogy élnek derűsen, napfényes öregkorban megbecsült idős nénik, nagymamik és nagypapák is. Ezt érdemelnék a többiek is, cserébe azért, amit ők adtak. Az utcán tovább halad hazafelé az iskoláscsanat. a szóvivő, degesz táskáját oör- getve harsánykodik, Szalvétába csomagolt, megmaradt tízóraijával egy kutyát csal a kerítéshez, hecceli vele. Nagy József örültek is annak, £ hogy hazajöhettek, vidámak. Mint Pistike is. Most meg úgy érzem, ahogy hallgatom, hogy visszavágyik. Ki tudja? Nyilván voltak ott jó barátai. Udvarolt is, lehet, szerette is azt a lányt. Ki tudja? Visszavágyik. Ki tudja, miért és mennyi időre? ... Í ? í 1 Óravee Mhm éhány perc elteltével már elő is bukkan az érzés: ismerős ez az őszes hajú asszony, Sza- laszend tanácselnöke. Nem azért ismerős, mert már valahol találkoztunk, esetleg szót váltottunk. Nem az arca, nem is a mozdulatai, egyáltalán: nem külső jegyek alapján ismerős. Másképp. Csupán néhány percnyi beszélgetés elég hozzá, hogy előjöjjön az érzés: már sokszor találkoztunk. Ezekkel az emberekkel találkoztunk, találkozhattunk gyakorta az elmúlt évtizedekben, akiket valkmi mód megtestesít, megjelenít. Az utóbbi időkben sokan elköszöntek már közülük, de napjainkban ugyancsak sokukkal találkozhatunk még. Tanácselnökök, vb-titkárok, az apparátusban a kezdeti évektől dolgozó emberek. Aliikkal beszélgetve akarva-ákarat.lan felvillannak új rendünk kialakításának, megteremtésének harminc évvel ezelőtti hőskorából a képek. Az állami közigazgatás megteremtésének kezdeti, nagyon is nehéz éveiből. Mi adja a közös ismertető vonásokat? Talán a gondolkodásmódjuk. Talán az emberekkel való foglalkozásuk mikéntje, hogyanja. Ahogyan a faluról, vagy a városról szólnak, a már eddig elvégzett munkáról, a még töméntelenül sok tennivalóról. A munkavégzésük mikéntje közös. A lelkűk hasonló. A tenni akarásuk azonos. Valahogy ezekből alakul, áll ösz- sze a sok-sok ismerősnek tűnő vonás: már találkoztunk, már szót váltottunk. A munkahely — ha szabad ezt a kifejezést használni — szintén közös vonásokat mutat. A falu, a város, az emberek sok-sok ügyes-bajos dolga. A gyarapítás, az előbbre lépés kérdései és amit úgy szokjunk nevezni: ügyintézés. Például ezek a kanyargós, szűköcske utcák, a gondozott kertfl, meszelt falú házak — akár cifra vaskerítésekkel, akár azok nélkül — megtalálhatók megyénk más részeiben is. Az óvodák, a szép iskolák, a csinos közterek természetességével együtt. Amik persze, nem maguktól valók. Miként az új házak, az új utcasorok sem. Hogy például egy új utcasor megépüljön, ahhoz mindenekelőtt szükséges valamiféle hit, bizalom: érdemes megépíteni! Jó lesz itt! Otthon leszünk itt! Hogyan, miképpen lehetne lemérni: ennek a hitnek a megszületésénél mennyire bábáskodik a tanácselnök, a vb-titkár? Pedig bábáskodik! Sok mindent tudnak ezek az emberek, akilc valamikor a fényes szelek idejében kezdték. Mármint azok, akik megmaradtak, akik a töretlen út minden fáradalmát, buktatóját vállalták és bírták. Mert nem mindenki bírta, dehogyis bírta! Sokan letértek a könnyebb, a biztosabb útra, de akik maradtak, akik vállalták a tanulást, az állandó képzés fáradalmait, kik génjeikben hozták magukkal az osztály- testvérek becsülését, szeretetét. azok bírták. És sok mindent tudnak. Fortélyokat is. Nem illő megnevezni falukat, de többet is lehetne: hogyan épült meg például egy-egy útszakasz, hogyan, miképpen sikerült rendbe hozni egy-egy közintézményt. Nem illő mondani, de tény: a fortélyok között bizony itt-ott egy birkagulyás is kelrAV'itW'iI
