Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
ÉSZAK-MAGYAR0R5ZÁG 6 1979. szeptember 16., vasárnap a liMéiméÉéi Költözködünk. A költözködés lázában él szinte az ország lakosságának fele. öreg odúkból új lakások gazdái leszünk. A régi házakból, a kolóniákból szinte alig viszünk magunkkal yalamit. Ha a régit, az öreget, a már használhatatlant elhagyjuk is, de soha ne feledkezzünk el az emlékeinkről. Láthatatlan hátizsákokban; leoperálhatatlan és láthatatlan púpként vigyük magunkkal. Mert ebből „táplálkoznunk” kell majd még és fogunk is. A kormányhatározat szerint az ötödik ötéves tervben tízezer lakást kapnak, a magyar bányászok. A Borsodi Szénbányák Vállalatnál a határozat megvalósítása során, közel kétezer új lakásba költözhetnek be a bányászcsaládok. Méghozzá korszerű, többségében központi fűtéssel, fürdőszobával, állandó meleg' és hideg vízzel ellátott komfortos lakásokba. A bányászlakás- akció megvalósítása — a nehézségek ellenére — jól halad megyénkben is. Sok helyen, mint például Al- berttelepen, olyan emberek építik a korszerű lakásokat, akik nagyon jól ismerik a régi bányászkolóniák nyomorát, s talán éppen ezért érzik úgy minden lépésüknél, hogy szinte „ég a talaj a lábuk alatt”, azaz sietniük kell, mert nem mindegy, hogy mikor költözhetnek be azok, akik az új lakásokra már régen várnak, akik már régen kiérdemelték ezt munkájukkal és becsületükkel. Mert a bányatelepek jellegzetes kolóniái részben még megvannak. Ezekben éltek elődeink. ezekben születtünk sokan, mi, magunk is. Még mindig megvannak ezek az öreg,-szinte már születésük pillanatában emberi életre méltatlan, megalázó, katonai, sőt börtönökre emlékeztető lakások, a bányászkolóniák. Ez a latin kifejezés az Idegen szavak és kifejezések szótára szerin nyolcféle értelmezést is 'kínál. Számunkra most egyedül az érdekes, mely szerint „ ... a kolónia valamely nagyüzem munkásainak, alkalmazottainak az üzem által létesített és fenntartott lakótelepe ...” Magam is jól emlékszem ezekre, hiszen ezek egyikében, illetve másikában éltem le életem majd felét. Jól emlékszem arra az időszakra, még a felszabadulás előtt, amikor különböző bejelentő lapokat kellett kitölteni, s amelyeken a kért adatok között szerepelt egy ilyen is, hogy lakcím. Erre írta oda öreg szomszédom, hogy „kincstári”. Az akkori hatóságok, már a bejelentő lapot ösz- azeszedő sánta kisbíró is kinevették az öreget, pedig, ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen nem volt miért. Mert a bányatelep, ahol éltünk, olyan kicsi volt. és annyira körülfonták, fölé- magasodtak a hevvek, hoev a reggeli napsugár is csak véletlenül talált rá. A házak többnvire egvformák voltak, sok családdal és még több gverekkel. És a kincstáré volt minden. Az utcák, az utak, a házak, a disznó- és kecskeólak, a kamrák, a templom, a kocsma, a tűzoltószertár, a bolt és az emberek is. A lakások aötaia szorosan egv- más mellett volt, énoen olyan távolságra. mint egyetlen szoba szélessége. Mindenkinek ekkora kis sáv jutott a közös udvarból, amit szigorúan mindenki elkerített. A kerítéslécek mellé olcsó szőlőfajta néhány tőkéjét ültették. Ezek aztán izzadva kínlódtak fel a napfény felé, és olyan lugassá nőttek, mint a jó ablakfüggöny; kifelé lehetett látni belőlük, befelé nem. Tavasztól késő őszig ezekben a lugasokban élték le életüket az emberek. Sokan itt is haltak meg. Itt főzött, mosott az asszony, innen nem mehetett ki a gyerek, ha rossz fát tett a tűzre, itt zsírozta bakancsát a bányász, vagy fújta a forró levest a kecskelábú asztalnál, és itt mosdott a nagy mosófazékban, ha hazatért a föld alól. Volt ott hosz- szú lóca támla nélkül, amelyen ülni, de aludni is lehetett, és erre került nagymosáskor a teknő is. De le lehetett, ülni még kissámlira, hokedlira, meg egy háromlábú székre is, amelynek homorú ülőkéje volt. A konyhában ott állt a csikótűzhely, a sparherd, — ahogy ők nevezték —, amelyben állandóan égett a tűz. Alatta volt a sok jó, száraz, munkában megfáradt fa és egy ócska faládában a szén. A stelázsi a falnak támasztotta nem létező hátát, nehezen kopó, törő, használatra türelmes edények voltak a polcokon. A kis szoba meg rendszerint hűvös és nyirkos volt és mindig sötét. A rézgombos ágyak keresztdeszkáin örök álmukat aludták a szalmazsákok, öreg ingaóra szeletelte a falon az időt, a komódon búcsúban vett festett poharak őrizték valakinek a lehelletét, a szoba .egyik sarkában pedig valami ikonféle szentkép alatt porosodtak a művirágok ... Költözködünk. A költözködés lázában él szinte az ország lakosságának fele. Öreg odúkból, új lakások gazdái leszünk. A régi házakból, a kolóniákból szinte alig viszünk magunkkal valamit. De vigyük magunkkal emlékeinket, érzéseinket, érzelmeinket. A költözködés nem mindennapi gonddal jár. Colostokkal lemérik az új lakás helyiségeinek méretét, az okosabbak le is rajzolják alapterületét. Ehhez megfelelően „szabnak”, vásárolnak új bútort, mert a régiből, a régi lakásból keveset visznek magukkal. Mit, miket is? Vannak berendezések, amelyeknek továbbélését a „csupasz” praktikum határozza el, vannak bútordarabok, amelyeket egykori használói miatt érzett kegyelet ment meg a haláltól, és vannak olyan tárgyi emlékek, mint például egy bölcső, vagy egy bekeretezett családi kép — amelyet a hagyomány, az egyetlen örökség tudata, vagy az emlékezés nosztalgiája ment meg az enyészettől. De vannak hallatlanul egyszerű készségek — mint amilyen a tésztaszaggató, vagy a habarófa —, amelyek racionális funkciójuk révé.n és azáltal élik túl a költözködést, hogy nem törékenyek. Képletesen szólyán, mondd meg, mit viszel régi lakhelyedből az új lakásodba, és megmondom, ki vagy. A két- és négykerekű kiskocsik, a teherautók platója sok mindent elbír. Az ember maga is. Elviseli az átültetés tortúráját, annak minden negatív veszélyével, és felhasználja, szinte felszívja minden pozitív következményét, járandóságát. A kicsik, a kicsinyek a felfedezők örömével szinte gondtalanul veszik birtokba az új lakást, a szülők már nehezebben, hiszen eddigi fájó és örömteli életük élményeinek, emlékeinek terhét cipelik magukon a láthatatlan hátizsákokban. A legidősebbek pedig, a nagyszülők, szinte nem akarnak elmenni a nyomorból; itt élték le életüket, itt akarják lehunyni örökre szemüket. De a kényszer nagy úr. Nagy úr a szegénység, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, az embertelenség kényszere és nagy úr a kolóniákat lebontó» romboló dózerek hangja, az új lakás újonnan festett falán megszólaló öreg ingaóra kérlelhetetlen idő múlását jelző finom kongatása. Az új falak között új szomszédok várnak ránk, az új lakásban rendszerint új bútorok, ahol a még szokatlan fürdőszoba nem „veszekszik” a könyvszekrénynyel, vagy a könyvespolccal, mert OTP hitelből jut erre is, arra is. És az új falak között egyszeri és egyetlen este köszönt ránk, amikor először álomra hajtván fejünket, megszámoljuk a szoba négy sarkát, hogy teljesüljön életünk minden kívánsága. És ha már csend van, és ha már félig az ólmok világában járunk, még akkor is emlékszünk a régi, térdre kényszerített, lerombolt kolóniából elhozott emlékeinkre, érzéseinkre, érzelmeinkre. Mint ahogy a kolóniából magunkkal hoztuk az új lakásba a cserepekben megfogant, megnőtt, virágzásra vágyó virágokat is. Ez a cserepekben levő kevés, mindössze a mi anyaföldünk. Ettől nem válhatunk meg sohasem ... Oravec János ********* *•» i u ntiir. mtt -j *1 ivrmer u«c>>eitisawjeöwn*Ä«, Hétköznapi induló Csörög az óra. Kettéhasítja az álmot, a reggel tisztaságára éleszt. Hangja lehúzza a meleg takarót, friss vízzel, szappanszagú mozdulatokkal indítja az embert. Kávé a konyha asztalán, fordul a kulcs a zárban, búcsú a délutáni viszontlátásig. Ez a nap is elkezdődött ... Szegő Imre, autóbuszvezető az alsódobszai házban ma is hajnali négykor kelt. Ügyelt rá, hogy az előírásoknak megfelelően, a tisztára kefélt zöld egyenruhában, frissen borotválva induljon hazulról. — Még mindenki aludt. Betakartam a három fiamat, a legkisebb nyolc-, a legnagyobb tizenkét éves. (Mind a három úrvezetői szinten tudja a KRESZ-t.) Ma sem reggeliztem, a Volánnál dolgozók, akik ilyen korán kelnek, nem is szoktak. Npgy óra húszkor felszálltam — utasként — a Miskolcra induló buszra. Zsúfolt járat, az LKM dolgozóit szállítja. Öt órakor, hogy megérkeztünk, a központi telepre mentem, a saját buszomért. Szeretem ezt a csuklóst, két éve kaptuk. Automata váltós, öröm vele dolgozni. — Odaült a volánhoz... — Előbb még egyszer átvizsgáltam a , kocsit. Különösebb gondom nem volt vele, az éjszakai szolgálat megnézte a futóművet, ellenőrizte a műszaki állapotát. A pályaudvarról hat órakor indultam ma reggel is Sajóbábonyba. Jó ideje ezen a vonalon járok, az utasok közül ismerek majd’ mindenkit, kialakult már a törzsgárda. Az első reggeli járattal az Északmagyarországi Vegyiművek dolgozói utaznak. Tíz óra tizenöt perc. A sajóbábonyi busz azonnal indul a kocsiállásról. Az utasok már elhelyezkedtek, Szegő Imre buszvezető indít. Délután négyig összesen hét fordulót tesz. Szerencsés utat! * Miskolcon, a Tanácsház téri tejbüfében reggel hattól nyolcig fordul meg a legtöbb ember. — Amióta megkezdődött az iskola, teljes a nagyüzem. A környéken jó néhány intézmény van, néha az ajtónál a sor vége. Elkel a reggeli hajrá, — mondja Dienes Istvánná, boltvezető. — A tejivó dolgozóinak mikor kezdődik a nap? — Jómagam fél ötkor kelek, negyed hatra már mindnyájan itt vagyunk. — A péksütemény mindig időben érkezik? — Elvétve fordul elő csak késés. ’Évek óta ugyanazok a szállítóink, jó a kapcsolatunk. Menetrend szerint itt a négyszáz zsemle, kifli, százötven túróstáska, száz lekváros bukta ... nem sorolom tovább. De a gyerekek még ma is a kiflit szeretik a legjobban. — Nyolc óra lesz öt perc múlva. Mi a következő teendő? — Kifőzzük a tésztát. Túróscsusza lesz. * Dr. Mády János főorvos nyolc órakor .lépett be a megyei Vértranszfúziós Állomás ajtaján. Mint mindig, ma is patikatisztaság fogadta. Az éjszakai ügyelet jelentése szerint, nyugodt volt az éjszaka: Borsod egyetlen kórházából sem kértek sürgősen vért. — Nyugodtabbak a szeptemberi reggelek. Pillanatnyilag is 550 palackunk van készenlétben. Reggel megérkezett a megyei kórház kocsija, elszállították a biztonsági készletet. — Ma is, mint mindennap, felöltötte a fehér köpenyt ... — Végigjártam az állomást, ellenőriztem a hűtőkamrákat. Valamennyi rendben. — Hová indult ma reggel a vérellátó állomás autóbusza ? — A MÁV Pályafenntartási Főnöksége ^dolgozóiért. Reggel fél hétre harminchat véradót szállított az állomásra. A vérvételi asz- szisztensek már elvégezték munkájukat. A véradók megkapták a szükséges védő italt, a busz elindult velük a munkahelyükre. Köszönet, mind a har- minchatuknak a segítségért! * — Honnan jöttek? — Egyenesen Hajdószo- bószlóról. öt mázsa huszonnégy kiló halat szállítottunk. A kora délelőtti órákban a Búza téri vásárcsarnok előtt álló teherautó csak úgy árasztja maga körül a halszagot. A platón hatalmas gumikötényben Szilágyi Bernát, a hajdúszobosz- lói Bocskai Halászati Termelőszövetkezet tagja. — Reggel' hat óra előtt értünk ki a szoboszlói halastóhoz. Félórába se tellett, míg a halászok partra húzták a zsákmányt. Most jött el a tükörponty lehalászásának is az ideje. A halászok a tóról egész a teherautóig hozták a pontyot, itt a társammal beleborogattuk a kádba. Indultunk is, kilencre már Miskolcon voltunk. Hetente kétszer hozunk ide halat. — Csak tükörpontyot? — Dehogy! A másik teherautó a .,vadhalat” szál' lítja. Csukát is, dévérkesze- get is. De ezeket a Hortobágy folyóban halászták. — Ismeri Miskolcot? — Csak a vásárcsarnok környékét. Nyolc éve járok ide, de délre már vissza kell érni Hajdúszoboszlóra. — Mit ebédel ma" — Halpaprikást. Mikes Márta Dessewffy László: *3 jsy a*- A I S\ A © A a p % äj f 8 k f £ *r> I Mi &" 12 Mtm %'!***' Saw' ke $1 hüg&r H ü Szerettem és utáltam a régimódi vendéglőt rusztikus berendezésével, az öreg kályhákat, a bolthajtások alá függesztett, középkort utánzó csillárokat. Szerettem, mert a férjem tervezte, és utáltam, mert végül nem teljesen az ő tervei szerint valósult meg. De még így is figyelmet érdemeltek a múzeumba illő cseréptálak, a rézedények és ónkupák, az ide csalogatott külföldi méltán elbámult, ha csak szikrája is élt benne a sznobizmusnak. Engem azonban mindig zavart, hogy bár külön- külön minden valódi, itt, az egész együtt mégis hamis, mert emlékeztem azokra a nem túl régi időkre, mikor a sok száz évessé patinázott étterem még közönséges kiskocsma volt, ócska topéttszékekkel, bádoggal borított pulttal, és környékbeli házmesterek fröccsöztek a barnára mázolt asztaloknál. Persze, ha meghagyják csapszéknek, most nem itt ülnék Bachmannal, hanem egy másik, előkelősködő vendéglőben. Egy igazi nyugatnémet mérnököt nem kalauzolhatok bárhová.' Egymillió dollár rettenetes pénz, és ráadásul nem is mi kapjuk, hanem adjuk. Ennek fejében napokon át hurcoltuk vendéglőről vendéglőre, látnivalótól látnivalóig, mintha fogságunkba esett volna, míg mindenki elúnta, és végül teljesen rám maradt. — Boldog ország! — szólalt meg a parfénál Bachman. — Itt mindig ráérnek az emberek? — Igen. — A pincér kezét figyeltem, s a borospalack bonyolult bukórepülését, amint a pohár szájához közelít, de egy cseles mozdulat mégis elejét veszi, hogy egyetlen csepp is kifusson a fehér da- masztra. Igen? Miért helyeselek? Hiszen nemcsak Bachman nyugtalan, hanem én is, ezer dolgom lenne, és ha végre leráztam a németet, csőstül szakadnak majd nyakamba az udvariasságból elhalasztott teendők. — Boldog ország... De nekem este indul a gépem haza. Meddig tart még ez a huzavona? — Huzavona? Hiszen mindent rendben elintéztünk! Aláírtuk a megállapodást, átvettük a berendezéseket, átutaltuk a pénzt... — Vagyis jog szerint már semmi közöm a gépeinkhez? És a jótállás? Mikor küldhetjük a szerelőket? — Kedves kolléga úr! — Azt hiszem, kicsit szokatlan lehetett számára, hogy egy asszony kollégázza. — Kollégám, szeretném mégnyugtatni, hogy nincsenek hátsó gondolataink. De ez idő szerint még kicsit korai a szerelésre gondolnia. 1 — Korai? De hiszen az önök kérése szerint szállítottunk. Nem akarják felszereltetni? Akkor a jótállás... — Szeretném megnyugtatni ... ha erről egyáltalán szó lehet. De teljesen a saját felelősségemre. Ígérje meg, hogy senkinek sem mondja el, amit látni fog... — Csak nem katonai titok? — Bachman kényszeredetten nevetett. — Ugyan! Egy könyvtár? De ígérje meg ... Megígérte. És mert ma rajtam volt a sor, intettem a főpincérnek, és nagyvonalúan táskámba süllyesztettem a szalvéta alatt szervírozott számlát. Tegnap hatan voltunk Bachman vendégei az Irodától, ma egyedül az én vendégen). Megtéríti ezt valaki? Neki otthon becsületszóra elhiszi a cége, hogy költségei merültek fel, de ha én el akarnám számolni ennek az ebédnek a számláját, összeomlana a pénzügyi osztályunk. Negyedórával később a Palota belső udvarán álltunk, a szörnyű drótkerítésnél, amely emberemlékezet óta rondítja a híres díszudvart. A kerítés mögött egy halom repedezett deszka tövén girhes macskák rágódtak az eléjük löttyentett krumplifőzelék maradékán. Szerettem volna, ha Bachman inkább hátra néz, az elkészült
