Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

1979. szeptember 16., vasárnap

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7

Hordóankét

öpálfényben úsznak a csúcsos sátorhegyek. Szelíd, langyos ősz melengeti a domboldalakat, érleli a Me- gyér. Király-hegy, Gombos, Mandulás, Hosszú-hegy kordonról csüngő, tömött szőlőfürtjeit. Egy-egy lágykóbor szellő felénk is elhozza a furmint, hárslevelű, muskotály illatát.

Ide az ardói termálmedencébe, ahol nyakig állunk a meleg vízben. Csak a fejünk látszik ki belőle, mint valami borzas, libegő gólya. Délelőtt van, csendes a fürdő: a gyerekek iskolában, a felnőttek munkában. Kevesen vagyunk, többnyire közelből-távolból való idősebbek, nyugdíjasok. Amolyan ráérősük. Négyesötös csoportokban diskurá- lunk. Időközönként szippantunk egyet az erre áramló szőlőillatból, s máris kész a téma.

— Keresik a hordót — kezdi a beszélgetést az erdőhorváti vendég.

— Keresik, mert kevés a kádár — így az erdőbényei. — Az öregje kihal, a fiatalok meg nemigen választják ezt a mesterséget. Mert nem könnyű ám csapkodni egy életen át a szekercé- vel. Erő kell hozzá, nemcsak mesterségbeli tudás. Nálunk is már csak két kádár faragja a dongákat. Valamikor egy céhre való volt belőlük.

— Pedig szép pénzt lehet vele keresni — kapcsolódik a beszélgetésbe a szerencsi társunk. — Aztán maguk szerint melyik a legjobb hordó? — kérdezi, majd hozzáteszi: „En a tölgyfára szavazok, abban érik legjobban a bor”.

— A bor igen, de a szilvapálinkának az eperfa- hordó a legjobb. Aranyszínt kap benne. Persze, hagyni kell két-három évig is. Akkor az ereje, akár a szelídített tűz, az íze, illata meg felséges, mint a legjobb orvosság.

— Jó az eperhordó, kétségtelen, de vigyázni kell vele, mert a fája kicsit porózus, idővel elillanhat belőle az alkohol.

— Ez a tölgyfahordóval is megeshetik, ha fiatal fából készítik. Ezért kell a dongákat öreg tölgyből, annak is a belső részeiből faragni, az az igazi hordó. Csak hát öl)—80 éves tölgyfánk kevés van, azt se dongának vágják ki. Drága hát az ilyen hordó, már a tíz forintot is meghaladja literje.

— Az igazat megmondva, én szívesebben veszek használt hordót, mint újat. A régi már át van itatódva, jól összeállt, megtartja a bor teljes tartalmát, minden értékét. Persze, vigyázni kell, hogy azért a hordó ne legyen túlságosan régi, meg hogy dohot ne kapjon.

— Tudják-e, hogy az akáchordó se utolsó? De ilyet keveset csinálnak manapság, mert nagyon kemény fa, nem könnyű a dongákat ki faragni. Meg aztán Hegyalján megszokták, hogy a gönci hordónak a tölgy az igazi fája. Pedig az akáchordóban is kiváló bor és pálinka érlelődik.

— No, én meg azt mondom — szólt bele a hordóügybe egy eddig hallgatag fürdőző —, az a legjobb hordó, amelyik mindig tele van ...

— Maga mondta a legokosabbat — fordultak feléje a hegyaljai hordószakértők. s nevettek-nevettek rajta olyan édesdeden, hogy a meleg vízben a könnyeik is kicsordult tőle.

(hej)

A művezető szabad szombatos volt. Mehetett volna, ahová kedve tartja: kirándulni, horgászni, vagy éppen az anyósa meglátogatására. A felesége unszolta is eleget.

— Látod, milyen vagy? Van egy fél éve is, hogy nem jártunk a mamánál. Mit számít ez neked!... A levélben is írja, hogy ...

— Tudom, tudom, azt írja. hogy már igen szeretne látni bennünket, meg a gyereket is. Hát nem bánom! Elmegyünk! De nem most. Eljön annak is az ideje.

Nem volt nyugta. Kiment a kertbe, de nem fogott rajta a munka. Szeretett kertészkedni, de most tehernek érezte. A gyereknek is csak ímmel-ámmal vá- laszolgatott, türelmetlenül, idegesen. Nem is bírta sokáig. Csak úgy. ingvállban indult útnak. A felesége a kapuból kiabált utána:

— A kabátod!...

— Nem kell! — legyintett. — Nemsokára jövök.

Közel lakott a gyárhoz, új, szép családi házban, amit jól gondozott nagy kert ölelt körül. Megtermett ott minden, amire egy kis háztartásban szükség van. Még kísérletezett is valamiféle újdonsággal — sikerrel. A siker — egyelőre — csak a gyárban hagyta cserben. Amikor kinevezték az új üzembe művezetőnek, feszült benne a tettvágy. Nagy kedvvel, szorgalommal és még nagyobb felelősségtudattal látta el feladatát. A próbaüzem minden keservét és kín iát átvészelte már. úgy számította — másfél hónán múltán — elérkezett az ideie annak

Is. hogy ne csak selejtet termeljenek. Nemcsak ő volt így. hanem az emberek, a beosztottiai is. Minden alI kálómmal izgatottan állták körül az öntőformát, szorongva várva az eredménvt.

A próbaüzemre adott idő vészesen csökkent. De az új termék, a .minőségileg is kifogástalan gyártmány, csökönyösen váratott magára. Pedig előírás szerint betartották a technológiát, már nem is tüdják hányszor, szinte milliméterenként vizsgálták meg újra és újra a rendszert, a kemencétől kezdve a legkisebb szelepig. Minden tapasztalatot százszor is összegeztek, következtettek. vitatkoztak majdhogy hajba is kaptak, de a kudarc okának a nyomára nem jutottak.

— Ö. te átkozott! Olyan szép neved van — morgott magában —. mégis milyen rútul becsapsz. Bonamid. bonamid! Mégse fogsz ki rajtam.

Valóban szép nevet adtak ennek az új műanyag terméknek. Egy kicsit olaszos, egy kissé titokzatos csengésű a szó, ami az új gyártmányt jelöli. Még csak fájdalmat. kínszenvedést okoz, meg se született valójában, csak elméletben létezik.

Az eddigi, valamennyi öntés végső tapasztalata mindig ugyanaz volt:szeny- nyezett az anyag. Először a berendezéseknél, az egész rendszer átvizsgálásánál jöttek rá erre. Máris a naplóba került az utasítást:

— Megkezdeni az öblítést.

Igaz, időbe telik, meg több munkát is jelent, hiszen az öblítésre használt anyagot vissza kell nyomatni, hogy újra feldolgozzák, kristályosítsák. De talán megéri. A fiúk — mert többnyire fiatalok dolgoznak itt —, nagy nekirugaszkodással láttak munkához.-**3»*ST*<

Az öntéskor az eredmény ugyanaz volt. Szemügyre vették ekkor a gyorsítót, hátha ez okozza a bajt. Kiderült: ez is szennyezett.

— Hogy az a ... — cifrázta a szavakat néhányuk —. hát nem tudunk ezen változtatni? !

— Valamit tenni kell — állt elő a javaslattal egy fiatal technikus. — Mégpedig azt, hogy kérjünk más gvártól gyorsítót, talán az segít.

zvmikor megérkezett a huszmernyi szállítmány, még nagyoob izgalommal es körültekintéssel készítették elő a következő öntést.

A cső alakú forma mar a heiyen ant. Elérkezett a varva vart pillanat is. .senki nem mozdult az öntőforma mellől. Aki a műveletet vegezte, meg a nyelvét is kidugta a nagy igyekezetben, nehogy valamit is elvétsen.

Az eredmény letaglózta valamennyiüket. Kezdtek mindent elölről. Ha valaha, most minden ember a fedélzeten volt.

Amikor a művezető közéjük toppant, meglepődve néztek rá, de a következő pillanatban már cinkosan összevillant a szemük mintha azt mondták volna élő szóval, hangosan:

— A főnök se nyugszik.

Amikor röviden tájékoztatták a helyzetről, hirtelen eszébe villant:

— Hátha az öntőforma okozza a bajt! A rendszerben néni lehet baj, a gyorsító is tiszta — vette számba a fokozatokat. — Csak itt lehet kereskedni.

Már mozdult is. hogy kiadja az utasítást.

— Láss csak hozzá öregem. de ne kapkodd »1. Tiszta legyen az a forrna, mint a oatvolat. Ügv csináld. mintha orvosságot töltenénk bele!

— Kéne ehhez is valami szerkentyű — szólalt meg ekkor egvikük. — Kézzel tisztHani a formát '"Salá'^b fél óra. S nem is olvan *ö- kéletes

— Most nem ez a lei- fnntosahh! — lom-intett a műve’“*ö — Majd azt is me'm’díiik.

A bonyolult rendszerben t ezalatt mind közelebb jutott az öniés pillanatához az ói tarmék

— Most már nem lehet-- Ili ■'*'ijfnnnlnn-'*

n

vni'.-or leh-n- | tettek neki. hoev minden ? Vészen áll a naev Pillanathoz

Az is elérkezett, Már mindenki a h el vén állt. s mint pay zenekar a karm«ste*''-e,

ű«v figyeltek a művezetőre.

— Sikerült! — kiáltott fel az öntőforma fölé hajló fiatalember. — Sikerült! — ismételte meg még egyszer..

A szó úgy dörrenl. mint egy puskalövés. Mindenki odarohant, mindenki látni akarta az újszülöttet, ami már nemcsak elméletben van meg ...

A művezető is jókedvűen tért haza. Ütközben még vett egy tábla csokit is a kislányának, a feleségének meg egy szép. cserepes virágot. Széles mosollyal fj nyújtotta át a hirtelen aján- -j dékot, s derűsen kérdezte:

— Holnap ugye vasárnap?

— Igen! — bólintott a felesége.

— Csomagolj asszony! Utazunk ...

— Csak nem? — hitetlenkedett.

— De igen! Megyünk a mamához. Már ideje. Egy fél éve is talán, hogy nem jártunk nála.

Tóth Ferenc

épületszárnyak felé és méltányolja a történelmi kulisszákat, de ő csak a korhadó állványzatot látta.

— Még mindig befejezetlen? Akkor hová teszik a gépeinket?

Válasz helyett belöktem a kaput helyettesítő deszkaalkotmányt. Nagy Szulejmán óta nem volt ilyen könnyű dolga senkinek, ha be akart jutni. Évekkel ezelőtt, mikor Bachman először járt itt, volt ezen a szárnyon némi élet, bizonyára úgy képzelte, hogy most még lázasabb munkát talál, hiszen ők mindig a belejező stádiumban szállítanak.

Az éjjeliőr — délután fél négykor — komótosan nyitott előttünk ajtót. Feltárult az elvakolatlan csövek, lerakatlan márványlapok, falból kilógó vezetékkötegek annyiszor látott világa. Hol vannak már azok az emberek, akik valamikor elkezdték ezt a helyreállítást! És hol, akik aztán újra- és újrakezdték, mindig elölről. Húsz évem telt el így, és lehet, hogy soha nem fogom készen látni.

Ez itt az igazi, szép, magyar fájront! Szerteszét hagyott szerszámok, rozsdás szögön lógó munkaruhák, eldobált zsírpapír, porlepte sörösüvegek, mintha egy képzeletbeli Vezúv kitörése akasztotta volna meg a munkát örökre. Nekem ugyan éppen elégszer volt már részem efféle látványban, de most, hogy a német szemével kellett viszontlátnom, majd elsüllyedtem. Mintha otthon lepett volna meg, mosatlan edények között, koszos pongyolában. A háború után, mikor eldobált fegyverek, bú- torroncsok, üszkös gerendák között először jártam itt, nem éreztem annyira, hogy ez a mi szennyesünk.

Bachman azonban rezzenéstelen arccal vonult a folyosókon, mintha csak ő gyújtotta volna fel valamikor a várnak ezt a szárnyát, hogy harminc évvel később legyen hová eladnia elektronikus vezérlésű csodaliftjüket. Aztán rendezettebb folyosóra kanyarodtunk, s egy már bevakolt, beablakozott terembe, jókora ládák közé. De az örökké fütetlen építkezés pince- nyirkossága itt még kellemetlenebb volt.

— Itt akarják tartani? — megszámolta a ládákat. — Ki se csomagolták? És ha ócskavasat szállítottunk?

— Kizárt dolog.

Csak egy kicsit rángott a szája sarka, egyébként uralkodott magán. Ö uralkodott? És én? Ebben a pillanatban irigyeltem a terroristákat, akik a világ megmagyarázhatatlan gubancait erőszakos tettekkel akarják szétbogozni és kiegyenesíteni. Miféle értelmetlenségek, mulasztások és maga az idő múlása gubancolták ezt az építkezést ennyire? Hiszen én kezdettől itt dolgoztam, szinte az életem ment rá. Milyen szép lehetne itt most minden. Magyarázzam ennek a szikkadt üzletembernek. aki maga is csak alkalmazottja niás, még szikkadtabbaknak, hogy az ő liftjére van pénzünk, de arra, hogy a saját embereinket megfizessük és rendet csináljunk közöttük, arra nincs. És mivel annyi mindent nem mondhattam el, de nem tagadhattam meg a jogát ahhoz, hogy tisztességes üzletemberként járjon el, hogy megértse, miért néni tartunk igényt keményen megfizetett szolgálataikra a szerelésben, mégis azt hittem, valamiféle magyarázattal tartozom neki. Hogy ne csak ezt lássa. Ne egészen csak ezt. Csak ezt, ami itt van, nézze azt a másik oldalt, ami

mégis kész. Mit mondjak? Miért? Hogy átok? Felelőtlenség? Bürokrácia? Hiszen magam sem egészen értem.

Bachman a ládáit, a mi ládáinkat tapogatta, nézegette, hogy kiállják-e a rájuk váró viszontagságokat. A ládák, amelyek talán itt fognak felejtődni, ha magam is nyugdíjba mentem, és valaki nagyokos közben egy újabb csodaliftet rendel, ami még ennél is többet tud, noha azt sem tudjuk, hogy ez mit tűd, hiszen mi mindenre nem szánták, hogy ez helyettesíti majd a siklót, de hogy mégsem, hanem a könyvtárat szolgálja ki teljesen ...

— Jöjjön, kolléga úr, igyunk még egy kávét !Mit is reméltem? Szerettem volna minél előbb eltávolítani, hogy elfelejtse, amit látott. Hová vigyem, egy másik luxuskocsmába ?

Lakásom ablakaiból éppen ide látni. És onnan mennyire más! Ami közelről elrettentő, onnan a világ legszebb, legérdekesebb panorámája. Itt minden gyönyörű, csak nem szabad közel hajolni hozzá. Reméltem, hogy ablakunkból eltörpülnek a részletek, és feltárul a nagy összefüggések harmóniája.

Szép a lakásom. Nem mert építészek vagyunk. hanem mert hivatásunk a környezet megszépítése és ez nemcsak pénzkérdés. Még mindig igazolni akartam magunkat, és reméltem, hogy ezt némán elvégzik helyettem a könyveim, a képeim, a régi bútorok, szőnyegek, a lakásunkban szétáradó zene, a virágok, a panoráma.

Mikor Bachman belépett az öreg bérház előcsarnokába, és meglátta a liftünket, felcsillant a szeme. Talán csak liftben tudott igazán gondolkodni. — Jugendstil! — El sem tudta képzelni, hogy ilyen öreg, a szecesszió korából ittmaradt jószágok még működjenek. Igaz. gyönyörű darab volt, békebeli háztulajdonosok büszkesége, mahagóniból, gyöngyházberakással, csiszolt és maratott üvegtáblákkal. Valahogy a háború és a sok tüzelőfuvar is megkímélte, pedig a teherlift már a háború óta nem működött. De ez, ez még mindig járt!

Aztán, mikor elhagytuk a második emeletet, nyekkent egyet és kemény zökkenéssel megállt. Messze a magasból a motor keserves hörgése hallatszott. Legalább

két éve nem volt vele semmi baj, már' el is felejtettem, hogy időnként bedöglik. Bachman, a világ legjobb liftgyárának legjobb szakembere, azonnal felmérte a helyzetet, de ajtólökdösés, vészcsengőnyomás, gombráncigálás itt semmit sem ért.

Még ez hiányzott! Nálunk már nincs házmester, csak valahol a harmadik házban egy tömbfelügyelö, az se ismeri a liftünket. De most még csak én tudtam, hogy Bachman, ez a sietős, elfoglalt ember, akivel négy napot lopattunk el semmiért, mert nem akadt, aki meg merje mondani azt a képtelenséget, hogy a méregdrága liftjükre valójában nincs is szükT ségünk, ez a kiszámított idejű ember ma már nem fog hazarepülni, mert órák kellenek. hogy valaki, ha hallja is a döröm- bölést, rászánja magát a segítségre, és idehívja a tömbmestert, aki azt se tudja, hogy a pincében miféle kurblival kell feltornázni bennünket egy olyan pontig, ahonnan majd létrával kimászhatunk.

De ez még messze van, rettenetesen messze!

B

Az első ütéseket higgadtan, sőt bizonyos rutinnal mértem a szép. intarziás mahagónifalra, hiszen nem először történt ilyesmi velem életemben. Rekedtem én már iégó- pincében és páternoszterben.' földalatti vasúiban, és zárták már rám irodát feledékeny takarítónők. Tudom jól hogvan kell kiabálnom, rikácsolnom és döngetnem ajtót-íalat. De tudtam azt is. hogy akkor többé nem vagyok önmagam, nem lehetek az a .tökéletesen civilizált, ápolt, önérzetes. egyenjogú. Választékos ízlésű asszony, aki még percekkel ezelőtt voltam, mert a helyzet fúriává vadít a kényszer természetemmé válik, hogy most még higgadt vagyok, de percek múlva már tombolni fogok, és szorongatott helyzetemben még | a kézigránátot is elhajítanám boldoggá tenne, ha látnám összedőlni a világot.

Bachman riadtan, a sarokba húzódva i leste, hogy leráncigált cipőm sarkával ho- j gyan püíölöm a lift oldalát.