Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. szeptember 30., vasárnap ING CSE7. — Apuka, én átöllözletem magát — mondla az öregember embernagy fia, és vi%;zaforduIt az ajtóból. Le- tclle az asztalra az aktatáskái, és a régimódi szekrényhez lépett. Kinyitotta nyikorgó ajtaját, és szinte belebújt. Hangja ugyan elhalkult, mintha hordóból jött volna, de az öregember jól hullotta, amit mond. — Tiszta inget adok magára. Ha délután meg találna halni, ne mondja, aki megtalálja, hogy koszos gúnyában hagytuk, hogy nem gondoztuk. Az öregember az ágyban fáradtan elmosolyodott. Mint valami asszony, úgy kotorászott otthonosan az öregember embernagy fia a szekrényben. Három inget talált. Egy fehéret, egy kockásat és egy barnát. A fehéret bontotta ki a régi vasalásból. Mintha csiptetők lennének az ujjai, úgy tartotta a fény felé az inget. — Egy gomb hiányzik rója — mondta anélkül, hogy az apjára nézett volna, — De nem varrom fel. Úgysem látszik a dunyha alatt. Az ingesere könnyen ment. Az öregember nem hagyta cl magát, madárteste mozdulataival segített a fiának, s közben nézte az arcát. Ilyen közelről úgysem látta, mióta embernagy lett. Érez- 1e a lehelletét és látta a halántéka alatt azt az anyajegyet, ami a felesége arcát is díszítette. Fia kgzemoz- gása, akaratos, céltudatos, fürge mozdulatai is feleségére emlékeztették. Csak a tapintása volt egészen más. Lúdbőrös lett az öregember teste. — Csak nem fázik, apuka? — kérdezte a fia. Az öregember nem válaszolt. A fiú gyorsan kifordította az apját az egyik ingből, és a másikba rakta. Álláig ráborította a dunyhát,’ aztán körülnézett. Közben ezt hadarta: — A levest itt hagyom az éjjeliszekrényen. Holnap megint, eljövök. Aztán elment anélkül, hogy visszanézett volna. Az öregember látta a hátát az ajtóban. Aztán hallotta a zár kattanását és a neszt az ablakban, ahogy a virágcserépbe tette a kulcsot. így voltak megállapodva. hogy a szomszéd időnként bejöhessen, meg az orvos is. . ... Az öregember mozdulatlanul feküdt a dunyha alatt, a frissen vasalt ingben. Kopasz feje belesüppedt a párnába. Szeme sem rebbent, csak nézte a kézzel is köny- nyen elérhető mennyezetet. Légyfogó lógott le róla, egészen közel az ágy és az öregember fejéhez. Ezt is a fia rajzszögezte fel, hogy ne bántsák a beteget a szemtelen legyek. A kis szobában csend, mozdulatlanság uralkodott. Csak az éjjeli- szekrényen ketyegett szabályosan az öreg csörgőóra. Dél múlott valamivel. Ilyenkor csendes ez a félreeső utca. Az ággyal szemben levő ablakon az öreg függöny erősen megszűrte a napsugarakat, de annyi mégis bejutott a szobába, hogv az öreg, barna bútorokról visszaverődve aranyszínű nyugalomba burkolják az öregember csontos arcát. Váratlanul megmozdult az öregember feje felett a légyfogó. Mintha puhán léghuzat ütötte volna meg, kissé kilengett. Az öregember mindjárt észrevette, hogy légy szállt a mézgás papírra. Figyelni kezdte a vergődését. A légy lábai beleragadtak a ragasztóba, szabadon maradt szárnyaival azonban erősen dolgozott, szabadulni akart. Ettől ismét megmozdult a mézgás papír. Kitartóan, teljes erőből, szünet nélkül és sokáig mozgatta szárnyait a légy. Zümmögő hangját jól hallotta az öregember. Aztán egy idő múlva elhallgatott, mozdulatlanná vált. „Biztos kifáradt, és pihen egyet” — gondolta magában az öregember. Továbbra is figyelte a legyet, várta, mit fog csinálni, mikor kezdi újra, mikor mozdulnak meg ismét az apró szárnyak. Olyan közel volt hozzá a légyfogó, hogy fáradt szemével is jól látta a légynek mind a hat lábát, a megdermedt, csillogó szárnyakat. Talán negyedóra telt el, amikor a légy ismét megmozdult. de most nem a szárnyaival, hanem a lábaival. Az öregember pontosan követte minden mozdulatát, ahogv nagy nehezen oldalt fordult a mézszínű papíron. Egy teljes kört írt le. megfordult maga körül. Mozdulatai .lassúnk voltak, s most látszott, milyen hosszú lábai vannak. Közben azonban meg-me'mihent. Fl-e1- engedte magát, s lassan eltávolodott a testének felső része a mézgás papírtól, amennyire a ragasztó engedte. Egv kis Pihenő után újra megindult. De most már nem masa körül forgott. hanem elindu1* lassan lefelé a papíron. „Biztos a papír végét a rabság végét keresi — jutott eszétle az öregembernek. — Pedig innen nincs szabadulás. A ragasztó olyan a léevnek, mint az embernek a bilincs. Minél jobban rángatja az ember a kezét, annál fájdalmasabban szorítja a vas. Minél többet mozog a légy, annál jobban beleeszi magát a ragsztóba. Minél inkább meg akar szabadulni, annál inkább fogoly lesz.” Elfordította a fejét a légyfogóról. és az ablakra nézett. — Beborult — motyogta. — Beboruit az ég ... Nehezére esett a beszéd, szemhéjai is egyre súlyosabbak lettek. Már azt sem érezte, hogy egész testét kiverte a veríték. „Aludni .lenne jó — mocorgóit még benne a kívánság. — Elaludni. De nem lehet. Traktor hangja dörömböl a dróthálós kapun. Fúj a szél. Nagyon fúj a szél. Haüado- zik az alma fa a ház előtt... A torma az út szélére szorul. Kinek kell? Ki kíváncsi rá? Húsvét még messze van.,. Vizet merít egv asz- szony, fehér a kendője... Galamb repül az égen... Ballag valaki a réten ... Fenyőfa nő a homokon ... Csenevész, mint a tengerpartokon. Az állandó szélben ... A szélben ... Szőlőlevelek húzzák a hajamat. Marasztalnak...” A pihegő öregember felett a mézgás papíron a légy összerántotta magát.. Lábait maga alá húzta, potrohút lassan a fejéhez közelítette ... Másnap reggel a szomszéd szólt az orvosnak, meg az öregember embérnagy fiának. Az orvos az ágy mellett állt. a szomszéd a szoba közepén, az, asztalnál. Az öregember embernagy fia az ajtófélfának támaszkodott. Nvitott, könnyes szemmel feküdt az ágyban az öregember. Az orvos két ujjal óvatosan levette az öregember melléről, kezéről a légvfogópapírt, és az éiieli- szekrénvre telte. Megcsóválta a fejét, aztán az asztalhoz ment. Kibontotta a táskáját. Papírt, tollat vett elő, és írni kezdett. Később visz- szalépett az ágyhoz. Még egyszer ránézett az öregember arcára, apostol-kopasz felére, beszédre álló. merev ajkára, az üveges szemekre. Aztán az éiieliszekrénvre telt mézgás papírra tévedt a tekintete. Ekkor vette észre, hogy egy légv van rajta, A hátán fekszik, és mozgatja az egyik lábát... KÁTYÚ í I Oravce János Az izzó sugarakat lövellő nap mái túljulult a delelőponton. A múló idő, mint láthatatlan hírvivő, végigsurran a perecesi ház^k között. Ajtó, kapu nyílik, csapódik. Utcai ruhába öltözött, többnyire nehéz léptű férfiak. köztük néhány lány. asszony, ballagnak az autó- buszmegállóhoz. Mozgásuk még magukon őrzi a délelőtti munkálkodás fáradalmait. Tömör kérdések, szűkszavú válaszok. — Haladsz az építéssel? — Ahogy egy asszony, meg egy gyerek segítségével lehel. A hét végén néhány haver eljön segíteni a brigádból. — Láttam, bütykölted a kocsid. Sikerült? — Rámegy még a holnap déleiöttöm is. A köze'ben fűrész süvít. — A Pista se tud aludni. Ha ez nekifog a munkának, meg se áll az éjszakai műszakig. — Hiába, muszáj hajtani, ha az ember többet akar adni a családnak. A párbeszédeket mintha kettémetszenék. Elegánsan öltözött nő, őszes hajú férfi érkezik. Az asszony pillantása mereven az úttest egyik pontjára szegeződik. — Látod, Ákos? (Nevezzük így a férfit.) — Kátyú! Ezek a hazai utak! — Megcsinálhatnák — mormogja a férfi. — Ugyan — biggyeszti le gunyorosan ajkát az asszony —, itt?! Bezzeg olaszban, ott tudnak építeni! — Jó utak vannak — helyesel a nő társa. — S milyen az üzletekben a kiszolgálás! Hiába, olaszban tudják, hogy kell csinálni. Itt is kellene egy kis munkanélküliség, megtanulnának dolgozni hazánkfiai. Az ácsorgók egyike-mási- ka csak szusszant, úgy. mint ahogy a szelep gőzt enged ki a túlfűtött kazánból. Egy középkorú asszonv mellett álló, 18—20 éves. farmerruhás lányból csípősen fakad ki a kérdés. — Maguk valóban jártak olaszban? — Oh, természetesen — válaszol mohón az asszony, láthatólag arra számítva, hogy remek kis előadást produkál utazásukról. — Voltaic a nyomornegyedekben is? — Minek lettünk volna? — Megkérdezni az olaszoktól. hogy milyen gyönyör lehet munkanélkülinek lenni. — De kérem! — szisszen léi az asszony. — Mondja már, asszonyom. nem látták véletlenül az olasz éicírást? — Az mi a csoda? Több százezer, vagy milliót?) olasz vendégmunkás dolgozik külföldön. Azok kapják ezt. a különös levelet. A borítékban tetszik tudni, nincs egy sor írás se, csak egy papírlap a családtagok számúnak megfelelő vonalakkal, s a vonalak aszerint, hogy kisebb, vagy nagyobb családtagról van szó, rövidebbek hosszabbak. A vonal, ha dőlt, valaki beteg a családban, ha vízszintes, igen nagy a baj. S tudja asszonyom, hogy miért használják az olaszok ezt az ékírást? Nem tudnak írni. olvasni. így teljes az „olaszban” a kép. Az asszony vérig sértve fordul férjéhez, akit ml Ákosnak ne ezünk. — Ágikám, szívből örülök, hogy nincs gyerekünk. A mi gyerekünk is biztos, hogy ilyen pimasz lenne, mint a mai fiatalok. — Ne féljen néni kérem — vág élesen a lány szava —, ez a fiatalság t.ud dolgozni, s hogyha nyugdíjban lesznek, mi olyan körülményéket teremtünk, hogy akkor is kimehetnek egy kis magyarszidásra az „olaszba”. Az illatfelhős asszony arca / lángaborul, rásziszeg a férjére. — Ákos, te tűröd, hogy egy. egy ... Nem tudja folytatni. A középkorú munkásasszony, aki eddig látszólag' tudomást se vett a vitáról, ellentmondást nem tűrő hangon fojtja a másik asszonyba a szót. — No, ebből elég volt! Magából hőséget, gázolajszagot lehelve befut a tí-os. A munkásasszony, mintegy pajzsul a kislány mögé áll. — Lépj fel gyorsan, tudod, minket vár u munka. A házaspár is felkerül a járműre, másik ajtón száll fel, jó távol tjúzódik a megállóban ácsorgó ismeretlen ismerősöktől. Mindkettő, vi- lágfá.jdalomma] arcán áll a kohászatba, a gépgyárba, a bányába igyekvők között. CS. lí. ———p——— ' Lajos ezen a napon is —, mint rendesén — beszívott, még mielőtt hozzánk érkezett. Láttam rajta, hogy még egy kis ital kéne neki, bár a látszat kedvéért üzleti ügyben jött, a garázsépítéshez kellett volna segítségnek, de nem szakított istrángot az igyekezettől. — Meg se kinálsz? — bökte ki, mikor mutattam a bekevert maltert. A nyári konyha előtt álltunk, annál tovább már régen nincs nálunk bejárás, hiába voltunk legénykorunkban a legjobb cimborák. Régen volt. mikor mi még együtt hajtottunk a traktoron. Én magamtól szálltam le, mikor a pénz kezdett érdekes lenni, őt meg leszállították. — Nem volt még elég mára? — Menjek a Zsigáikhoz? Öle pálinkában is kiadják a napszámot... így j hát csak előszedtem én is a csatost. Magam ugyan rá se bírok nézni, mióta főzöm is, de Lajosnak a keresztbe álló szeme egyből fel csillant. Ronda egy szenvedély lehet. Hiszen valamikor együtt is megiszogattuk a fejadagunkat, ha éppen volt sör a boltban, de többnyire nem volt és az különben is más dolog. Meg pincézgettünk is együtt, nekünk aztán volt borunk elég, Üe ha istenesen felöntöttünk is, másnapra kihevertük a nehezét, nem volt semmi baj. A haveromból végül, azután alkoholista lelt. Idült, ahogy az okosok mondják. Belőlem meg nem, pedig eshetett volna fordítva is. Igaz^ a Laja már akkor is mindig az iváson jártatta az eszét, bár ő volt az ágról- szakadt és miénk a pince, de régi barátok között mit számított az a kis bor, hogy mindig ö hívatta magút, de sosem fizetett nekem. Hanem egyszer eljött a nősülés ideje. Hiszen rendes asszony is a feleségem, nem bántam meg, de annyira nem bántam meg! Talán csak az az egy hibája, hogy a vígságot nem kedveli, nem tud egy jóízűt nevetni, végül én is megkomolyodtam mellette. Ma is, ha el- somolyintja magát nagyné- ha, azonnal a szája elé kapja a kezét. Ö kezdte a mondókát, vagy két évvel az esküvőnk után: Itt lakunk mink meg ebben a rongyos tanyában, pedig körülöttünk épülnek az új utcák, nagy házak, mindenki vagy egy sor téglával, vagy egy lépcsővel rakat magasabbat, mint a szomszédja. Mi meg csak itt szoroskodunk. Nyugtattam, hogy azok mind idősebb emberek, régebben kezdték, előbbre vannak, eljön még a mi időnk is. Dessewffy László: Csak azt ne higgyem — mondta a magáét —, hogy emezek a két kezük keresetéből építik. Éppen itt, a szélverte homokon, ahol évszámra nem látni egy gyümölcsfelvásárlót, az állami gazdaság meg rosszul fizet. Még addig a napig egy szó sem esett köztünk a pénzről, hogy kevés lenne, hiszen dolgoztam én becsülettel, nem hittem, hogy amíg azt a kis szőlőt ka- csolja, vagy a csirkét eteti, min járatja az eszét az én feleségem. Talán nem is ő találta ki, hanem hallotta az anyóstól, látta, ahogyan másokhoz gürul a pénz. Először csak egy csatos megy el a háztól, aztán egy fonott üveg, végül már kannaszámra. kishordóban utazik a pálinka, zsákostul érkezik a cukor a pakktartóban. Vagyis hát, rákapott a jó nép a zugfőzésre, annyira, hogy még a szövetkezeti pálinkafőzőét is be kellett csukni, mert ott már senki sem főzetett. Majd bolond lett volna. Pedig legalább alibinek újra meg kellene nyitni, mondom én a mai napig is, akkor nem érné a környéket annyi szóbeszéd. * Mondják, hogy a csokoládégyárban először is hagyják jóllakni, aki odakerül, azután főbbé már nem kell neki a legfinomabb csemege se. Hát így vagyok én is a szesszel, mióta főzésre adtam a fejem és többel kerestem két éjszaka, mint amúgy egész hónapban. Talán a Laji is okosabban teszi, ha főzni kezdi és nem inni. De már mióta megnősültem, kevesebbet láttam a barátomat, ő meg csak mondogatta, hogy unalmában egészen rákapott az italra. Vagy, ha nem is mondta, de megéreztem rajta, mert akkor még együtt dolgoztunk. Néha azért eljött. eseteíelé hozzánk is. elültünk a konyhában és borozgattunlc. De azután, hogy a főzésre adtuk magunkat, már nem örültünk a vendégnek, így végleg kikopott a háztól, ahogy én meg egyszer kikoptam a traktorosságból, mikor választás elé állítottak, hogy vagy a szakszövetkezet, vagy az állam, mert ezzel a sok hiányzással nem megy így -tovább. Persze, hogy a szakszövetkezetei választottam! Akkor már épült az új házunk, sok volt a tennivaló. De a főzés is egész embert kíván, ha a cukorbeszerzéstől a pia eladásáig mindent magam akarok intézni. Mert a szakszövetkezet persze csak afféle fügefalevél, tudhatta, aki akarta, hogy nem abból a rissz- rossz szőlőből, tizenkét ba- raekfábó] énülnek mifelénk a kétszintes házak, meg a garázsok a ház mögé. — Laji — mondom neki nőst is — ne igyál! Jön az isszony! Csak ijesztésnek szántam, mert már bekevertem a maltert és hordani kellett volna. De alig. hogy ki- mondtam, hát nem betoppan az az ágrólszakadt felesége? Bár ő talán rendes lenne, ha mégsem mentek az egyről a kettőre, arról csak az én volt haverom tehet. Mert már minden le- csurgolt a torkán, az is, amit az asszony keres. Pedig a Bözsi1 már a tanácsnál is feladta a díszes férjét el- vonóra, de a Lajcsi nem állt kötélnek, hát minden maradt a régiben. — Gyere haza! — Nem látod, hogy dolgozom? Nem megyek! — Te dolgozol? Már megint nem látsz a részegségtől ... — Eredj, Lajos — biztattam. mert jobb szerelem a békességet, meg aztán nem szükséges, hogy ez. az asz- sz.ony beüsse az orrát a mi dolgunkba. — Nem! Nem megyek évvel az árulóval ... —. de már rettentő nehezen forgott a nyelve. — Inkább adj még egy bögrécskével, Bandikéin ! — Menjél, Lajos! Többet nem kapsz ... — Még hogy árulkodó? — így az asszony. — Talán hagyjam, hogv tönkreitassanak. mert kell egy jó bolond, aki olcsó napszámosa a fél falunak ... — Csakugyan? — Ha valamivel. hát ezzel Lajost háláim lehetett mérgesíteni. Mert az igazság a legfájdalmasabb. — Nem-e? Tudod te, hogy miért itatnak. Na gyere, ne csináld az arénázást... — Elmenj most már in-’ nen! — És ha nem megyek?
