Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
A napsütést igen-igen nagy becsben tarló lengyelek az ilyen szép őszi napokat, mint ez a mostani is, aranyősznek nevezik. Ugye, szépen mondják? Itt, Égerszögön ők jutnak eszembe, s én sem mondhatok, írhatok mást: Égerszögön arany- ősz van. Erre „kényszerít” a levegőt gyümölcsillattal átitató, szőlőt kékítő, tornácra kiültető, lágyan cirógató, kissé talán már bágyadt napsugár. Meg talán a csend is, a mozdulatlanság, mely oly végtelen nyugalmat ád az idelévedtnek, hogy keserű orvosságként gondol a mindennapjain áthömpöly- gő városi emberáradatra, a villamosok csörgésére, a buszok, autók elkerülhetetlenül beszippantott benzingőzére. Itt nemhogy autót, embert is alig látni! Igaz, most dél van, ilyenkor á bolt. a kocsma szokás szerint zárva, de egyébként sem lehet itt soha nagy nyüzsgés, hiszen úgy mondták nekem, mindössze kilencvennyolc lélek lakik már csak ezen a helyen. Nyilván ezért tűnik úgy, mintha, a, fehér, n napfényben vakítóan fürdő tem Dióm torony, az új és régi házak nem élő falu, hanem sokkal inkább skanzen tárgyi emlékei lennének. Égerszögöt nem nehéz be- barangólni. Talán akad is a faluban olyan nagytorkú férfi, aki az egyik faluvégről képes átkiáltani a másikra. Az aranyőszhöz illően öregurasan sétálgatunk, de az út ezzel nem hosszabbodik még. Kis időbe telik csak. s máris az alsó sziivafás íaluszélen vagyunk. El hogy fáradtunk volna! Olyannyira nem, hogy kedvet kapunk további sétához a falu fölé kapaszkodó földúton, fel a települést ölelő domboldalra, ahol szilvafák, s néhány alma- meg diófa alkot hűs árnyékú, kedves kis ligetet. Nicsak. ott egy pince! A domboldalban megbújva, téglából, kőből rakva, kissé már rozzantam Azon nyomban látszik rajta, nem mai már. Mint ahogy az az ember sem, ki olt hajladozik az öreg tölgyfaajtó előtt. Már lentről látni, hogy szilvát szed. Nyilván cefrének. Ahogy bejöttünk a faluba, az úton jobb kéz felé, emlékszem, láttam a szeszfőzdét, mozogtak is ott néhányon. Valószínű, hogy ez az öreg is odavctödik- néhány nap, vagy hét múlva, kifőzetni a szokásos szilvóriu- mát. Szilva az idén van bőven, mondja is, amikor odaérünk, nem győz vele egyedül, hát elad belőle. Aki tudja, szedje le, ő öreg már, szeptember 3-án múlt nyolcvan, rém való neki az a sok hajlongás. Talán az odave- tődésünk örömére, a pincéből bort hoz ki, s kínál erősen, bár amikor az „alapanyagul” szolgáló fajtákat sorolja fel, jól tudom, nem mádi bort fogok inni, A nyugalmat sokan nem lelik. Égerszögön rátalálhat bárki. A 'szépet sokan nem élvezik. Ilt talán sokan rácsodálkoznának. A lehetőség adott. Az ősz arany ruhába öltöztette a hegyecskék ölelte völgyet, s benne a fehér templomtornyú falut. Mellettünk a dióverő nem tudom mire gondol. Keze között söndörgeti a mogyorófa botját, nagyot, soká hallgat. de aztán csak kiböki, mire gondol. — Nagyon jó ez az idő. Kiváló, a szőlőié^.. Az ittehi szőlőkéi is cük- rosítjá a nap. Tavaly egyébként is rossz évjárat volt nemcsak errefelé, országszerte. Jövő ilyenkor talán az égerszögi bor is jobban fog ízleni. Mert a tájért, az emberek őszinte barátságáért — rossz bor ide, rossz bor oda — Égerszögre mindig érdemes visszatérni. Hajdú Imre ÉSZAK.MAGYARORSZÁG 7 , ! Ősz van már megint, luil- j Urnák a falevelek. Éles, I tiszta és hideg a levegő, s hidegebb lelt a Nyéki-tó vize is. amelyben most há- 1 bontatlanul élik sorsukat a I halak. A víz mellett üldögélünk, eszünkbe jutnak az Őszi dal sorai, s eszünkbe jut. hogy egy évvel ismét | idősebbek lettünk. A szél j elkap egy hulló falevelet. Ki | tudja, hány ősz volt már ! eddig, s még hány lesz, amelyekről egyáltalában nem fogunk tudni. Talán nem illendő pálinka főzdéröl írni. de mit tegyünk. ha éppen ott találkoztunk a 72 éves Kálmán bácsival, akinek szavait érdemesnek tartottuk feljegyezni: — Ahogyan az évszakok változnak, úgy változunk mi is. Négy részre oszthatjuk az életünket, mint ahogyan a természet négy évszakra osztotta az évet. Vagyunk gyerekek, fiatalok, középkorúak és öregek. Minden évszaknak, minden kornak megvan a maga szépsége, és e maga nehézsége is. Én azt tanultam meg az ellelt évtizedek alatt, hogy ne ijedjünk meg a bajoktól, és miként a fák, újra felegyenesedjünk, ha elmúlik a szél. Én most a csontjaimban, az ereimben, s az izmaimban érzem az őszt. Nehezebben mozdulok, többet kell pihennem, de tudom, még szükség van ram, s ez erőt ad, s meg is teszem a dolgomat. Ebből a pálinkából, amit itt nekem főznek. egy kortyot sem iszom. Ugyanígy tesz az egész család. Az „anyag”’a munkásoknak kell, akik a fiam házát építik. Elérkezik az én életemben is majd egyszer a tél. De addigra kész lesz, állni fog a ház. — Miben különbözik ez az ősz a tavalyitól, a többitől? — Kevesebb lett a gyümölcs — veszi át a szót Paksi László, a fözde vezetője. — Több mint húsz község tartozik hozzánk, de arra nem emlékszem, hogy valamikor is ilyen kis termés lett volna. Egyébként én sem kóstolom meg a termékünket, úgy vagyok vele, mint a cukorgyárban dolgozók az édességgel, vagy mint a konzervgyáriak a befőttel. © Ősz van már megint, az út mentén napraforgó- és kukoricatáblában dolgoznak a gépek. S a gépek mögött hajlongó emberek, az idén megengedik a mezgerélést. A Mályi-tó előtt találkozunk Jäger Erzsébettel, aki két gyerekkel gyűjti be azt, amit a kukoricakombájnok maguk- mögött felejtettek. Összerezzen, megijed, amikor meglát bennünket, hivatalos embernek hihet talán minket. — Csak ezeket a rossz, törölt csöveket kapkodom össze — sorolja. — Látják, milyen szerencsétlen ez a gyerek — mulat egy báva- tagon álldogáló fiúra maga mellett. — Már élmúlt húszéves, és még annyi hasznát • sem veszem, hogy a zsákot tisztességesen megfogja nekem. Átok ült rajtam biztos, amikor megszületett. Hogyan élünk? Mit mondjak. nagyon nehezen. Nem mozdulhatok el mellőle, mert rögtön kárt, bajt tesz magában. Amíg még megvagyok, csak-csak elkinló- dunk valahogy. De mi lesz majd, ha elmegyek én is, mint ahogy elment ez a nyár? Fél órával később: Ballagunk visszafelé a tó mellől. A fiú az út szélén ül. szemében megcsillan valami, és artikulálatlan hangon motyog valamik majd a sapkájához emeli a kezét, tiszteleg. Nem sajnálom tőlük azt a pár cső kukoricát. Hadd mezgereljenek. Ki tudja, vajon miféle „mezgerélések- böl” született azon vikend-. paloták egyike-másika. amelyeket az előbb nézegettünk, tátott szájjal? © Ősz van már megint, üres a Mályi-tó strandja. Moccanatlan csend, üresen fodrozódó víztükör. Elhagyott, kihalt part. üres padok, gyötört. gyepszőnyeg. Némi mozgást csak pár méterrel arrébb látunk, Takács lm- rééknél. akik ebben az évben nyitották meg pecse- j nyesütő faházukat. — Megsült-e nyáron a ' pecsenye? A válasz készséges, de nem olyan, amilyenre számítottunk. — Olyan volt ez a nyár, hogy nem lett akkora az üzlet, amilyennek sokan elképzelik. Amikor jó idő volt hét közepén, nem nagyon jöttek a strandra az emberek, bét végére meg mindig elborult. Talán majd jövőre ... — És az ősz milyen lesz? — Fejleszteni, építeni szeretnénk. Kellene még egy kis raktárhelyiség, a vizet is át kellene hozni a túloldalról, szóval volna munkánk jó elég... / Udvardy József — az asszony csípőre vágia a kezét. — Ne ingtei'elje már. Bözsike — mondom én. De a Lajos is kezdett már veresedül és kiViesoritotta a tógát. Hát az asszony nem ellenem fordult? — Hát ő engem ingerelhet? Meg maga is ennek a pártját fogja. Mindenki csak a részeget pártfogolja ebben az egész országban? De lesz ez még másképpen is! Én aztán fogtam a csa- tost és szép csendesen bevittem. Nagyon nem tetszett ez az egész, jó lelt volna kívül tudni őket a kapumon, tépjék meg egymást akárhol, csak ne 'itt. Mit rikácsoltak, mit nem, amíg hátul voltam, egyszer csak látom, hogy felkapja a homokos lapátot Lajos. — Eriggy, mert agyon- váglak! Már akkor az'asszony kívül volt a kapun, én meg leszereltem Lajost, mert valósággal vérben forgott a szeme. — Ne bomolj! — Agyonvágom! Feladta a falut. — Na ugyan. Volt itt finánc már eddig is éppen elég, ugyan mire ment? Fináncok jönnek, fináncok mennek, de a nép az marad és főzi tovább. Nyughass már! Esküszöm, hogy az én haverom akkorra merev józan volt. ilyen gyorsan ember még ki nem józanodon. Már a méregtől volt magán kívül. nem a sok italtól. — De rátok fog vallani. Hogy ki mennyi cukrot vett... — Ugyan miféle rendelet tiltja, hogy annyi cukrot vegyen a nép, amennyi csak belefér. Vagy talán nem az államtól vesszük, hivatalos állami áron? — De meg, hogy ki menynyi pálinkát főzött... ' _ Honnan tudja ő azt? _ Tudja, v.agy nem tudja elég ha megesküszik a bíróság előtt, de én előbb agyonvágom... Nagyon is értettem én, hogy mit érzett akkor Laja. Éppen az ö felesége, a leghíresebb szeszkazáné akarja feladni a falut. Talán már tel is adta. Igaz, ilyesmire még nem volt példa. Mert egy kicsit furcsa lelt a mi világunk, mióta a jónép áttért a főzésre. Ilyen kis helyen persze, hogy mindenki tud a másikról mindent, de ne szólj szám ... És így van ez jól. Mert ha csak egyvalaki elkezdene mesélni, utána kiáradna a sok titok, mint az árvíz, mindenki mindenkire vallana. Nem ok nélkül mesélte egyszer nekem egy finánc a Rózsa Sándor igazi esetéi, hogy amíg mindenki hallgatott, nem volt semmi hiba. De amikor csak egy elkezdett beszelni, vége lett Rózsa Sándor egész betyár- világának. Persze azt akarta mondani, mintha mi is betyárok lennénk, ami nem igaz. De még olyan tényleg nem volt. hogy valaki kiadta i a másikat erre mifelénk. — Na. akkor konyee pálinka! — mondom én Lajosnak. Persze csak azt; •akartam ezzel mondani, hogy most egy darabig nem lesz főzés. Hát az örült erre kivágódik az udvarról, igaz. hogy gyorsan bereteszeltem utána, mert nyugodtan akartam gondolkozni. Már most mi legyen? Először is itt a bekevert malter. Hátul erjed két hordó cefre, tele cukorral. Harmadszor is sürgősen szét kell szerelni az apparátot. Negyedszer az összes meglevő pálinkát még az este el kell vinni a háztól, de nem közelebb, mint Pestre. Hozzám aztán jöhetnek. De riadóztassam-e a falut is? Elég-e ha a magam bőrét biztosítom, ha nem teszünk mindnyájan együtt? Mert még eddig ilyen eset nem volt, még tanácstitkár sem akadt, amelyik kiadta a népet, pedig az is megfordult itt már egy-kettő. De amelyik fe- nyegetődzött is. az is tartotta kifelé a száját, mi mást is csinált volna, ha egyszer senkit fel nem akasztanak, nincs a tanács kezében hatalom az italozás és a főzés ellen. Meg aztán, az állam talán nem azt csinálja, amit mi? Nincs-e minden sarkon három italmérés? Ott is leszop- hat.ia magát a honpolgár a sárga földig, nemcsak a mi pálinkánktól. Etvégre szabadság van, mindenki azt csinál, amit akar.. Legfeljebb kifizeti a bírságot és minden megy tovább, mint eddig. * Hogy aztán hogy történt, mint történt, azt senki sem tudja pontosan, vagy nem akarja tudni. Lajos meglátta az asszonyt leskelőd- ni és kergetni kezdte. Az meg rohant, döngette a kapukat, hogy nyissák ki, mentsék meg Lajosiól, de egy kapu sem nyílott ki. Akárhogy is dülöngélt akkor már Lajos, a düh csak vitte és mikor utolérte az asszonyt, betyárul összerugdosta. A fejét meg nekiverte az út mentén az egyik kerékvető kőnek. Szándékosamé. vagy véletlenül? Talán véletlenül, majd kitudja a bíróság. Szegény Bözsi még élt. mikor elvitték a mentők, de azt mondták, aligha éri meg a reggelt. A Lajost meg elfuvarozták a kijózanítóba, de a rendőrök. Most persze mindenki csak azt nézi, hogy nálam itta az utolsó pohár pálinkát. mehetek majd a rendőrségre meg bíróságra. Hát a többi sok ezret előtte kinél itta? Mintha éppen az az egy pohár tette volna az egészet! Még szerencse, hogy • mindent idejében elhordtám a háztól, jöhet ide száz finánc, meg ezer rendőr, engem ugyan be nem kever, rám vallani meg senki nem fog, mint ahogy nincs is mit. Mert én unván nem tettem semmit, mindennek" csal; a pálinka az oka. A hátam is borsódzik ha arra gondolok. hogy milyen véletlenül történt minden. Ha én kapok rá az italra annak idején. a Lajos meg főzni kezdi. akár fordítva is megeshetett volna, Égnlpp, Éierszönön
