Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6

IWMK»

1979. szeptember 23„ vasárnap

Karsztos emlék

A ma emberének fi• gyeim ét a tudomány csodái a távoli égitestek felé vezérli. Pedig a talpunk alatt Is vannak fel nem tárt titkok, méghozzá bőségesen. Ezeknek a felderítése általában nem .jelent szenzációt, de előkészítheti és biztosíthatja esetleg mai kenyerünket, vagy holnapi vizünket, gyarapítja tudásunkat, ismereteinket, maga a kutatómunka pedig alakítja, formálja az embereket. A felszíni vízkészletek, a folyók felhasználása ivóvíz céljára már ma is egyre nehezebb; de a jövőben még nagyobb gondot jelent. A szakemberek azt jósolják; eljutunk odúig, hogy a'z ivóvíz drágább lesz az aranynál. Ezért nagyon fontos már most a felszín alatti vízkészletek, illetve a Vízkészletek tárolására alkalmas üregek, barlangok kutatása, feltárása.

Néhány esztendővel ezelőtt módomban volt hosz- s/.abb ideig együtt élni egy barlangkutató expedícióval a Bódvaszilas közelében emelkedő Alsóhegyen levő vecsembükki zsombolynál. Az emlékek sora, amely azóta is bennem munkál, nemcsak azért kapta a feleimben a „Karsztos”, jelzőt, mert ezen a mészkőből álló hegyvidéken éltem át, . hanem azért is, mert ebből a viszonylag köny- nyen törhető ásványból alkalmi krétát faragva íródtak emlékezetembe nagyon halványan, és a gyorsan múló idő — mint valami óriási spongya — lassan letörli.

Valamiféleképpen nem értettem meg tökéletesen akkor sem a megszállottként, dolgozó hegymászókat és barlangkutatókat, vagy ahogy őket nevezik, a sasokat ‘ és a denevéreket. Sokszor gondolkoztam,

amikor a felszínen egyedül maradtam, és ők lent, dolgoztak a mélyben, hogy mi hajtja őket. Tudtam, hogy lent hideg van, sár van, víz < van, sötét van, hogy ott nagyon szűk a világ, s ők mégis képesek voltak 14—18 órákat dolgozni. Ültem a napsütésben, körülöttem csendesen élte világát a vadat rejtő erdő. Az erős szálú, élénkzöld füvek között a szürkésfehér mészkősziklákról visszavert mézsárga napsugarak szamócát érleltek pirosra. A vadrózsák halványlila virágai mintha a szikláktól nyerték volna színüket. Kékeszöld borókabokrok, cse- nevész galagonyafák vettek körül, távolabb pedig a zöld minden árnyalatában pompázott az erdő, akác-, bükk-, tölgy-, cser-, gyertyán- és fenyőfáival. És én tudtam, hogy lent kínlódva dolgoztak tudósok és iparitanulók, mérnökök és bányászok, lakatosok és egyetemisták, nyugdíjasok és autószerelők. És amikor követtem őket viszontagságos útjukon a mélybe, és el- töltöttem velük egy dupla műszakot, még akkor sem értettem megszállottságukat.

Alint ősidők óta, ennek az erdei táborhelynek is a kövekkel koszorúzott tűz volt a középpontja, amely állandóan égett. Melege, füstje átjárta és szárította a köré-fölé terített, a vas- oxidos agyagtól vörös-sáros overállokat, a vizes zoknikat és a mesebelire dagadt bakancsokat, csizmákat. Esténként, a rendszerint kon- zervekbői főzött vacsora és sok-sok tea után sokáig üldögéltünk a tűz mellett,: amely nemcsak az erdő röpködő rovarait, éjjel élő lepkéit csalta a tűz közelébe, hanem az emlékeket is. És nem is akármilyen hegymászó-teljesítményekről. Ott ült mellettem a szigorúan szakállas arcú, szótlan és jelentéktelennek tűnő fiatalember, aki az egyik nemzetközi expedíció sorún a Pamir egyik legmagasabb csúcsára vitte föl a piros- íehér-zöld magyar zászlót. Szemközt velem, a tűz másik oldalán azt a három fiatalt láttam a fel-fellobba- nó tűz világánál, akik életük kockáztatásával mentettek meg egy barlangba zuhant fiatal életet. Én faggattam volna őket, de ők nem szívesen beszéltek erről. Szerények • voltak, túlságosan szerények, sőt szemérmesek. Titkolták érzéseiket, . érzelmeiket is. A lobogó tűz csak ritkán gyújtotta énekre az ajkukat, és csak akkor feledkeztek meg igazán magukról, ha szerelmük, a hegymászás, vagy a barlangkutatás került szóba. Akkor is inkább először a legszigorúbb gyakorlati, illetve elméleti, mondhatnánk, tudományos alapon beszélgettek, és csak később ragadta el őket a fantázia : ..

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy — talán éppen azért, mert nem bírtam „megfejteni” őket úgy istenigazában —, ennek a néhány hétnek, amelyet együtt töltöttem velük, az emléke most is kísér. Egyébként is volt még valami, amit tökéletesen elfogadtam, meg is értettem,' de valahogy szokatlan volt számomra. Ez pedig az, hogy a kutatótáborban furcsa értékrend alakult ki. Egy karabinernek, vagy egy használt kesztyűnek, egy rozsdás, sáros elemlámpának nagyobb volt a becsülete, mint például egy aranykarórának, amelyet egyikük lent, a barlangban elveszejtett munka közben, amelyet örökre elnyelt a még ismeretlen mélység és sötétség, de gazdája nem sokáig bánkódott érte...

Most, a közelmúltban kezembe akadt egy meséskönyv. Ela Peroci írta. Az egyik meséje arról szól, hogy Jankó a meséket szedette a legjobban a világon. Egyszer megkérdezte a nagyanyót, hogy hol laknak a mpsék. A mesék, felelte a nagyanyó, egy régi városban laknak. Jankó gondolt egy nagyot, fölkerekedett, hogy azt a régi 'várost megkeresse. Viszontagságos vándorlásai során egyszer találkozott a Holddal. Az az égen vándorolt, szép csendesen. Most is, pedig fényes nappal volt. így Jankó jól megnézhette a hold fényes tányérját, hátha meglátja benne a holdbéli ember arcát. Sokáig nézte, látta is. Előkotort egy darab krétát a nadrágzsebéből, és lerajzolta a ház falára a holdat. Az egyik ablakból rákiáltott egy öregember, hogy ne firkálja össze a ház falát. Jankó megkérdezte tőle, hogy lakik-e a házában mese. Az öregember azt mondta, hogy nála nem lakik. De ő barlangkutató, tudós, így hát azt is tudja, hogy a világ legszebb meséje a nagy cseppkőbarlangban lakik. Ott él már sok ezer éve, tette még hozzá, és mindennap szebb lesz...

Amikor ezt elolvas• tam, úgy éreztem, • megértettem, megis- , mertem, „megfejtettem”, megsejtettem egykori kutatótábori társaimat. Mi hajtotta hát őket? Miféle szenvedély késztette őket arra, hogy ellenszolgáltatás nélkül és önként vállalják a veszélyt, a mélységet és a magasságot, a fáradságos munkát, az embertelen körülményeket. Végső soron az Ember örök törekvése lobogott és lobog az ő szenvedélyükben. A törekvés, a soha nem látott megpillantására, a titkok ajtóinak feltárására, az ismeretlen megismerésére, az érintetlen megérintésére, meghódítására, emberi bír- " tokba vételére. A nagy cseppkőbaiíungba akartak eljutni, ahová születésétől haláláig minden ember igyekszik, ahol a világ legszebb meséje lakik.

A világ legszebb meséje, amely ott él már sok ezer éve, és mindennap szebb lesz. ~i

' Ora-vcc János

Kisvonafon,

nagyvonaton

Roppant megörültek, amikor Szerencsen a testesebb utas épp a mi kocsinkba szállt fel. Mint hamarosan kiderült, falubeli barátok. Mindjárt el is sorolta. mi mindent végzett Abaújszántón, a szikárabb barát pedig, hogy Miskolcon volt, az unokákat látogatta meg. Egy kosár szagos szőlőt vitt nekik, mert egyelőre nemigen jöhetnek* a nagyupáékhoz Hegyaljára, hiszen megkezdődött az iskola.

A liszkai állomásig aztán ki nem fogytak a beszédből. Szó esett a háztájiról, milyen érdemes egy-egy bikaborjút felnevelni, meghizlalni 5—6 mázsásra,

mert tekintélyes summát ri- zetnek érte. Természetesen a melegre fordult időjárás sem maradhatott ki. Áldás ez Hegyaljáray Csakúgy fürdetik a zöldellő kordonok a hosszú furmint- meg hárslevelűfürtöket az érlelő napfényben. Meg is van a cukorfok, már most magasabb. mint tavaly szüretkor volt. Ha így tart, még néhány hétig, az aszúsodás sem marad el.

Fesztelenül társalogtak, cseppet sem zavartatták magukat, hogy mi, útitársak, akaratlanul is fültanúi vagyunk minden szavuknak. Mindketten nyugdíjasok már, de jó erőben, egészségben vannak, megfogják még a dolog végét. Odahaza nem sok idejük van, hogy alaposan kibeszélhessék magukat, hát ezt az utazási időt használják fel egy kis diskurzusra.

Most éppen az alvásról • folytatnak „tapasztalatcserét”, mivel a köpcösebb barát álmatlanságról panaszkodik. Gyakran kell altatóhoz folyamodnia, hogy kipihenhesse magát, de nem mindig használ az sem.

— Én is úgy voltam vele egy ideig — vette át a szót a másik —, de annak a szomszéd, helyesebben a kutyája volt az oka. Hiába kértem, adjon túl rajta, mert egész éjjel csak ugat, nem tudunk tőle aludni. Különösen ha holdvilág van, mintha megveszett volna, be nem áll a szája. Szűköl, nyüszít, aztán rájön a roham, ide-oda szaladgál az Udvaron és ugat, vonít, ahogy a torkából kifér. Többször kimentem — farkasordító téli éjszakában is — a kerítéshez egy doronggal, nem bánom, lesz, ami lesz, de agyonütöm. Nem tudtam elérni, mindig el ugrott, s még ve- szettebbül ugatott. A szomszédot nem zavarja, mert a felesége is, ő is nagyothall egy kicsit. Így ők megvannak a kutyájukkal...

— De én sehogy se bírtam. Szedtem, szedtem az erősebbnél erősebb altatókat, de egyik se használt. Alvallanul végeztem nap mint nap a munkám. Szinte szédelegtem már a sok altatótól, mikor hirtelen ötletem támadt. Mi lenne, ha a kutya enné az altatókat? Kipróbáltam, teljes sikerrel. Azóta estefelé a saját Noxiron-adagomat valamilyen ennivalóba, esetleg csak egy darabka kenyérbe csomagolva, „felajánlom” a kulyusnák. A kerítéshez megyek, már várja Is a vacsorát. s hamm, gyorsan bekapja.

— így, ha elérkezik az alvás ideje, a szomszédban a kutya, a lakásunkban pedig mi a feleségemmel — persze már Noxiron nélkül — jóízűen alszunk, pihenünk. Bevált hát a módszerem, hasonló helyzetben ajánlom másnak is ...

Épp hogy benyitott a Kocsinkba, má,’ indult is a kisvonat Sátoraljaújhely tó teréről. Percekig szólni sem tudott, csuk lihegett, zihált ..a rohanástól. Törülgelte az arcát, homlokát a verejtéktől, de óvatosan, mint akinek fá’ valamije.

— A tizenegyessel jöttem le — kezdte kérdezés nél kül i$ —, sokan voltak ma a fül-orr-gégészeti szál rendelésen. Féltem, hogy soká kerül rám a sor. s nem érem el a hármas kis- vonatot. De azért sikerült. Homloküreg-gyulladásom van, s arról is szó vol.t, hogy esetleg kórházba utalnak. De mondtam, akkor mi lesz odahaza. Végül a doktor úr úgy döntött, hogy felszúrja, de nagyon vigyázzak. huzat, szél ne érié a homlokomat. Olyan kedves volt, úgy bátorított, mint egy gyereket, ne féljek, nem fog fájni. Hát összevágtam a fogamat, tartottam magam, de azért a könny csak kibuggyant a szememből...

— Nem tudom, hogy szereztem be ezt a betegséget, hiszen sosem volt nekem semmi bajom. Csakhogy túl vagyok rajt^. Be kell. majd jönni kontrollra, de az már semmi, az a fontos,

'hogy most hazamehelek. Várnak a gyerekek, a három tehén., meg a sok sertés, apró.iószág. Ardón lakunk, a fürdő mellett építettünk egy szép házat, mindenünk megvan. Az uram traktoros a Kossuth téeszben. én még az állatokkal foglalkozom. Évente csali tejből tízezer litert hordok a csarnokba. El se tudom képzelni, hogy bírtam volna ki. ha befektetnek a ltórházba. Talán bele is haltam volna. Nem tudok tétlenül élni, tudják, én borzasztóan szeretek dolgozni...

Hegyi József

A beosztott sürgős munkát cipeli, haza. Este, hogy ne zavarja a családot, kiült a konyhába, megivott egy bögre kávét és elkezdte böngészni a végtelennek tűnő számoszlopokat. Talán két lépésnyire tőle, több napos szilva erjedt egy fazékban. Még a múlt vasárnap hozták a telekről, de a gyerekek úgy látszik, beteltek vele és hagyták Szépen megrohadni.

A beosztott először csak a savanykás bűzre ütötte fel a fejét. Nagy orra bosz- szúsan körbeszimatolt, ide- oda tekergett, aztán célba vette a fazekat.

— No persze, a szilva ...! — morogta családfői rosz- szállással a hangjában, miközben ingerülten a szoba felé tekintett. — Ezeknek a szilva már semmit sem ér, pocsékba mehet felőlük, csak banánt zabái nának. Amikor én olyan idős voltam, mint ők, még a férgesét is megettem.

Felállt, odament, elgondolkozva bámulta a töp- pedt, penészedő szilvaszemeket, régi falusi pálinka- főzések jutottak az eszébe és egy pillanatra valami furcsa nosztalgia fogta el az ifjúsága után. Ezt a nosztalgikus pillanatképet dünögte szét egy muslica, mely közvetlenül az orra. előtt körözött, akár egy le- szállni készülő parányi helikopter.

, Hess — legyintett a kezével, de ezzel mintha csak jelt adott volna a lobbi muslicának, h-agy rajokban szánjanak fel a rothadó szilvakupacról, döngic,sélve körözzenek, ellepjék a mosatlan tányérokat, a konyha falát, sőt, egyikTóth-Máihé Miklós:

MUSLICÁK

másik — nyilván az értel- mesebbje — ott zümmögjön a félbehagyott számoszlopok fölött.

A beosztott pár percig dühösen figyelte a muslica- rajzást, próbált néhányat elkapni belőlük, " majd megragadta a fazekat és kihurcolta a lépcsőházi kukához. Akárha szeszfőzéshez készülődne, úgy döntötte bele a szilvarakást, utána megnyugodva tért visz- sza a lakásba. Az üres fazekat látókörön kívül dugta, és visszaült, hogy folytassa a munkát. Kis idő múlva azonban ideges tárgyilagossággal állapította meg, hogy a szilva ugyan már .ott erjed a kukában, de a muslicák maradtak. Sőt, mintha még vidámabban koncerteznének körülötte, talá’3 boldogan, hogy nem kell már közvetlenül csak a fazékhoz ragadniuk, nagyobb . tér nyílt számukra, . övék az egész konyha.

A beosztott igyekezett nem törődni a muslicákkal, próbált eltűnni a számok között, de ez sehogy sem sikerült.

— Átkozottak! — dobta le a tollát, aztán összecsavart egy újságot, és csapkodni kezdett maga körül. Csekély eredménnyel. Az aprócska bogarak egy negyedórás küzdelem után

sem fogyatkoztak lényege-, sen. Inkább csali íelboly- dultalí és a békés zümmögésből valami nyugtalan kakofóniába váltottak át.

— Ez így nem megy — lihegett a beosztott, elkeseredve bámulva a zizegve röpködő pöttyöket —, igy csak belefáradok és semmi' látszatja az egésznek. Sza- porátlan! Valahogy ügykéné csinálni, hogy élvezzem is ezt a műveletet. Nem kényszerű időtöltésnek, hanem egy kicsit szórakozásnak is tekinteni. Igen, de hogyan ?

Gondolkozott, majd hirtelen nagyszerű ötlete támadt Felnevetett, akár egy gyerek.1 aki valami különösen jó csínnyel szeretné megtréfálni a társait.

— Na gyertek csak! —• kiabálta és marokra fogta

, a papírcsapót. — Gyertek csak barátaim, majd adok én nektek! 1 Először téged intézlek el, Furulyás, aki miatt most is túlóráznom muszáj, de azt is tudom rólad, hogy állandóan intrikálsz ellenem a főnökségnél ! Nesze!

Célzott a papírcsapóval, és Furulyás élettelenül pottyant a félbehagyott szúmoszlopo]tra.

— Most te következel, Balajti — jött izgalomba a beosztott — te szurtoslelkű lakáj, éppen ideje, hogy le-