Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
ESZAK-MAGYARORSZÄG * X979, szeptember 23., vasárnap SANDA NÉZŐPONT nmugát tette mérlegre a Televízió a Nézőpont legutóbbi, szeptember lí!-i adásában. A közel kétesz. tendös és méltán népszerű közművelődési magazinműsor szerkesztő-műsorvezetője bevezetőben arról beszélt, hogy túlzott szerénység jellemezte eddig munkájukat, a televíziós munkáról nem esett szó az eddigi műsorokban, a .művelődési, művészeti élet feltérképezése során. így hát időszerű most már a tükörbenézés, mérle_ gelés és a diagnózis. Ezt követően Szegvári Katalin riporteri közreműködésével egy olyan montázst láthattunk, amely egy korábbi felvételsorozat darabkáiból hat tételben, illetve hat gondolatkörbe csoportosítva tárta fel a Televízió némely sirámát. Helyesbíteni is kell mindjárt, mert nem a televízióról volt szó, hanem annak csak egy kisebb hányadot jelentő ágazatáról, a dramatíkus műsorokról, s így kár lenne az itt elhangzottakból például a dokumentumfilmekre, az aktuális műsorokra, a híradóra, A hétre stb., tehát egy meghatározott alkotói körön kívül eső tevékenységre bármi következtelést is levonni. Megjegyzendő még az is, hogy azoknál az interjúknál, amelyekből szinte mondatonként összeállt ez az adás, a kérdések nem minden esetben így sorakoztak, bizonyos szerkesztői, riporteri manipulálással kerültek a feleletek így egymás mellé.. Néhány mondat erejéig magam is szerepeltem ebben a műsorban, mert mint a IX. veszprémi tévétalálkozón részt vett kritikust és az ott működő társadalmi megbízatású kritikusi zsűri elnökét, megkérdeztek néhány dológ- ról, s abból egy gondolatkör bekerült ebbe az adásba. Arról beszéltem, hogy milyen műveket szeretnék elsősorban látni a képernyőn. Gondolom, másoknál is sok gondolat kimaradt, illetve a vágóasztalon hulladékká változott. Mit mutat e sok-sok mozaikszemeséből összeállt kép? Mutatja egyrészt azt, hogy a televíziófilmeket nemcsak a néző téveszti olykor össze a játékfilmekkel, hanem a televíziós alkotók is, mert mindig odakacsingatnak. Nézettség, tévéalkotók és filmalkotók elismerése - közötti eltérések, a tévéfilm másodrendűként való kezelése, a tévéalkotók aránytalanul magas leterhelése a játékfilmesekkel szemben és így tovább. És mindezekkel szemben a tévéfilmek utóéletének szinte teljes hiánya. Ezekről a tévéalkotók beszéltek! De nézzük gondolatkörönként. Először a tévé művészeti tevékenységéről esett szó. A miniszterhelyettes megállapította, hogy a ' televízió a művészetnek is nagy hatósugarú fóruma. Egy szociológus egyetemi tanár arról be_ szélt, hogy a tévé dramaturgiai fórum. Egy igen sikeres tévérendező pedig megkockáztatta: a tévéalkotás nem is biztos, hogy mindig művészet. A második gondolatkörben, amely a művészetről kívánt argumentumokat felsorakoztatni, egy sokat .szereplő dramaturg azt mondta, hogy a képernyőn a jó művek ritkák, a remekművek kivételek, de értékek a tömeggyártás közben is születnek, azokra viszont figyelni kell, azoknak a szintjét vizsgálni kell, mert amit a tévé az egyik kezével épít, a másikkal elronthatja. Többen említették több gondolatkör kapcsán is, hogy a tévé hatalmas adásfolyamá- ban az újabb adás agyonütheti az előző nyújtotta élményt, mintegy elsodorja azt. Egy másik dramaturg Veres Péterre emlékeztetett, aki a televíziózás kezdetén arról beszélt, hogy nem lesz elég ereje a1 Televíziónak a vállalt feladataihoz. A KISZ Központi Bizottságának titkára, aki hét éve zsűritagként is nézi a tévéalkotásokat, a vágóollót hiányolta, mert hosszadalmasnak tartja a művekét és több mai művet kíván. (Ez utóbbiról szóltam én is.) Panaszolták a tévéalkotók, hogy az írók nem érzik a televízió jelentőségét, ezért sok az adaptáció, kevés a televíziónak írott mű, kis példányszámú folyóiratnak is nagyobb a becsülete az író előtt, sőt olyan példát is emlegettek, hogy egy ismert író műve azért nem került hozzájuk, mert az „túl jó a tévé számára’’. Itt hangzott el az egyik rendező szájából az is, hogy nein nehéz a mai témákkal foglalkozni, inkább sok a gyáva alkotó, aki ezt nem vállalja. Az alkotás körülményeiről szóló panaszáradat volt a következő témakör, az azt követő pedig a tévéjátékok és filmek rangja a filmszakmában. Érdemes megjegyezni a már említett egyetemi tanár véleményét, amely szerint a mű érdekli a közönséget, és nem az, hogy melyik alkotóműhelyben készült, bár tagadhatatlan, mint azt több rendező is elmondta, hogy van bizonyosfajta sznob megítélés a kétfajta film fogadtatásában. Sajátos paradoxont említett egy színésznő. A szakma is a mozifilmet tartja elsősorban számon, még akkor is, ha a közönség azt nem nézi meg, vagy csökkentett mértékben nézi. Nem titkolódott el az sem, hogy a tévéalkotók nem kévésének is a vágya a nagyfilm, a mozifilm készítése. A művek utóélete valóban nagy gond. Igaz, hogy első alkalommal akár a fél ország is láthat egy-egy tévéjátékot vagy -filmet, de utóéletről aligha beszélhetünk. Sem idő nincs utóéletre, sem lehetőség. Az utolsó gondolatkör a tévékritikát járta körül, sajátos módon, ebben egyetlenegy kritikust sem kérdezlek meg, s így meglehetősen egyoldalú vélemények sorakoztak egymás mögött. Nem vigasztaló az, amit a miniszterhelyettes mondott, hogy más művészeti ágaknál is hasonló problémákat tapasztal. A műsorban megszólaló dramaturgok, rendezők és mások mind-mind elmarasztalták a kritikát, mondván, hogy nem ismerik fel az eltérést a filmtől és azt a tényt, hogy a tévéműsor „ötmillió ember napi kenyere". Elhangzottak jogos észrevételek is, de nem volt mentes ez a gondolatkör a személyeskedő célzásoktól, indulatos. nemegyszer sértettségből fakadó megjegyzésektől. A szerkesztő-műsorveze. tő ezt követően azzal zárta be az adást, hogy íme, a televíziósok most már szembenéztek önmagukkal, a kritikán lenne a sor. Furcsa lenne innen most egyes megjegyzéseket vitatni, mégis ki kell egészíteni ezt a kurta-furcsa müsorve- •zetői vituzárást. Mint, nem először, most is a sanda mészáros példája ismétlődött: addig boncolgatta a televízió önmagát, míg taglójával megint csak a kritikusokra csapott. Pedig az előzőekben éppen az derült ki, hogy a nehéz körülmények közöli ritkán szüleinek jó művek. Nemcsak kifelé kellett volna hát cserdíteni ezzel a képzeletbeli ostorral. A kritika csak az alkotóműhelyekben létrejött műveket elemezheti, előbb a műnek kell megszületnie, a kritika azt követheti. Igaz, a kritikust szidni nem éppen hálátlan dolog. s hogy a kritika szembenéz-e önmagával, hát álljon itt valami: nemcsak önmagával, a tévéalkotókkal is a különböző tanácskozásokon! Mint például az 19711-as veszprémin, ahol a tévések és kritikusok azt állapították meg, hogy a televízió-drámának az önálló esztétikája még várat magára (hol van hát az a sajátos esztétikai mérce, amit számon kérnek a kritikuson?), az idei tévétalálkozón, és mint azt bizonyára a műsor szerkesztői is jól tudták, éppen szeptember utolsó napjaiban lesz erről egy háromnapos vitaülés, amelyen a televízió s a kritika kapcsolatát elemző vitát nem kisebb személyiség vezeti, mint a Magyar Televízió elnöke. Ott majd újra szembenézünk. Benedek Miklós Könyvgrafika gyerekeknek Illusztráció-kiállítás a József Attila Könyvtárban Miért őrizgetjük gyermekkorunk rongyos mesekönyveit polcainkon? Miért menekülnek meg minden nagytakarítás felfordulásából ? Hogyan vészelik át költözések, lakáscserék és egyéb megpróbáltatások csatatereit? Miért övezi megviselt lapjai, kát ereklyéknek kijáró tisztelet? Talán nem is annyira’ tartalmuk miatt szerettük őket — bár szövegüket kívülről fújtuk. Talán ennél is emlékezetesebbek a kaszáló varjúk, követ vágó tarka macskák, dagasztó tehenek képei, melyek emlékezetünkben a „minden lehetséges” korának jelképeivé magasztosultak. Nem lebecsülendő tehát jelentőségük, hiszen felnőtt korunkra kiteljesedő, egyre alakuló látáskul'túránknak — épp koraiságuknál fogva — meghatározó motívumai első könyveink illusztrációi voltak. Gyermekkönyvet illusztrálni a grafikus számára a legnehezebb, de mindenképpen a legfelelosségteljesebb feladat. Hiszen a gyerekeknek szánt könyvgraíikának igazodni kell életkori sajátosságokhoz, ébren kell tartania a figyelmet, meglendíteni a képzeletet, emlékezetessé kell tennie az olvasmányélményt. Mindezt nem önmagáért, hanem a' szöveggel szoros egységben. A művészt munkájában sok veszély fenyegeti. Ha nem vigyáz, könnyen a gügyögés, a szájbarágás, az infantilizmus, vagy éppen a tartalomtól független képi nyelv, a fárasztó rébuszok, technikai tűzijátékok és mutatványok hétl'ejű sárkányának martalékául válhat, A „Gyermekkünyv nemzetközi nyelve a grafika” című illusztrációs pályázat anyagából rendezett kiállításon a műfaj hazai „nagyágyúinak” lapjait hiába keressük. Az anyagban kiváló munkák és negédes csacsogások váltogatják egymást. Szerencsére a feladatot komolyan vevő, adekvát nyelven fogalmazó munkák vannak többségben. A zsűri a díjakat kiosztotta. Az érdekeltek — a gyerekek — a helyszínen szavaznak. Azt hiszem,- az ő voksaik a fontosabbak. Az eredményre október 15-én, hétfőn délután 5 órakor fény derük k. r* Faluvég Mezey Isfván rajza Októberben: iraki könyvnapok Tizennyolcadik alkalommal rendezik meg az idén a műszaki könyvnapokat. Az idei megnyitó október 5-én lesz Budapesten, a Műegyetemen. Ugyanott tudományos-műszaki előadássorozattal kívánják a műszaki könyvnapok rendezvényeit gazdagítani. Az akció célja: ébren tartani, illetve fokozni a szakirodalom iránti érdeklődést, erősíteni a Műszaki Könyvkiadó és az olvasóközönség kapcsolatát, felhívni a figyelmet arra, hogy a technika rohamos fejlődésével lépést tartani csak az új eredményeket ismertető szakkönyvek tanulmányozásával lehet. Az országos szervező bizottság részletes módszertani útmutatót adott ki és több pályázatot is meghirdetett. És akkor bejött egy bácsi... Örömet szerző foglalatoskodások — Tudod, hol voltunk? — Hol? — Elmentünk a könyvtárba! — Igazán? — Persze! És olyan kedves volt az a néni. Játszottunk, megmutogatta a könyvtárat! Képzeld csak, van ott egy zeneszóba is, egy csomó meselemezfcel... Azt is hallgattunk, meg vetélkedtünk... — Máskor is mentek? — Uhüm ... Tudod, beiratkoztam egy könyvtár- szakkörbe. Ugye, nem baj? — Persze, hogy nem ... A gyerek örült és mesélt. Mutatta a frissen hpzott könyvet, lelkendezett a Rengeteg képes újságnak — s a tanító néni örökre belopta magát a szívébe. Micsoda játék volt ez a kirándulás! Nagyszerű játék! Szeptember van, reggelente újra megszokottan járják útjukat a gyerekek. Sorakoznak a teleirt sorok, a bekarikázott házi' feladatok. És gyerekekre várnak megint a művelődési házak. Szerveződnek a szakkörök ... Az iskola művelődési intézmény is! De nemcsak az iskola közvetít a gyerekek felé. No persze, mondhatnák, hiszen a család, a kis és nagy környezet, azután ott van a televízió . .. Az apró kis fejeket szinte ostromolják. És ebbe beletartoznak a művelődési házak is. A kérdés legfeljebb az, hogy megtalálják-e az odavezető utat? Mert az út — noha adott — nem természetes ... — Ki vitt el először művelődési házba? Kétszázszor tettem fel a kérdést, nem is olyan régen. S a kétszáz válasz közül 150-szer a tanító néni, a tanár néni neve hangzott el. — Ki ajánlotta,, hogy ide járj szakkörbe? Néhány „barát” válasz, s megint csak a tanár, a tanár. Anya, apa — mindösz- sze négyszer. Balettra, zeneórára, nyelv- tanulásra pénztárcából, s a szülői figyelemből is futja. Az ingyenes díszítőművészeti szakkör, a barkácsolás, a modellezés, a könyvbarátok klubja, a szí ipát.szó szakkör, az énekkar, az örömet szerző apró elfoglaltságok, a gyerek „mániája” iskolaidőben bizony az iskola gondja. Az iskolában és az iskolán kívül! Jó ez így? Igen is, nem is! Arra mindenképp bizonyíték, hogy a művelődési intézmények és a körzetükben levő iskolák jó! dolgoznak együtt. Az esetek döntő többségében. Ámbár, mintha túlzottan is a tanárok figyelmére számítanánk. Sok egyéb gondjuk mellé odarakjuk ezeket is ... — És akkor bejött egy bácsi, meg egy csomó gyerek. Szép tornászruhában, és tornáztak ... Azt mondták, aki tornázni megy, lesz olyan szép tornaruhája ... A sportkörökbe így „csábítják” (de jó, hogy csábítják!) a gyerekeket. A művelődési házak millió lehetőségéből ma még jobbára csak egy beolvasott felhívásra, egy-egy röpcédulára futja. A tanár pedig — természetesen, nem elmarasztalásnak szánjuk —, szinját- szani küldi a mindig jó versmondót, rajzszakkörbe a legügyesebben rajzolót, díszítőművészeti szakkörbe a gyakorlati órán kézügyességről tanúskodó lányokat... S a többiek? ... Olyan ez. mintha az iskola meghosszabbítaná a karját... Ámbár! Igazán akkor érzi az ember annak, amikor a szakkörök után érdeklődik. Régi vesszőparipám, most elmondom, noha bizonyára lesz. ki nem ért vele egyet; nem jó, hu a művelődési húz kémia- vagy fizikaszakkört szervez. Tantárgyi szakkört szervezzen az iskola ! A művelődési ház adjon valami mást, valami olyat, ami túllép a tantárgyak' keretein. Ami a fantáziát (s az érdeklődést!) szabadítja fel. „Ha rám bíznák, én egy bábos szakkört szerveznék. Meg meseírót! Szeretem a bábokat, különösen az állatfigurákat. Szeretek velük bábozni; mozgatni őket. S ha lenne egy meseíró szakkör. én arra Is beneveznék, Saját magam írnék meséket a bábokhoz'’. „Színjátszó szakkört szerveznék. Abba is járok. De az én szakkörömben nemcsak darabokat tanulnánk. Soksok lemezt hallgatnánk, írnánk kis történeteket, kis csoportokban eljátszanánk magunknak. Szóval, játszanánk is.” „Nagyon szeretek kirándulni, csak anyuék ritkán visznek el. Ha lenne egy kiránduló szakkör, hát én mindig mennék!” „Gyerek discót! Lehetne beszélgetni, láncolni, zenét hallgatni, a fiúkat is bevonnánk ...” „Természetjáró szakkört 1 A legtöbb szakkör vagy foglalkozás bent a termekben zajlik le.” Néhány kicsípett vágy. Pedig nem is lebegnek az ég és föld között. A legutolsó írója jár: kémiaszakkörbe, számtanszakkörbe, rajzszakkörbe, fizikaszakkörbe, ezenkívül sportol. színjátszik ... Talán már sok is egy kicsit. De újra nézve válaszaikat, megint csak idekívánkozik a kérdés: vajon jól, s jól szervezünk-e nekik? S mindent a maga helyén ? A művelődési házak — kétségtelen tény — igyekeznek felzárkózni az iskola mellé. De miként az iskolai szakkörökben nem pót-tanórákat tartanak, a művelődési házakban sem pót-iskolára van szükség. Nem még egv szakkör, hanem valami más elfoglaltság kelt a gyerekeknek. Ami a művelődéshez. s nem a direkt tanuláshoz van közelebb. Csutorás Annamária Fotó: Laczó József
