Észak-Magyarország, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. augusztus 19., vasárnap Tíz év körüli gyerekeket kérdeztem meg, mit jelent számukra az a szó, hogy summás. Egyik sem tudott válaszolni. Valamit hallottak érről a fogalomról, hiszen manapság is szóba kerül, de még csak megközelítő pontossággal sem tudtak válaszolni. Először megdöbbentem, hiszen nagyszüle- ik talán summások voltak, vagy egészen bizonyosan azok, aztán rácsodálkoztam erre a tizenéves világra és nem tudtam, hogy kit, kiket, mit, miket hibáztassak azért, mert a szóban forgó fogalom a gyerekek fejében nem más manaoság, mint egy egyetlen ismeretlennel rendelkező egyenlet. Később arra gondoltam, hogy talán viharosan rohanó életünk rostáján hullott ki-ez a fogalom és elfújta a szél, aztán az iskolát, az iskolákat, az állandóan változó és reformokkal „injekciózott” iskolarendszerünket hibáztattam. Végül megnéztem a „légii letékéseb- bet”, a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát, mely szerint a summás: időszaki mezőgazdasági munkás, aki többedmagával, rendszerint lakóhelyétől távol, átalányban megállapított járandó- sáeért idénymunkára szegődik. Amikor ezt elolvastam, rájöttem, hogy nemcsak az én tizenéves gyerekeimmel van baj, hanem a szótárral is. Tudniillik, a definícióból a leglényegesebb hiányzik: mégpedig az, hogv a summás általában föld nélküli agrárproletár volt és — a szótár szerint is — ezért volt kénytelen lakóhelyétől távol, megállapított járandóságért, kommencióért dolgozni. . A kommenciós világról régi ismerősünk, Julis mama egészen egyszerűen,tömören ezt mondta nekem: „A hathónapos summás nyolcvan—száz kiló búzát kapott egy hónapra, harminc kiló lisztet, két -kiló szalonnát, tizenöt kiló krumplit, egy kiló zsírt, egy liter eszencet, három kiló babot és három kiló húst. így főztünk. Aki lében délben a tészta főtt, abban főtt este a bab, ecetet adtunk hozzá és vízzel szaporítottuk. És ezt a földön ettük meg. Hatos tálból. A földön ültünk, a földön háltunk, a földön ettünk, a földön dolgoztunk, a földből éltünk. De nem a mi földünkből. ..” Álltunk egymás mellett a domboldal lábánál, néztük a keskeny ösvényt, amely úgy világított a zöldellő fűben, mint a hanyagul odavetett cérnaszál. Az ösvény két oldalán mezei virágok virágoztak. Ezt mondta Julis néni, akkor szép csendesen nekem: „Aki a virágban gyönyörködik, vajon gondol-e a gyökerekre?.. „A gyökérben erő surran, esőt iszik, földdel él, és az álma hófehér.” A hófehérre őszült hajú, munkától meggörnyedt idős asszony ugyanazt fogalmazta meg, amit Radnóti... És aztán folytatta: „Az ösvények mindig óvatosak. Kikerülnek minden bokrot, fát, gödröt. De az ösvények egyszer úttá szélesednek. Az ösvények úgy születnek, hogy először csalt egy ember megy végig a mezőn, aztán mégegyszer ugyanaz az ember, ugyanott, aztán ismét ugyanaz az ember az asszonyával, aztán ismét ugyanaz az ember az asszonyával és a gyerekével. És egyszer csak ösvény lesz a fűben, és utánuk majd még sokan mennek, egyre többen, és már nem egymás nyomában, hanem egymás mellett, és akkor az ösvény úttá szélesedik. Az ember az asszonyával, az első gyerekével, a másodikkal, a harmadikkal, az egész családjával. ..” Néhány esztendővel ezelőtt kezembe került egy kis tanulmány, amiből érdemes idézni. Eszerint a harmincas évek végén történt felmérés szerint Szent- istvánon a gyerekek 22 százaléka egész napi táplálékul napraforgóolajos kenyeret evett. Szűk 20 százaléka kapót csak fehér kenyeret, 6 százalék evett húst, vagy szalonnát, 4 százaléka zsí- í'os kenyeret, nem egészen 2 százaléka tejterméket, másfél százaléka tojást. Abban az időszakban havonta fél kilogramm hús sem jutott egy lakosra a községben és 10 dekagramm cukor egy személyre... Az elmúlt három évtizedben a sok jó mellett megtanultunk pocsékolni is. Kenyeret. Több ezer tonnára becsülhető évente az a mennyiség, amit eldobunk. Ami veszendőbe megy. Most reméljük, hogy — miután valamivel magasabb lett az ára — megközelíti a termelési költséget, takarékosabban bánunk vele. Reméljük. Nagyon reméljük. Hiszen a magyar ember mindig is életnek nevezte, „kényeztette” a gabonát, a kenyeret. Jó lenne emlékeznünk elődeinkre, akiknek lába nyomába lépünk, akik summásokként, vagy részesaratókként dolgoztak éhesen „tizedén, vágj'' ti- zenharmadán”. Emlékeznünk kell lábas lábasaikra, amelyben távol a szülőföldtől a sovány ételt főzték, leginkább este, csillagnézéskor, csillaghulláskor. Emlékeznünk kellene a tésztalevesekre, de nemcsak elkészítésük receptjére, hanem ízére is. Illene tudnunk, hogy a pila az kockatészta, a csík az metélt tészta, a gombóza amolyan tarhonyaféle volt. És ezt ették. Sokszor mindennap. És bizonyára unták... Köztiszteletben álló pék ismerősöm, amikor arról faggatom, hogy mi a jó kenyér titka, tanácstalanul megvonja a vállát és nem érti a kérdést. Mert ő mindig jó kenyeret csinál. Ad- dig-addig faggatom, amíg aztán kissé ingerülten válaszol: „A jó kenyér titka? A jó munka. Tehát a ;ió búza. A jó liszt. A jó pék. Tehát mindenkinek a ;ió munkája...” Nem túl régen alkalmam volt szűkebb hazánkat, Borsod megyét egy helikopter fedélzetéről is szemügyre venni. Az aratás közepén tartottunk. A kombájnok, mint valami hatalmas bogarait „rágták” a szőke gabonát. A summásokra gondoltam, a summás világra, a kommenciós világra. Amikor a kaszáló ember, férfi nyomában ott lépkedett az asszonya, a marokszedő. Látástól vakulásig dolgoztak. Már nem tudom, olvastam-e, hallottam-e, de örök élelemre megjegyeztem, amit most megosztok azokkal, akik elolvassák ezt az írást: „A kenyér az élet bölcsője és a barátság fogla lata. Nincs még valami a világon, amely a megosztott kenyér ízéhez fogható lenne...” Oravec János Határkövek Huszonhat évvel ezelőtt a Diósgyőri Gépgyár kapujánál várakoztunk. A bejárat fölött nagy tábla hirdette: „Munkásfelvétel nincs!” Már akkor mutatkozott bizonyos telítettség. Egy félkezű portásnéni bíztatott: maradjon fiatalember, ne menjen' el, tíz óra tájban mindig lejön a személyzetis és felvisz magával néhány embert... Föl vitt. Falusi suttyó kölykök, akik eddig, nem voltunk messzebb a „benteleknél” — mint a mesében — elindultunk világgá. .. Sokan voltunk. Hová, meddig jutottunk? Évente, amikor újra leírjuk a munkába állás dátumát, őszülő fejjel, a gyermekkorban elszánt lépést fontolgatjuk. Jól, vagy rosszul tettük? Leltárt készítünk emlékeinkből. ki mit csinál ma?! Pista kőműves lett. Ipire | marós a gyárban, Ilonka traktorosként indult, ma . óvónő. Nagy Jóska mérnök lett. Miklós technikus, volt egy másik Miklósunk, orvosnak tanult. János, aki ; félszegen indult, ma az ; egyik legjobb hegesztő a gyárban. Sorakoznak a nevek és az arcok. Nem árt alkalmanként végiggondol- ' ni, hol botlott, hol ívelt az ; ember. Van-e valami, amit másként csinálnánk, vagy letagadnánk. Hogy naponta megújítsuk magunkat, szükség van a kis és nagy számvetésre. Ha máskor nem, hát az induló határkő dátumánál. Jóleső érzés azt tudni, hogy a megtett dolgainkat ma sem tennénk másképp... (takács) RÓZSA ENDRE: mm Örömeink születése Hogy zúdul a víz a tetőkről! Csattanva az utcakövön, szökőkutat ütnek a csorgok. Sugározva suhint, csupa ág-bog, Csurom ragyogás az öröm. • - f S ami formál, zúgva, belülről, — noha önmaga még sose formás — búvópatakokban üregről üregre görgeti vak moraját legelőbb, majd csengve bukik ki a forrás. Az a vágy csak a mély, melyet elmélyít a beteljesedés; ivatlan a bőhozamú kút kiszikkad; iszapba sosem fül ajkad, míg a szomjra megész! A. férfiról először azt hittük, földmérő, amilyen a mérnökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt lazudja, jövőre most már biztosan le- lontják a telepet, a legfelső vezetéstől tu- lom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A íestőállványát néztük messziről, bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan •kétméteres dióverőket szoktak hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai útj dombbal. Mi a domb előtti téren focizgattunk, ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak passzolgattunk, hátha a labdadöngésre kijön pár nagysrác a kocsmából, mert csak’ négyen voltunk. Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálluk van — és ezt egyikünk sem. tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit, és tájképeket ábrázoltak.. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral. hát még a villamosok is a helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról, amik nem mozdulhatnak el. Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit, és odaballagtunk, hiszen 1 nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott-vl ‘W ■ ■ mczes LAJOS: n Doms sem lenne, de a hála megett megálltuk; Olyan harmincéves-forma ember volt, vékony arcú, kék szemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt, amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett. — Tájképíestő lehet— mondta Povin- ger, amit igazán .nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka rajzszénnel a telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és fürgén, hogy Magdi néni, a vörös körmű rajztanárnő sem különben'. Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár maszatolás. és rajta állt az asztalosműhely becsúzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám, ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így mennyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt, mert kibukott közülünk, persze ok- vetetlenkedett: — Figyuzzátok, nem rajzolja meg a bejáratot! — de leintettük, mért mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll. A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy el kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagyná. Még be sem fejeztei rendesen a képet, a MÉH-te- lep hiányzott róla, de máris friss papírt szedett elő, és újra kezdte az egészet — Menjünk vissza focizni — súgta Béla •—, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik' megnézték, amit kellett, és most visszatérnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Focizgattunk, pasz- szolgattunk, de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, kétkapuz- hatlunk. Nagyon vigyáztunk rá, hogy felé ne rúgjuk a labdát. A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosan mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele, de egy pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is. hallottuk, hogy a Nagy bácsi mondta neki: — igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni, vagy .a töményt szereti? Kihozzuk; ne féljen! De nem akart, még a cigarettakínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni, és ha időm volt, meg-megnézlem a dombot. Sok látnivaló nem volt rajta. Csak azért látszott egyáltalán, mert annyi földszintes ház vette körül. A környékbeli gyárkémények mind magasabbak voltak, és úgy dőlt belőlük a füst, mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam is, ha én lennék festő, nem ezt, a nyavalyás dombot festeném le. hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár, hanem a darugyár kéményéből kiömlő füst különféle formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél, úgy elborítja a telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt, hogy köhögni kell tőle. Már dél körül járt az idő, két órája is leheteti, hogy fociztunk, gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált. Untam is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek voltunk, úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet. Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit rúgtam, hogy csak a kocsmaajtónál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte, aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk. Jó nagy képet rajzolt vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt, a telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb, a Palotai út, az asztalosműhely, a MÉH- telep, az a hely is. ahol mi fociztunk, de mi nem voltunk rajta. És minden olyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, izza- na. Halványvörös volt a telep, a domb pedig úgy magasodott fölé, mint egy parázshalom, az asztalosműhely, a MÉH-te- lep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem is egy nyavalyás domb lenne, hanem kihívás, vagy erőd, vagy mit. tudom ón, mi, de nagyon fenséges dolog. A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált \
