Észak-Magyarország, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
ÉSZAK.MAGYARORSZÁG 6 1979. július 29., vasárnap------------------— 1..... — • - --------G onzaíes de Vedado: Művészet és adóhivatal Ha egyszer eljutnak a világ végére, ne sajnálják a fáradságot és menjenek egy pár kilométerrel tovább. Arrafelé égbe nyúló hegyek és kaktusszal borított síkságok között fekszik Cunu- ei falu. a környékbeli ül- "tetvények centruma, a civilizáció központja egyetlen kocsmájával, egyetlen szatócsboltjával és egy szál csendőrével. Annak idején, amikor Miguel, a kocsmá- ros még kisgyerek volt, azt rebesgették, hogy a faluban iskolát fognak építeni — és ezt beszélik még ma is. A gyerekek azonban jól tudják, hogy akkor is, most is a szüleik reoítették fel a hírt abbeli erőfeszítésükben, hogy az apróságokat megijesszék, és ezzel a fenyegetéssel engedelmességet csikarjanak ki belőlük. Egyszer egy esztendőben megélénkül Cunuel: Mária mennybemenetelének napján fiesta van a községben. Az egész környékről ide- sereglik a nép, megjön a saliendei káplán, és nagy körmenet veszi kezdetét, a kocsma délelőtt zárva van, a gyerekeket kimosdatják, Perez csendőr pedig az előírásos nyakkendőben sétál a faluban. A délután a lovaké és a bikáké: az indiánok és a félvérek — ugyan ki tudná itt megkülönböztetni őket? — ekkor mutatják be bátorságukat, ügyességüket és művészetüket. Ilyenkor eljönnek a saliendei aréna ügynökei, mustrálhatják az állatokat, és eljönnek a fogadóiroda megbízottai is, 'akik az embereket mustrálhatják — vagyis olyan a fissta, amilyennek lennie kell. Tavaly a megszokott vendégeken kívül két izzadó úr is érkezett. A csendőrőrsön szálltak meg. A futótűzként terjedő hír szerint az adóhivatal küldte őket, hogy a fogadóiroda körmére nézzenek. Talán ezért volt a körmenet méltóság- teljesebb, a gyermekek pedig tisztábbak, mint máskor. Estefelé, amikor á napkorong már vörösen izzóit, került sor a fiesta fénypontjára, egy szelídítetlen bika meglovagólására. Hét merész fickó pályázott a dicsőségre, és az ötezer pe- zetás; első díjra, amit annak helyeztek kilátásba, aki a legtovább ül a bika hátán. Fél perc a minimum. Megszólalt a csengő, és a hevenyészve összetákolt arénába belépett az első vállalkozó. A bika megölése nemcsak bátorságot, követel ; a lovasnak jó helyzetfelismerő képességgel is rendelkeznie, kell, mivel nem tudhatja előre, mikor kezd a bika futni, mint az őrült, nem dobja-e fel a farát, nem ugrik-e mind a négy lábával a magasba, vagy nem rántja-e össze úgy a hátát, hogy még egy odaragasztott bábu is tíz méterre repülne. Az első próbálkozó tizenkét másodpercig bírta, aztán rokonai' támogatásával kisántikájt az arénából. A többi öt sem teljesítette a feltételeket, és a fogadóiroda tulajdonosa már elégedetten mosolygott abban a reményben, hogy nem kell kifizetnie a jutalmat. Ám ekkor a köpcös Ramón lépett az arénába. A bajuszos félvér halántékán lüktettek az erek, az arca ragyogott, a bika pedig hiába vonultatta fel csalafintaságainak gazdag arzenálját. Ramón csak harminc- három másodperc múlva huppant le a kiégett fűre, keresztülbukfencezve a bika fején. Ez a harminchárom másodperc ötezret jelentett. Amikor felhangzott a hős Ramónt üneplő ováció, az adóhivatal tisztviselői egymásra néztek. — Ötezer pezeta harminchárom másodpercért! — Nekünk ennyiért egy egész hetet kell dolgoznunk... — És még nyolc százalék adót is levonnak belőle! Papírt, ceruzát vettek elő. Harminchárom másodpercre ötezer, óránként 545 450 pezeta! Nyolc óra alatt 4 363 640! — Négy és fél millió a napi keresete! — És még ezekről mondják, hogy szegények! A tisztviselők felálltak a helyükről, és Ramón után mentek; éppen a díjat vette át. — A nyereség után adót kell fizetnie — szólította meg az egyik • hivatalnok. — ötezret keresett harminchárom -másodperc alatt, igaz? A fülig poros Ramón, akinek a bukfenc után alig maradt ép tagja, vidáman bólintott. — Mégpedig progresszív adót — mondta a másik. — Utánaszámoltunk és megállapítottuk, hogy naponta több mint négymilliót keres. Kilencven százalékos adót kell fizetnie, vagyis négyezer-ötszáz pezetát... Ramón arcáról lehervadt a mosoly. — Ezt nem gondolhatják komolyan'... ez az én pénzem ... én ... A tisztviselők a csendőr felé bólintottak, mire a fiesta hőse azonnal leszámolta a kívánt összeget. A bámészkodók lassan a kocsma felé vették útjukat, a káplán is felült az öszvérre, hogy visszainduljon Salien- débe. Az ügynökök a bevételt számolták, a gazdag Ramón pedig azzal vigasztalta magát, hogy egy év múlva ismét lesz fiesta Cu- nuelben ... A Magyar Televíziónál több új zenés műsor vár bemutatásra. Stravinszkij Mavra című vígoperájából, amely Puskin A kis kolom- nei ház című novelláján alapul, Vámos László rendezett tévéoperát, Balassa Sándor szerzetté az Iris című balettfilmet, amelynek érdekessége, hogy a televízió első, nem színpadi adaptációból készült balettje. Egy nyári nap Óbudán — muzsikáló gyermekekkel címmel Óbuda modern negyedeit és római emlékeit kalandozza be egy műsor. Végül megemlítjük, hogy Ránki György meseoperáját, a hiú és rászedett király történetét Félix László rendezésében újra feldolgozták. Meghökkentő tapasztalatok Külhoniából Nemrégiben tért haza rövid utazásából régi és el- nyűhetetlen barátom. Mindig Alajos. Az itthoni utcán sétálgatva mesélt élményeiről : — Nem fogjátok elhinni, hogy Külhoniában, ahol kis időt töltöttem, a városépítésben és — tervezésben milyen meghökkentő dolgokat tapasztalhattam. Van ott egy viszonylag nagy város, Külhonia második legnagyobb települése, úgy hívják, hogy Nowhere-town, amit Nekeresdházának fordíthatnék kicsit szabadon magyarra. De nem is a neve a fontos, meg az érdekes. Hanem az, hogy ebben a városban igen nagyarányú építkezés folyik már vagy húsz esztendeje, új lakótelepek nőnék ki a földből a régi, elavult negyedek helyén, meg a környező dombok oldalain. Lehet, hogy Rómát akarja utánozni az itteni város- építészet, mert az tudvalévőén hét dombon épült, de ennek a Nowhere-town- nak nincs hét dombja, csak három, meg egy ordenárékoszos patakja. Épülnek a lakások mint a parancsolat, később iskolák, meg kocsmák is a közelben. Tízezrek jutnak lakáshoz, ami igazán kalaplevételre serkentően szép dolog. Laknak az emberek az új házakban, teljesítik feladataikat, azt is, amit a bankkal szemben vállaltak, és így egyre többen vannak egy-egy betonkalitkában. Néha szeretnének ki is jönni, meg az egyre szaporodó gyerekeket is szeretnék valahová a szabadba kiengedni, de ez már nem megy. A szépen magasodó betonerdőben a házak helyenként nyolc méterre állnak egymástól, a takarékosabb lakók nem is a saját tévéjüket nézik, hanem a szemközti lakóét, ha már a lakótársak életének neg- lizsés rezdüléseit elunták. A rossz nyelvek szerint van ebben a városban egy bizottság, amely állandóan azt lesi, kutatja, hol van még egy kicsike szabad terület, amit nem raktak tele ormótlan betonépítményekkel, s ha ilyet lel, sürgősen terveztet oda valami légkiszorító alkalmatosságot. Például egy szép új utca mentén, amit alig három éve készítettek, észrevette a bizottság, hogy a házak és a járda között valami tíz méter széles parksáv zöldell. Azonnal megjelentek az illetékes munkások és máris beépítik a zöldet, a környező házakat valami lepényszerű építménnyel kötik össze, nehogy fű sarjadjon. S ha már ott jártak, feltűnt, hogy az utca túlsó oldalán még van szabad légtér, még akadnak lakók, akik nemcsak a szomszéd ablakát láthatják, hanem az eget is, nosza, gyorsan odaterveztek egy magas házsort, sőt még a temető bejárata elé is egy szállodát. Nehéz megérteni ezt a külhonjai állapotot, ahol az építés zászlaja alatt a szabad teret, a levegőt veszik el az emberektől... Idáig jutott Mindig Alajos az elbeszélésben, mert a tavaly készült járdán mentünk, s ő beleesett abba a gödörbe, amit a járdába vágtak az építőit* A friss út mentén ugyanis építkeznek az új házak előtt, s nemcsak a zöldet veszik el. de már a járda helye is kell. (benedek) A harmadik emeletről idilli a kép. Ülnek a gyerekek a lakótelepi bokrok tövében. Ülnek körben, szépen. csendesen. Nem fenyegetik az elrúgott labdával a törékeny ablakokat, szüntelen futkosásukkal nem verik fel a lépcsőházak nyugalmát. Ülnek körben, összeérő talpakkal. Az első emeletről már villanni látszik valami. A magas földszinti ablakból az is egyértelmű: a villanó valami kés. Élesebb, hegyesebb fajtából való. Ami, ha ügyesen dobják, beáll a földbe. 'S dobják ... dobják reggeltől estig , kupacokba tömörülve és magányosan, dobják lendülettel messzire, s a kinyúló lábak közé, leperdítik orrhegyről és hátraszegett homlokról, előre és hátra, megannyi* változatban. Dobja kicsi és dobja nagy — legfeljebb egymástól zavartatva! Négy év körüli fiúcska magánszámára (anya tudja, rázott le magáról) óvatosan érdeklődtem. — Mit csináljak?! Látja a többitől, nem bírom, ha nyúz... Ebben maradtunk. Meg hogy (de ezt már más körben feszegettem), a késdobálás népi játék. Igaz, talán nem olyan, amit feltétlenül fel kellene eleveníteni. Bár mostanában, mintha csappant volna a létszám a játszó-körökben. Az egyik a kezébe vágta .. Viszonylag szerencsésen megúszta ... (cs. a.) Légi mozaik Dolgos Borsod |33 A rotorok meghim- |lg bálják a gép testét, |gj aztán éktelenül fel - zúgnak, a helikop- **■ tér beleremeg. Az ablakon keresztül látom, amint közelünkben földig hajlik a fű. Aztán egy szempillantásnyi idő alatt a levegőbe emelkedünk, a gépet úgy rántja magasba a motorok ereje, mintha cigarettafüstöt szippantana magához valami nagy ventillátor. Utazunk, helikopterrel, nem túlságosan magasan. S miután a gépnek megvan az az „előnye”, hogy a nagy zaj miatt alig lehet; szót érteni, mi mást tehetne az ember, kíváncsian nézelődik. Innen fentről, a levegőből, a magasból egészen más a világ. Illetve másképpen fest. Szűkebb hazánkat, Borsod megyét láttam már közel tízezer méter magasból, utasszállító repülőgép fedélzetéről, láttam néhány, ezer dupla karnyújtásnyira sportrepülőgép ablakából, pár száz méter magasból .különböző helikopterekből és kis szolgálati repülőgépekről. Láttam ár- és belvízsújtotta tavaszokon, amikor vigasztalan valót vetített elénk az alattunk elsuhanó táj, amikor hatalmas vízfoltok fojtogatták az új életet, amikor térdig érő vízben térdeplő házak felett repültünk el árvíz idején, amikor csónakoknak, rocsóknak szurkolt az ember a levegőből, hogy sértetlenül elérjék a partot, amikor a sárba merevedett mély lábnyomokat is meg lehetett különböztetni egymástól. Láttam aszállyal küzdő nyarakon, amikor mint valami nagy bogarak, kombájnok „rágták” a kalász- rengeteget, láttam őszi esők idején, amikor a repülőalkalmatosság éppúgy használja az ablaktörlőt, mint bármelyik négykeréken futó földi társa. Láttam nagy téli havak idején, amikor a vizeket jégpáncél borítja és a repülőgépen még hidegebb van, mint lenn a földön. De most nyár van, napsütötte nap és mi olyan alacsonyan repülünk, hogy szinte emberközelben vagyunk a tödhöz, a földön élő emberekhez. És most egészen más arca van ennek a mi szűkebb hazánknak. Mintha egy ' régen ismert embernek végre megpillanthatnánk a homlokát is, amelyet eddig a szemébe hulló haja takart. így lesz teljes, egész ez az arc. így lesz teljes, egész, és újszerű. Most normális életét éli az a földdarab alattunk, amit úgy hívnak, Borsod megye. Gyárai, üzemei dolgoznak a földeken, az utakon porzik a kombájnok, a gépkocsik nyoma. Városok, községek fölött szállunk el, emberek emelik tekintetüket felénk, követik utunkat, integetnek. Anyja kezében gyerekével, kacsa félrefordított fejével, fél szemével. Épülő családi házak homlokán színes szalaggal díszített bokréta éppúgy pontosan látszik, mint a házak udvarán kiterített száradó, frissen mosott ágynemű. Aztán végtelennek tűnő búza- és kukoricatáblák következnek, ahol még lábon áll a termés, később már kombájnok járta szántóföldek-csu- pasz csapásai, ahol már learattak, hatalmas napraforgótáblák,'amelyek fölött elrepülve az az érzésem, hogy ennek a sűrű napraforgóerdőnek a virágai most utánunk, a helikopter felé fordítják tányérviragjaikat. Aztán erdők, fák lÄvetkeznek, amikor nagy kedvem lenne belelátni a madarak láthatatlan fészkébe. Űjabb község következik, a kertek alatt gyümölcsösök és fénylő íóliaalagutak. Aztán sokáig csak mező, néha egy-egy tehéncsorda, vagy juhnyáj, magányos gémes- kút és ferdén növő öreg vadkörtefa. Igen, biztosan vadkörtefa, hiszen csillognak a levelei. A színek innen föntről, ebben a csodálatos nyári napsugárözönben sokkal élesebbek, elevenebbek, eredetibbek, mint a földről. talán a más megvilágítás miatt. És a rendszerint dombra épült templomtornyok sem olyan óriásiak, mint a földről, amikor a földön elmegyünk mellettük ... A folyók mellett kivágott ártéri fák. korán fonnyadó sárgásbarna lombjai egy kissé lehangolnak. A szomorúságnak mindig barna a színe. Aztán megint termőföldek jönnek, a földeken aratási rendek, és rend általában . -.. Sűrű erdők lombkoronái fölött suhanunk. Azt monc*
